Tavaly ilyenkor kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánították az ünnepi időszak egyik legkedveltebb édességét és egyben karácsonyfadíszét, a szaloncukrot – vagyis a szaloncukor már szó szerint a hungarikummá válás előszobájában van.
Az egyesével selyempapírba és sztaniolba csomagolt, csokoládéval bevont, változatos ízesítésű cukorkákat azért érte ez a megtiszteltetés, mert Magyarországon és pár környező országon – például Szlovákián és Románián – kívül máshol nem szokás a karácsonyfára aggatott díszként használni őket.
A díszként és ünnepi édességként is használt szaloncukor népszerűsége töretlen – amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy háztartásonként évente átlagosan egy kilogramm szaloncukrot fogyasztunk – szóval itt az ideje leleplezni, hogy ahogy a fogyasztás után a karácsonyfára üresen visszarakott csomagolópapír, úgy a benne lévő szaloncukor mennyire tekinthető magyar jellegzetességnek.
Francia cukrászmesterektől eredhet
A szaloncukor eleinte, vagyis a 19. századi Magyarországon nem pont úgy nézett ki, mint amit megszoktunk, csokoládéval ugyanis az agrártárca marketingcentrumának Hagyományok, ízek, régiók című kiadványa szerint csak az 1930-as években kezdték el bevonni. A szaloncukor egészen addig díszes selyempapírba és sztaniolba csomagolt fondant-cukorkát jelentett.
Ahogy a nevéből is következtetni lehet, a főzéssel túltelített, majd lehűtött cukormassza, azaz a fondant elkészítése francia eredetű eljárás, méghozzá elég régi, hiszen már a 14. század óta létezik. A fondant-készítés tudománya a legnépszerűbb elmélet szerint a 19. században jutott el hazánkba a német cukrászmesterek közvetítésével. (Míg egyesek szerint fondant-szerű cukorkákat elsőként a török vándorárusok ismertethették meg a magyar ínyencekkel.)
Több magyar cikk is említi egy bizonyos Pierre-André Manion francia cukrászmester nevét, mint aki elvitte a tudást a német cukrászoknak, de erről a rejtélyes cukrászmesterről csak magyarul lehet olvasni, más nyelveken nem. A francia fondant-gyártásnak azonban van egy másik legendája, amit már korántsem ilyen egyszerű megkérdőjelezni.
Eszerint még valamikor a 18. században egy fondant-készítésben jártas Papillot nevű lyoni cukrászmester egyszer arra lett figyelmes, hogy valaki rendszeresen megdézsmálja a készleteit. Majd kiderült, hogy az inasa az, aki rosszban sántikál. A fiatal cukrásztanonc annyira belehabarodott egy mesterénél gyakran vendégeskedő nőbe, hogy rendszeresen egyesével becsomagolt cukorkákkal – és a csomagolópapír belső oldalára írt szerelmes üzenetekkel – bombázta szíve választottját.
Papillot mester azonban nem haragudott meg a fiatalemberre, mert neki is megtetszett az ötlet – inkább elkezdett egyesével becsomagolt cukorkákat árulni.
A polgári szalonokból a családi karácsonyfákig
A karácsony talán legfontosabb kelléke – ami nélkül a szaloncukrot nehéz elképzelni – a karácsonyfa, amely szintén német közvetítéssel jutott el hazánkba. Az égő gyertyákkal feldíszített karácsonyfa állításának hagyománya egészen Luther Mártonig nyúlik vissza. A reformáció nagy alakjának újítása aztán a 16. században sokfelé elterjedt a Német-római Birodalom területén, később pedig az egész világot meghódította.
Ez a karácsonyi szokás hazánkban a reformkor idején jelent meg, amikor a polgári otthonokban kialakították a vendégek fogadására alkalmas szalonokat is. Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint német származású édesanyja honosította meg a karácsonyfa-állítás hagyományát Magyarországon az 1820-as években. De vannak, akik szerint az első magyar óvoda megalapítója, Brunszvik Teréz kedveskedett először fenyőállítással a vendégeinek.
A polgári otthonok szalonjaiban pedig a század végére nemcsak a karácsonyfa számított fontos ünnepi kelléknek, hanem a szaloncukor is.
Az édesség neve is onnan ered, hogy a szalonokban szolgálták fel a vendégeknek. A németül salonzuckerl-nek nevezett cukorkákat Jókai Mór még „szalonczukkedlinek” hívta, majd ez az elnevezés egyszerűen szaloncukorrá változott.
Az 1880-as évekhez több fontos szaloncukortörténeti mérföldkő köthető: ebben az évtizedben írta le magyarul először a szaloncukor-készítés receptjét Dobos C. József, majd pár évvel később Hegyesi József is – a receptkönyvét álnéven kiadó udvari cukrász, Kugler Henrik pedig 1891-ben már 17 különböző ízesítésű szaloncukor-receptet írt le.
De ebben az évtizedben kezdődött el az ipari szaloncukorgyártás is, amihez fondant-készítő gépeket használtak. Stühmer Frigyes 1883-ban nyitotta meg Pesten a gőzüzemű csokoládégyárát, ami aztán hamar a szaloncukorkészítés fellegvárává vált. Stühmer egyik ügyfele, Gerbeaud Emil pedig 1886-ban nyitotta meg saját csokoládégyárát, ahol szintén gépekkel készült a fondant.
A fondant-készítést az 1890-es években már az iskolákban is tanították – legalábbis erről árulkodik a székesfehérvári Hunyady fiú felsőkereskedelmi iskola 1891-es értesítője, ami az Arcanum Digitális Tudománytárában lelhető fel, és azt írják benne, hogy a tanulóiknak ezt a fontos ismeretanyagot is megtanítják.
A korszak sajtójában megjelenő hirdetések szerint a kereskedők már ekkor is javasolták a szaloncukor díszítésre való használatát, azonban a szaloncukor ekkoriban még sokkal inkább kötődhetett az általános érvényű ünnepi vendégváráshoz, mint speciálisan a karácsonyhoz.
Idővel azonban ez megváltozott, hiszen ma már egyértelműen csak a karácsonyhoz társítjuk a szaloncukrot. És mivel ez a szokás máshol nemigen dívik – mármint a becsomagolt cukorkák fenyőfára aggatása, és díszként való használata –, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy sokan már a hivatalos elismerése előtt is hungarikumként tekintenek rá.
