A Baross utca 30. alatti Baross fodrászatból gyűjtötte be 1977-ben Létay Miklós a Budapesti Történeti Múzeum számára azt a három cégért, amely bár konkrétan Hecskó Károly boltjának múltját reprezentálta, valójában bármely sokat megélt műhely történetét összefoglalhatta volna. A réztányér a foghúzással és érvágással dúsított borbélymúltra utalt, a kackiás bajszú, jól fésült férfifej a kiteljesedő szakmát mutatta, az ondolált fürtökkel ékes női büszt pedig jelezte, hogy a XX. században már ez a szakma is teljesen elnőiesedett – hiszen a fodrászszékben és a szék mellett is jobbára nők foglaltak helyet.
Érdekes egyébként belegondolni, hogy amikor a főváros történetével foglalkozó múzeum begyűjtötte az egyetlen helyiségből álló fodrászműhely tárgyegyüttesét, az ilyesmi még abszolút újdonságnak számított a hazai közgyűjteményekben. Néhány cégér, borotva és olló lappangott itt-ott, de olyasmire, hogy fejmosóállványt, fejtámlás borotválószéket, tükrös asztalt, sőt, a törzsvendégek személyes használatára szánt borotvákat, pamacsokat és kendőket sorszámozott fiókban tartó szekrényt is múzeumba vittek volna, még nem volt példa. Ami persze érthető: hiszen csak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdődött meg a hazai fodrászipar és vele a mesterség tárgykultúrájának gyökeres átalakulása. Amit ma például a tatabányai „bányászskanzen” egyik legizgalmasabb kiállításán, a mesterségek házában is meg lehet csodálni, azaz a XX. század első felében használt hajvágógép, borotvafenő szíj, ondoláló masina, szárító búra és kvarclámpa épp a hetvenes években kezdett végképp kimenni a divatból.
Az élet ismétli önmagát – az örök közhely egyébként a fodrászmesterségre is érvényes. Ami ma Budapest belvárosában általános tapasztalat, hogy egymást érik a borotválást és hajvágást kínáló férfiszentélyek, az ugyanígy volt a XX. század elejéig is, csak Barber Shop felirat nélkül. Az urak napi kuncsaftok voltak a borbélyüzletekben, ahol megpihentek, újságot olvastak, beszélgettek, a hölgyek viszont leginkább otthon fésülték vagy fésültették a hosszú hajukat az épp legdivatosabb módi szerint. Az új idők eljövetelére legfeljebb az utalt, hogy 1890-ben a budapesti borbély-, fodrász és parókakészítő ipartestület a hajvágáson és a borotváláson kívül a női fodrászatot is felvette a szakiskolája „leczkerendjébe”.
A női fodrászok a századvégen a saját lakásukon vagy a hölgyek otthonában gyakorolták a mesterségüket, és csak meglehetősen lassan szabadultak ki onnan, hogy valóban üzletszerű körülmények között alkothassák meg az éppen elvárt kontyokat, vízhullámokat, csigás fürtöket, huncutkákat és frufrukat. (Jó, jó, tudjuk: miként azt az 1903-as Kincses Kalendárium is megfogalmazta: jó ízlésű asszony soha nem a divat szerint fésüli a haját, hanem aszerint, ami neki jobban áll. De azért a hullám mindenkinek jobban áll, mint a lenyalt frizura – állapította meg a szerző.) Az első világháború idején még mindössze 45 női fodrászüzlet működött a fővárosban, 1929-ben viszont már 450, nem beszélve a 600 borbélyról, akik igyekeztek a szakértelmüket a piac másik oldalán is kamatoztatni.
A drámai változás nem véletlen: a két dátum között divatba jött a nők rövid hajviselete, a bubifrizura, majd a csipeszekkel, csavarókkal hullámosított, illetve ondolálással (hideg vagy meleg dauerral) göndörített haj, nem beszélve a festéssel előállított változatos színekről. Mindez rendszeres megújítást, karbantartást igényelt, és az ehhez szükséges szakfogások a hölgyek otthonában nehezen lettek volna kivitelezhetők. Különösen, hogy immár komoly géppark is szolgálta a női szépséget, gondoljunk csak az elektromos arcszépítőkre, hajszárító búrákra vagy az ondolálógépre, amely leginkább úgy festett, mint egy csipeszekkel komplettált, termetes állólámpa.
Habár a húszas évek azzal teltek, hogy a fodrászok minden esztendőben megjósolták a rövid haj divatjának (a Nemzeti Újság szíves közlése szerint a „lelki bolsevizmusnak”) a leáldozását, sőt, maga Greta Garbo a saját fején megalkotta a félhosszú, hullámos Garbo-frizurát (az amerikai hajművészek 1929-es kongresszusa szerint az Egyesült Államok azévi legdivatosabb hajviseletét), a praktikum kiütéssel győzött. Úgyhogy a női fodrászatok lassan beérték, majd lehagyták a borbélyüzleteket. Különösen, mert az előbbiek mind gyakrabban kínáltak kozmetikai kezelést, szőrtelenítést, fogyasztást, pedikűrt és manikűrt is. (A manikűrrel az urak is élhettek, de természetesen elkülönített idősávban.)
A szakma hihetetlen tempójú felívelését bizonyítja, hogy az 1945 utáni években csak Budapesten mintegy 20 ezer fodrász működött. Nem csoda, hogy a kollektivizálás hevületében őket is igyekeztek minél előbb beterelni a szocialista szektorba. A Friss Újság 1948 októberében örömmel jelentette, hogy a Dohány és a Síp utca sarkán megnyílt az első szövetkezeti fodrászüzlet, amelyet nyolc, korábban önálló kisiparos hozott létre, beleértve a bolt korábbi tulajdonosát, Kun Sándort is. Az új szokásoknak megfelelően a bevétel felét ekkortól egyenlően osztották el egymás között, a másik feléből pedig a költségeiket fedezték. Borravalót természetesen nem fogadtak el.
Tekintve, hogy néhány nagyobb üzlet iparengedélyének megvonásával, majd a bejáratott fodrászatok államosításával 1950-től a kollektív tulajdon is teret nyert a hajszobrászat terén, a mesterek jó része előremenekült, így a szövetkezeti szektor rohamos terjeszkedésnek indult. A városokban önálló szövetkezetekben, a falvakban a legkülönfélébb mesterségeket tömörítő vegyesipari ktsz-ekben dolgoztak a fodrászok, akik azonban a vízfejszerű adminisztráció mellett és a nehézkes beszerzési körülmények közepette kezdetben nem mindig tapasztalták meg a gazdálkodás fejlettebb formájának előnyeit. Udvariatlan borbélyokról, egy kisfiút mérgében kopaszra nyíró fodrászról, négy-öt vendégre kalkulált törülközőkről, lerobbant üzletekről cikkeztek hosszú időn át a lapok.
Meg persze a maszekokról, akiket az állam – belátva, hogy az embereknek a legeldugottabb helyeken is szükségük van borotválásra és hajvágásra – engedett túlélni, és akik valahogy még akkor is meglelték az üzletet a szabott árakban, amikor a külföldi eszközöket, festékeket hivatalosan be sem hozathatták. (A hatvanas évek közepén foganatosított áremelés után a borotválás 1,70-ről 2,40-re, férfi hajvágás 3,60-ról 4,50-re drágult; a borotvahajvágás 12 forint, nőknek a hajmosás berakással 15, a hidegdauer 65 forint volt.) A Magyar Nemzet egyik riportjában emlegetett figaró, a természetes hajszínek előállításában jeleskedő Lajos például mindvégig a saját üzletében dolgozott, és így tett szert rózsadombi öröklakásra, balatoni villára és nyugati autóra. Legnagyobb bánata mégis az volt, hogy a gyermekei nem hajlandók továbbvinni az ipart. De az sem véletlen, hogy amikor megnyílt az ország büszkesége, a Duna-parti új Intercontinental szálloda, mögötte már vidáman dolgozott a maszek fodrász, mire berendezték a szövetkezeti üzletet – az állami fodrászat pedig még csak akkor kereste az alkalmas üzlethelyiséget.
A hetvenes évek aztán igencsak felrázták az egész szektort. Egyrészt egyre-másra épültek a lakótelepek, fejlődésnek indultak a vidéki városok, és az emberek elvárták, hogy az újonnan létesített szolgáltatóházakban mindenütt legyen férfi és női fodrászat, kozmetikával, pedikűrrel és manikűrrel. És immár nem érték be akármivel, hiszen az újságok bemutatták a balatonfüredi Annabella szállóban 1968-ban megnyitott szövetkezeti boltot, ahol panorámás üvegfal mögött búgtak az átlátszó, hőfokszabályozós holland búrák, és elegáns szalonkörnyezetben fésülték a sisakszerű tupírkontyokat, a twistfrizurákat meg a fodrászversenyeken kikísérletezett estélyi hajkölteményeket. (Nem volt már messze az idő, hogy a róla elnevezett, máig hódító hajvágást is feltalálja Vidal Sassoon.)
De alaposan megváltoztak a szokások is. A férfiak egyre ritkábban jártak borotváltatni, hiszen mind többen indították a napot a villanyborotva otthoni percegtetésével. Ehelyett az egyre hosszabbra növesztett hajukkal borzolták az idősebb fodrászok idegeit, akik eleinte még megéltek abból, hogy a zord iskolaigazgatók hozzájuk zavarták el nyiratkozni a beatfrizurájukkal iskolába óvakodó kamaszokat, de idővel be kellett látniuk, hogy ideje felvenni a repertoárjukba az „ízléses teenager frizurákat”. És ki gondolta volna akkor, hogy a nyolcvanas években a férfiak daueroltatni fognak, és homlokba lógó popper- vagy taréjba zselézett punkfrizurát kérnek a meglepett fodrászoktól? Vagy hogy a nők nem érik be a tiritarka melírozással és a felemás vágással, hanem sörtére nyíratják a hajukat, és a maradékot zöldre festetik?
Ahogy a hajviselet összekuszálódott, úgy végképp megváltozott a fodrász szakma is. A hetvenes évek végétől már kétféle szakvizsgát tettek, így egyszerre váltak férfi és női fodrásszá a szakmunkástanulók. Akik persze aligha sejtették, hogy egy kurta évtizeden belül összeomlanak az addigra egész jól bejáratódott szövetkezetek, kimúlik az állami szektor, és lehet kezdeni az egészet elölről. Kis boltokban, három cégérrel.
Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/fodraszat
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
