Amikor egy személyi edző a program végén „és most jöjjön egy kis kardió” felkiáltással a futópadra vezényli ügyfelét, az úgy érezheti, valamiféle különösen kegyetlen büntetést kap. A hátralévő időt számláló, izzadó delikvensek többségének minden bizonnyal fogalma sincs, mennyire igaza van.
A 18–19. század fordulóján komoly reformokat hajtottak végre a brit büntetés-végrehajtási intézményekben. Míg korábban a rabok alig kaptak az éhhalál elkerülésére elegendő ellátást – minden egyebet a hozzátartozók vittek be számukra –, az új módi szerint az elítéltek elégséges kosztot kaptak az államtól, és még olyan luxuscikkekhez is hozzájutottak, mint például egy saját takaró a hidegebb napokra.
Mai szemmel ugyan nem hasonlítanánk ezeket a helyeket egy wellnessközponthoz, ám a korabeli megfigyelőket aggasztotta, hogy a börtönlakók csak üldögélnek, heverésznek egész álló nap, enni is kapnak, sőt még meg sem fagynak télen – mi van, ha a legszegényebb rétegek tagjai csak azért elkövetnek valami törvénysértőt, hogy bekerüljenek ide? Ekkortájt merült fel az igény, hogy a börtönökben folyjon valamiféle „átnevelés”, azaz szoktassák rendes életre a bűnözőket a bent töltött idő alatt.
Fotó: Whiteimages/Leemage/ AFP
Mindkét célt teljesíteni látszott a brit mérnök, William Cubitt találmánya. Az általa készített taposómalom tulajdonképpen egy nagy kerék volt, amelynek külső felületére lépcsőfokhoz hasonlatos deszkákat erősítettek, ezeken lépkedve lehetett forgatni a szerkezetet, amely rendes malomként őrölhetett lisztet, de használhatták például vízemelésre is. Cubitt első, a Bury St. Edmunds börtönben felépített taposómalmát egyszerre két elítélt hajthatta, de az elképzelés gyorsan népszerűvé vált a brit börtönökben, és később már sokkal nagyobb léptékű, akár egyszerre 24 embert is foglalkoztatni képes változatait használták inkább.
ám a börtönök vezetősége hamar felismerte, hogy a taposómalom hajtása, annak rettenetes egyhangúsága, kilátástalansága és fárasztó mivolta miatt valójában inkább a fegyelmezés eszköze lehet.
Nehogy egy kicsit is elterelhessék a figyelmüket beszélgetéssel, az egyes „állásokat” palánkokkal választották el egymástól, így a szerencsétlen elítéltek teljes magányban mászták a soha el nem fogyó lépcsőket – akár napi sok órán keresztül is, sokszor szó szerint a végelgyengülésig. Az is előfordult, hogy a szerkezetet már a látszat kedvéért sem kapcsolták össze semmilyen hasznos funkcióval,
A század közepére a nagy-britanniai börtönök több mint felében alkalmazták a taposómalmokat, amik egészen az 1890-es évekig megőrizték népszerűségüket – átlagosan heti egy elítélt halálát okozva balesetek és végzetes következményekkel járó egészségügyi problémák formájában. Ekkoriban már megszólaltak az embertelen gyakorlatot elítélő hangok is, és a századfordulóra gyors ütemben tűntek el a kínzóeszközök, hogy aztán a börtönviszonyokat újraszabályozó 1902-es törvény be is tiltsa őket.
Fotó: Lennon001 / Wikipedia
Időközben azonban a taposómalmok utat találtak a tengerentúlra is, 1822-ben egy New York-i börtönben építették fel az elsőt, hogy a példát több helyen is kövessék. Ugyan Amerikában más megoldásokat is kerestek az elítéltek foglalkoztatására, a taposómalom megihletett egy Claude Hagen nevű feltalálót, aki 1906-ban egy hasonló szerkezetet már a
A mai formájú futópadok aztán igazán az 1960-as években jöttek divatba, ma pedig különböző változataik messze a legnépszerűbb edzőtermi gépek az Egyesült Államokban, a felmérések szerint több mint 50 millió amerikai használja őket rendszeresen.
Kiemelt kép: Photo12/Ann Ronan Picture Library / AFP
