Magyarországon elkeseredett szabadságharc kezdődött 1956. november 4-én, ám a forradalmi kormány uralma ezen a napon gyakorlatilag véget ért. Nagy Imre kormánya – Bibó István kivételével – a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket. A miniszterelnök nem volt hajlandó lemondani, igazolni a “Kádár-féle árulást”, viszont az épületet addig nem hagyhatták el.
A patthelyzetet csellel oldotta fel az új hatalom: sértetlenséget ígérve engedélyezte a csoportnak, hogy szabadon hazatérjen. Bár kétkedve fogadták, november 22-én lemondtak a menedékjogról és felszálltak az értük küldött buszokra. Persze senki nem mehetett haza. Nagy Imrét Romániába hurcolták, ahol továbbra is lemondásra próbálták rávenni. Végül – a szovjetek engedélyével – a kormányfőt letartóztatták, Budapestre szállították és perbe fogták.
Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és Losonczy Gézát halálra ítélték – Losonczy még a börtönben elhunyt. “Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. … Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek” – voltak a miniszterelnök utolsó szavai a bíróságon, majd 1958. június 16-án, hajnali 5 óra 9 perckor a kisfogház udvarán a hóhér nyakába akasztotta a kötelet.
Győzött az igazság
És a nemzet igazságot tett, de kellett hozzá bő három évtized. Kádár János 1988 tavaszán egy interjúban még kijelentette, Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni, a következő év januárjában viszont Pozsgay Imre, az MSZMP PB tagja népfelkelésnek minősítette az ’56-os eseményeket. Kádárt leváltották, létrehozták a kivégzettek rehabilitálását és újratemetését előkészítő Történelmi Igazságtételi Bizottságot.
A mártírokat ugyanis annak idején először a börtön udvarán temették el, a földhányást lommal takarták. A koporsókat 1961-ben kiásták, kátránypapírba tekerték és jeltelen sírokban helyezték el az Új Köztemetőben. Fedőnéven tartották nyilván őket, Nagy Imrét például Borbíró Piroskaként.
Érezve a rendszer erjedését, a kivégzés 30. évfordulóján tüntetés kezdődött a volt kormányfő nevének skandálásával, amit a rendőrség szétvert, Grósz Károly pártfőtitkár pedig fasiszta akciónak nevezett. Elzárkózott Nagy Imre rehabilitálásától, de a kivégzettek “humánus újratemetését” lehetségesnek nevezte. Szűk körben, a hozzátartozók jelenlétében lefolytatott, titkos eseményre gondolt.
A hatodik koporsó
Végül a közvélemény nyomására az állampárt beadta a derekát, hozzájárult a nyilvános újratemetéshez, és ötnapi kutatás után fellelték a maradványokat. 1989. június 16-án reggel 9 órakor a budapesti Hősök terén állt már Nagy Imre miniszterelnök, Gimes Miklós politikus, újságíró; Losonczy Géza, a forradalmi kormány államminisztere; Maléter Pál hadügyminiszter; Szilágyi József, Nagy Imre személyi titkára felravatalozott koporsója. Egy hatodik koporsó ’56-os lyukas zászlóval letakarva a forradalom névtelen hőseinek adta meg a tiszteletet.
Délelőtt 10 óra 10 perctől pedig Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolta az 1956-ot követő megtorlás áldozatainak névsorát. A koszorúzás és a virágok elhelyezése után 12 óra 30 perckor egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok.
A Hősök terén beszédek hangzottak el, a legnagyobb hatást az akkor 26 éves Orbán Viktor mondatai váltották ki. Először követelte az ország nyilvánossága előtt a szovjet csapatok kivonását, és „elátkozta” a kommunista diktatúrát: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta.
A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, bűncselekmény hiányában felmentette őket. Azon a napon, amikor a megtorlás fő irányítója, a kivégzéseket jóváhagyó Kádár János meghalt.
