A hidegháború szuperhatalmi rivalizálásának egyik legismertebb fejezete az űrverseny: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió az 1950-es évektől kezdődően óriási összegeket, hihetetlen mennyiségű időt és energiát fordított saját űripara fejlesztésére. A versengés hatalmas technológiai előrelépéseket eredményezett, melyek utóbb nemcsak az űrben, hanem a hétköznapi életben is hasznossá váltak.
Az űrverseny végének az 1975-ös évet tekintik, innentől sokáig enyhültek a viszonyok, a lezárást követően azonban még évtizedekig megmaradt a világűrben Amerika és a Szovjetunió, majd Oroszország hegemóniája. A helyzet az 1990-es évek második felétől kezdett el megváltozni, az orosz űripar innentől egyre inkább leszakadt, Vlagyimir Putyin érájában pedig a helyzet csak tovább romlott. Az ukrajnai háború kirobbanása óta láthatjuk, hogy a maffiaállam a hadseregre is katasztrofális hatást gyakorol, és nagyon hasonló a helyzet az űriparral is.
Fontos különbség, hogy míg a korábbi űrverseny főként a presztízsről szólt, addig a mostani messze túlmutat a puszta propagandisztikus célokon, a hírnév erősítésén. A világűrben, az űrtechnológiában felfoghatatlan lehetőségek rejlenek, nem véletlen, hogy sok ország és vállalat igyekszik betörni a területre – még hazai cégek, sőt maga a magyar állam is próbálkozik. A kommunikációtól az űrturizmuson és az energiatermelésen át az aszteroida-bányászatig megannyi gazdasági potenciál vár bolygónk körül és más objektumokon.
Milyen fontosabb eredményeket ért el eddig Kína a világűrben, milyen további céljai vannak, és hova vezethet az új űrverseny? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Nem mehettek az űrállomásra, építettek sajátot
Az elmúlt évtizedek legfontosabb űrbéli szimbóluma a Nemzetközi Űrállomás (ISS), amelynek első szegmensét 1998-ban bocsátották fel. A létesítmény Amerika és Oroszország vezetésével működik, programjában viszont az Európai Űrügynökség, a Japán Űrügynökség és a Kanadai Űrügynökség is részt vesz. Az idők során a fedélzeten 21 ország űrhajósai fordultak meg.
Egy űrbéli hatalom, Kína viszont a kezdetektől kimaradt az összefogásból, ennek oka pedig az Egyesült Államok. Az ázsiai ország ugyan korábban, már a hidegháború alatt is végrehajtott űrmissziókat, az elmúlt 30 évben, az 1992-es emberes űrprogram indulásával ugyanakkor példátlan módon felerősödtek űrtörekvései, 2003-ban már az első tajkonauta is eljutott az űrbe. Peking céljai között szerepelt többek között a hosszú távú emberi jelenlét biztosítása a világűrben, azaz egy űrállomás létrehozása – ez tavaly év végére meg is valósult.
Noha a Roszkoszmosz és az ESA nyitott lett volna Kína felvételére az ISS-re, és egy idei az ázsiai állam is be akart kapcsolódni, az ötletet a Pekinggel való rivalizálás miatt az amerikai döntéshozók a kezdetektől ellenezték, 2011-ben ráadásul jogszabályi gát is keletkezett. A törvényhozás ekkor megtiltotta a NASA számára, hogy együttműködjön Kínával.
Pekingnek így alternatív megoldást kellett találnia. A saját űrállomás ötlete már az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején körvonalazódott, végül 2011-ben bocsátották fel a Tienkung-1 kísérleti űrállomást, amely 2018-ban csapódott irányíthatatlanul az óceánba, elég komoly nemzetközi felháborodást okozva. 2016-ban újabb kísérleti űreszközt indítottak el, ám a tervezett Tienkung-3-at végül nem építették meg.
Ehelyett 2021-ben elkezdődött a végleges, többmodulos Tienkung kialakítása, amelynek utolsó szegmense 2024-ben csatlakozhat fel. A létesítmény 2022 novemberére elkészült, jelenleg is működőképes, sőt már több expedíciót fogadott.
Ezzel párhuzamosan, az orosz és az amerikai viszony kiéleződésével az ISS veszélybe került: az ellentét egy ideje fokozódott már, de az ukrajnai háborúval még hangsúlyosabbá vált. Washington számára nyugtalanító lehet, hogy Oroszország és Kína űripari, űrkutatási együttműködése az 1990-es évek óta elkezdett látványosan fejlődni, és most nagyon úgy néz ki, hogy a Roszkoszmosz elsőszámú nemzetközi partnere rövidesen nem a NASA, hanem Kína lesz.
Új űrszövetség van kibontakozóban
Az első űrversenyt követő korszak meghatározó részét képezték a különböző űrbéli, nemzetközi összefogások. Ezek az erőforrások, technológiák és tapasztalatok megosztása révén jelentősen hozzájárulnak az űripar és űrkutatás fejlődéséhez, a változatos partnerségek ráadásul a diplomácia eszközeivé is váltak.
Az Egyesült Államok legfontosabb nemzetközi űrszövetségi rendszere jelenleg az Artemis Accords, amely a Hold, a Mars és más égitestek civil feltérképezését és használatát, valamint a nemzetközi űrjogot hivatott rendezni. A megállapodás neve nem véletlen: az újabb Holdra szállást megcélzó Artemis-program számára hozták létre, a szövetség tagja többek között Ausztrália, Kanada, Japán és Olaszország.
Hasonló partnerségeket ugyanakkor Kína is köt: bár az Egyesült Államok teljesen elzárkózik az együttműködéstől, a világ számos országa hajlandó összefogni Pekinggel. 2007 és 2011 között például Oroszországgal és Európával közösen hajtottak végre egy földi Mars-szimulációs projektet, ez volt a Mars500, Oroszország pedig az elmúlt években még szorosabbá fűzte űrügyi kapcsolatait Kínával, miközben elsodródott Amerikától.
Az ázsiai ország Európa és Oroszország mellett másfele is igyekszik kiterjeszteni befolyását: már 2008-ban elkezdődött a latin-amerikai államokkal való együttműködés, az utóbbi időkben pedig a közel-keleti nyitás is megindult. A folyamat legújabb fejezeteként Kína Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal kötött megállapodást.
A Perzsa-öböl országaival való összefogás keretében egyebek mellett űrhajósokat is küldhetnek a Tienkungra, de idővel más államok is bekapcsolódhatnak a létesítmény programjába. Úgy tűnik, az űrállomás az ISS mintájára nemzetközi űrállomássá fejlődik majd, ezúttal azonban Amerika maradhat ki a partnerségből. Igaz, ezt valószínűleg az Egyesült Államokban nem is annyira bánják, hiszen minden jel arra utal, hogy ahogy az űrszektor számos szegmensét, úgy az űrállomás-építést és üzemeltetést is igyekeznek kiszervezni a magánvállalatokhoz.
A kínai űrszövetség tevékenysége ugyanakkor nem fog az űrállomásra korlátozódni. Az amerikai mintát követve Kína egy nagyobb kihívásokkal járó, ám hosszabb távon elképesztő lehetőségekkel kecsegtető cél felé is kacsintgat.
Irány a Hold
Peking az elmúlt években nem pusztán az emberes küldetések terén alkotott kimagaslót, hanem a robotos misszióknál is. Csak hogy néhány példát említsünk az utóbbi időkből: 2019-ben elsőként juttatott űreszközt a Hold túlsó oldalára, 2021-ben pedig sikeresen landolt egy marsjárója a vörös bolygón – ez eddig csak Amerikának és a Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak jött össze.
Az ilyen küldetések azt jelzik, hogy Kína szép lassan, de méltó űrbéli riválisa lesz az Egyesült Államoknak.
Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész emberiség történetének egyik legnagyobb bravúrja volt, hogy az 1961-ben elindított Apollo-programban néhány évi kutatás és fejlesztés után, 1969-ben sikerült asztronautákat küldeni a Holdra. A hidegháborús űrverseny egyik, ha nem a legnagyobb kérdése volt, hogy végül melyik nagyhatalom tudja majd elsőként megvalósítani az emberes landolást, sok szakértő értelmezése szerint épp az Apollo-programmal vált Amerika az űrverseny végső győztesévé.
Fontos különbség azonban a bő 50 évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a Hold és más idegen objektumok potenciális meghódítása messze túlmutat az erőfitogtatáson. Az űripar a 2020-as évekre virágzó ágazattá fejlődött, és rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség – a Hold például temérdek nyersanyagot adhat, az égitestről pedig további objektumok elérése válhat egyszerűbbé.
Az Apollo-program idején még elképzelhetetlen volt a tartós emberi jelenlét kialakítása a Holdon, de napjainkra ez egyre reálisabb célnak tűnik, az Artemis-program egyik hosszabb távú feladata is éppen egy holdbázis létrehozása. Az Artemis-3 keretében 2025-ben juthat el újabb ember a Holdra, ám Kína sem akar lemaradni: az elvárások alapján partnerei támogatásával 2030 előtt küldene űrhajósokat az égitestre.
Ezekkel a küldetésekkel már egyértelműen az emberi megtelepedést készítik elő. Egy új korszak, az űrkolóniák idejének hajnalát éljük, akár a mi életünkben kiépülhet az első űrgyarmat, mégpedig égi kísérőnkön, amerikai és kínai irányítással.
Űrháborúk kora
Kína űrtechnológiai előretörését a nyugati világból egyszerre szemlélik csodálattal és aggodalommal. A közelmúltban maga Elon Musk, a világ egyik legnagyobb űripari vállalatának, a SpaceX-nek a feje is elismerően nyilatkozott az ázsiai ország űrprogramjáról, eközben viszont amerikai tisztségviselők rendszeresen kifogásolják Peking űrpolitikáját, elsősorban azért, mert Kínában a katonaság felügyeli a harcászati és a civil űraktivitást egyaránt.
2007-ben komoly felháborodást keltett, amikor Peking egy műholdak ellen kifejlesztett rakétát tesztelt, megsemmisítve egy, már nem működő űreszközét – ezt megelőzően utoljára Amerika végzett hasonló kísérletet, még a hidegháború alatt, 1985-ben. A kínai teszt miatt sok, a többi műholdat veszélyeztető törmelék szabadult fel, számos nemzet nemtetszését fejezte ki attól tartva, hogy nő a katonai befolyás a világűrben.
Ma már tudjuk, hogy az aggodalmaknak igenis volt valóságalapja: Kína azóta is több, katonai jellegű missziót hajtott végre az űrben, Donald Trump alatt pedig az Egyesült Államok komoly űrfegyverkezésbe kezdett, még űrhaderőt is felállítottak a hadseregen belül.
A probléma egyik legfőbb forrása, hogy a nemzetközi űrjog finoman fogalmazva rendezetlen, számos nézeteltérés ebből gyökerezik. A műholdakat például az Egyesült Államok és Kína mellett sok másik ország is rohamtempóban bocsátja fel mostanában, ezek az űreszközök viszont elhasználódva gyakran a pályán maradnak, űrszemétként pedig aztán veszélybe sodorják a még működő szerkezeteket. Amennyiben az emberiség a későbbiekben is zavartalanul használni akarja a műholdakat, az űrszemét kérdését szabályozni kell, és ehhez Amerika és Kína képviselőinek is szükséges lesz egy asztalhoz ülniük.
Hasonló módon a világűr nyersanyagainak felhasználásával, az idegen égitestek kiaknázásával, valamint az űrbéli fegyverkezésekkel kapcsolatban is egységes, nemzetközi jogszabályokat kell lefektetni, máskülönben az űr végtelen előnyeinek kihasználásáért folyó küzdelem, illetve az Amerika és a Kína között eleve meglévő feszültségek új, akár a Földre is kiható politikai és gazdasági eseményeket indíthatnak el. Most még sci-finek tűnik, de talán már nem is olyan távoli fenyegetés egy űrháború kirobbanása.
