Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követően évtizedekben a magyar politikai elit két részre bomlott. Az egyik, Deák Ferenc (a Felirati Párt első embere) vezetésével alkalmazkodóbb (passzív rezisztencia) volt az osztrákokkal szemben és a kiegyezést “készítette elő”, a másik részük nem nyugodott bele a függetlenség elvesztésébe.
Haynau rémuralma kíméletlen volt az országban, majd 1850 és 59 között Alexander von Bach újabszolutista rendszere következett, amely alatt ugyan elindult a polgárosodás, de aki ellenállt, azzal keményen leszámoltak. Ferenc József 1860 októberében adta ki az Októberi diplomát, amelyben hazánk visszakapta alkotmányát, az oktatás nyelve is a magyar lett, de az ország nem lett független.
Ekkor már javában tartott az a szervezetileg is megerősített (ám reményt nem igazán keltő) szervezkedés, amely egy esetleges újabb magyar felkelést indukált volna az osztrákok ellen.
Az emigráns magyarok önjelölt vezetője Kossuth Lajos volt. Ő, valamint a Svájcban élő Teleki László gróf és Klapka György 1859. május 6-án alapította meg Párizsban a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Lényegében egy emigráns kormányról beszélhetünk, ahol Kossuth a diplomácia, Klapka a katonai ügyek, Teleki a hazai szervezetekkel való kapcsolattartás feladatát viselte. Teleki volt a Határozati Párt vezetője az 1861-es országgyűlésen, de május 7-én öngyilkosságot követett el, miután érezte, a harc, amit folytat, reménytelen.
Út a kiegyezéshez – Teleki öngyilkossága:
Az emigráció politikai sikereket nem ért el, egyedül a Magyarország iránt érzett rokonszenv felkeltésében és életben tartásában jeleskedett. Ausztria olyan erős európai hatalom volt, hogy az ígérgetések ellenére egyik hatalom sem vállalta be, hogy nyíltan szembeszálljon vele.
Kossuthék először abban bíztak, hogy a szárd-francia-osztrák háború táptalajt biztosít egy magyar felkelésnek. A Szárd-Piemonti Királyság (a III. Napóleon által irányított franciák támogatásával) a lombardiai és észak-olasz területekért szállt szembe az Osztrák Császársággal. Utóbbi nagyobb területeket vesztett a villafrancai békével, gyorsan lezárult a konfliktus, így az emigráció nem tudta kihasználni a helyzetet. Pedig Cavour és III. Napóleon is kecsegtető ígéreteket (köztük haderőt a déli végekre) tett eleinte.
Az emigránsok komolyan szervezni kezdték a légiót, több neves tiszt felajánlotta szolgálatait, így Türr István vagy Teleki Sándor. Mások Garibaldi szárnyai alatt szolgáltak, aki 30 ezer önkéntest ajánlott volna a harcokhoz – érkeztek Erdélybe is fegyverek.
Az emigráció elképzelései két tényező miatt buktak el: Magyarországon nem volt erős a forradalmi hevület, egyre inkább teret nyert a Deák-féle alkalmazkodás, másrészt a „magyar-ügy” jelentéktelen volt a franciák, az olaszok, a poroszok (Bismarck is sokáig biztatta Kossuthékat a 60-as években a porosz-olasz háború miatt) vagy épp az angolok számára. Csak eszköz volt a magyar emigráns politika.
Érdekesség, hogy Klapka szervezkedéséről, a porosz-olasz háborúról, Bismarckról és a kudarcba fulladt szervezkedésről filmet is készítettek, melyben Tordy Géza alakította Klapka Györgyöt. Szerepel a filmben Törőcsik Mari és Mensáros László is (Klapka légió, 1983, rendező: Hajdufy Miklós).
A film megtekinthető a Youtube-on portálon, íme a bevezető képsorok:
A “magyar ügyet” végül az 1867-es kiegyezés oldotta meg: ennek értelmében Magyarország alkotmányos közjogi és belső kormányzati önállósága sérthetetlen, de a korona a császárt illeti, az új államforma pedig: Osztrák-Magyar Monarchia.
AJÁNLOTT LINKEK:
Magyar függetlenségi törekvések (doktori disszertáció)
Halász Imre: Bismarck és a magyar emigráció (epa.oszk.hu)
A forradalmi irány utolsó kisérlete és a provisorium külpolitikája (mek.niif.hu)
Az olasz-osztrák-francia háború (wikipedia.hu)
