24 éve szabadalmaztatták és szabványosították azt a hangtömörítési algoritmust (ISO/IEC 11172-3), amit ma MP3-ként ismerünk. A CD-formátumnál jóval kisebb, szállíthatóbb és olcsóbb MP3 két fronton is garantálja az állóháború definícióját, ezen frontokon pedig higgadt, értelmes embereket is képes ez a három betű pöccre 110 decibeles üvöltésre késztetni (ez amúgy egy útbontó hangereje, közelről). Mielőtt azonban kitérnénk a legalitás és a minőség témájában vívott háborúkra, szögezzünk le valamit:
A híroldalak által cikkezett sztori tényalapja a következő: az MP3 formátum szabadalmát birtokló Fraunhofer Institute for Integrated Circuits alapítvány idén április 23-án jelentette be, hogy nem támogatja tovább a formátumot, mivel sokkal jobb zenetárolási formátumok érhetőek már el, ezen formátumok pedig csak úgy tudnak nagyobb teret nyerni, ha az MP3-at nyugdíjba küldik.
A jelenlegi streaming, ill. TV- és rádiósugárzás már amúgyis AAC- vagy MPEG-H alapú codecekkel működik, olvasható mindez a cég irigylésreméltóan rövid posztjában. (Alább: az első szám, amit a Fraunhofer csapata átkonvertált MP3-ba.)
Ami, vegyük észre, nem éppen egy nekrológ. Pusztán annyit jelent, hogy mostantól az MP3 formátum a lehető legnagyobb valószínűség szerint közkinccsé, jobban mondva szabad felhasználásúvá válik. Ez a zenehallgatók-zenegyűjtők számára (legalábbis akik MP3-ban gyűjtögették a számukra fontos zenéket) gyakorlati szempontból semmit sem jelent, egyes otthoni zenegyártók számára pedig kifejezetten szerencsés lépés.
Számos program ugyanis pont a Fraunhofer-licenc miatt nem tudott MP3 formátumba exportálni, így egy külön kimentett wave formátumból kellett egy nyitott forráskódú mp3-enkóderrel dolgozni, ami így is megoldotta a dolgokat, csak a kelleténél kettővel bonyolultabban.
Ha a hír nyomán születő kommentfolyamokból kivesszük a nosztalgiát, újfent a már korábban említett kétfrontos állóháború jön szembe:
Ami a legalitást illeti, a lemezkiadók felől érkező probléma tényleg évtizedes volumenű, jelenleg látszólag a streaming jelenti a legjobb áthidaló megoldást, amellyel mind a zenészek, mind a monopolizáló felek jól járnak (illetve zenész oldalról inkább a „járnak valahogy” a pontos kifejezés). Hozzátennénk: a csökkenő lemezeladásokat több ok is magyarázza az MP3 megjelenésén kívül:
- a piac eltávolodott a kevés kiadón alapuló kínálattól a sokkal több kiadóig és a könnyen elérhető szerzői kiadásokig
- létezik már streaming a YouTube-on kívül a Bandcampen, Soundcloudon, Mixcloudon és ezer más oldalon, itt nyilván a monetizálás a kérdés
- sokak szerint rosszabb minőségű lett a populáris zene, ezt majd mindenki eldönti magának, hogy igaz-e vagy sem
- a zene egysége az album felől átmozdult a számra, ahonnan most haladunk éppen át nem is olyan lassú tempóban a playlist felé
A legalitás problémáját kétségkívül az MP3 katalizálta, a felvetett problémák azonban tényleg meg- vagy feloldásért kiáltanak, főként, hogy már rég nem arról van szó, hogy kap-e pénzt a lemezkiadó, hanem arról, hogy a file-cserélés megjelenésével felborult a globális üzleti modell és a globális szerzői jog fogalma és a globalizáció esernyője alá bekuporodott soktucatnyi különböző jogi és társadalmi helyzet eltérő ítélkezéseket kívánna.
Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy mennyit kap egy zenész letöltések és streamingek után, vagy mit képes kínálni 2017-ben egy kiadó egy zenésznek, ami miatt jobban megéri kiadónál lenni, mint mondjuk Bandcampre pakolni a szerzői kiadásokat.
A minőségi probléma legalább ennyire jelentős és hangos: a leghangosabb vélemények szerint az MP3 megalázóan rossz hangminőséget ad. Tegyük hozzá: nem is volt másként csomagolva soha. Ez a file-formátum veszteséges tömörítéssel dolgozik – olyan pszichoakusztikus algoritmussal dolgozik, ami gyakorlatilag azon a trükkön alapul, hogy egyes frekvenciák képesek elnyomni másokat, azaz számos dolgot egy számban nem is hallunk meg feltétlenül.
Az ilyen „nem hallott” frekvenciák kidobálása eredményezi a kisebb file-méretet – minél kisebb a tömörítés mértékét leíró bitráta, annál kisebb a file-méret és annál rosszabb is az eltárolt zene minősége. Remekül példázza ezt Ryan Maguire kísérlete, aki megmutatja, hogy egy MP3-tömörítés során mi tűnt el Suzanne Vega fentebb már linkelt Tom’s Diner c. számából, ami az első MP3-ba konvertált zene volt – az alábbi videóban ezt hallgathatjuk meg.
Mindentől függetlenül az, hogy az emberek rossz(abb) minőségben hallgatják a zenéket mostanában, természetes jelenség – hiába van FLAC, Ogg Vorbis, Apple Lossless és számos veszteségmentes formátum, az emberek egyre gyakrabban hallgatnak zenét nem csendes környezetben, nem profi eszközökön, nem profi fej- vagy fülhallgatókkal.
Tehát, aki nem zenész, hangmérnök vagy nincs extrém jó füle, annak teljesen mindegy, hogy 24bit/96kHzen hallgatja-e a zenét egy metrón süvítve egy pár ezer forintos fülhallgatóval egy mobilon vagy MP3-ban. Számos zenei fórumon már így is sokan mondják, hogy ha mi keverjük ki a zenéinket, érdemes nem túl ideális minőségű helyzetekben tesztelni az anyagot – legyen az egy mobil vagy egy rosszabb autóhangfal – ha ugyanis azokon nem hallani rendesen a lényeget, akkor akármilyen jól szól a zene az otthon tökéletesre belőtt hangfalon, a hallgatási környezetben nem állja meg a helyét.
Lényeg a lényeg tehát: az MP3 elszabadul a Fraunhofter Intézet szabadalomkarmai közül. Hiába veszi át a helyét a jobb sávszélesség és az okoseszközök elterjedése és az emberi lustaság miatt a streaming, a formátumot egy jó ideig még életben fogja tartani az az archiváló közösség, akik a zenéket MP3-ban szeretik tárolni – kérdés, hogy ez az archívum mennyire menti meg az undergroundban gyökerező kincseket, hova lesz mentve vagy központosítva és mennyire tartható a jogilag illegális letöltésekkel dolgozó warez-szcéna a világ kulturális könyvtárának.
