A Nők Lapja legújabb számában olvasható egy interjú Zalatnay Saroltával, melyben az énekesnő élete alakulásáról, több évtizedes karrierjéről és az elmúló évekről beszélt.
Úgy indítottam az életben, hogy mindenben szerettem volna kitűnni: szerepben, öltözékben, hangzásban, valami igazán polgárpukkasztót akartam csinálni, és tegyük hozzá, ez még jól is állt. De meddig? Mondjuk, negyven-ötven éves koromig. (…) Belülről még engem is hajt minden, főleg a színpadon. De azért néha az jut eszembe, vajon ez nem ciki-e már. Tényleg ugyanolyan formában tudok színpadra állni, mint régen? Közben nem szeretek túlzottan meggondolt lenni, mert az nem én vagyok. Még hetvenévesen sem szeretném túlgondolni az egészet. Persze a szervezet jelez: el kell menni dokihoz, és az orvosok mindig találnak valamit, juszt is. De azért boldog vagyok, amikor az utcán megismernek. Néha meg az jár a fejemben, hogy úristen, most mit néznek rajtam: engem vagy azt a kis fölösleget? Kicsit másképp élem már meg, ha felismernek, tudod?
Az énekesnő felidézte, hogy pályafutása kezdetén, a táncdalfesztiválos időszakban ők „emberközeli sztárok” voltak, akiket akár a villamoson is megszólíthatott a közönségük.
Olyan volt, mintha mindenkit személyesen ismertünk volna. Most már távolság van a színpadi emberek és a közönség között. Vagy azért, mert autóban ülünk, és a másik villamoson utazik, vagy mert a másik is autózik, de mindenképpen eltávolodunk egymástól. Még akkor is, ha valaki a közönségből a buli után odajön autogramot kérni, vagy bekéredzkedik az öltözőbe. Ez más. Mi még összejártunk. Az egész zenésztársadalom jókat bulizott. Együtt voltunk
– mondta el.
Arra a kérdésre, hogy mit csinálna másképpen, Zalatnay az angliai karrierlehetőség elszalasztását hozta fel.
Benkő Lacival – Isten nyugosztalja – és a bandával elindultunk Angliába a nagy kommunizmusból, mindenki úgy hívott minket, hogy Omega Red Star és Red Sarolta. Érdekesek voltunk, és keletről jöttünk: a kettő jól összeadódott. Megvolt a sanszunk a világhírnévre. Jó volt az időzítés, a helyszín, és most jön a »de«. Ha itthon azt mondják, hogy tessék szíves lenni hazajönni és leadni az útlevelet, akkor választ adtál, hogy igen vagy nem. Anyámat, akit imádtam, és akivel a mai napig beszélgetek, nem tudtam itt hagyni
– fogalmazott az énekesnő, majd úgy folytatta:
Ha nekem akkor azt mondják, hogy feleségül kell mennem Maurice Gibbhez (a Bee Gees együttes tagja volt, énekes, zeneszerző – a szerk.), mert akkor lesz angol útlevelem is, megteszem. A helyzet adott volt, de ezt senki nem mondta, nekem meg eszembe sem jutott. Gondoltam, hú, jövök haza, itt van anyu, Kareszék, a buli, minden. Olyan volt, mintha ez egy jó kis kirándulás lenne, holott akkor egy színpadon léptem fel Jimmy Hendrixtől a Rolling Stoneson át Elton Johnig mindenkivel. Ha a klasszikus lemezboltokban odanyúlok a Z betűhöz, ott van Frank Zappa, a Led Zeppelin, Zalatnay… Ugye másképp kellett volna csinálni, mert akkor nem lett volna gond, hogy hazajövök-e anyámhoz. Kettős állampolgársággal ezt megtehettem volna. Naná, hogy hazajöttem volna. És akkor most lehet, hogy valamelyik csodálatos villámban ücsörgünk itt veled. De az is lehet, hogy egy pubban énekelek napi tíz órát.
Zalatnay elismerte, bár az éneklés mindig boldoggá tette, közben végig volt benne fájdalom és szomorúság.
A sikert ma is átélhetem a fellépéseken, de már hetvenöt éves vagyok. A mai napig izgulok fellépés előtt, a lámpaláz természetes. Imádkozom, hogy Istenem, angyalok, segítsetek, anyukám, apukám, segítsetek a másik oldalról, hogy minden úgy sikerüljön, mert jót akarok. Éneklés után állva tapsol a közönség. De még így is mindig azt kérdezem, hogy, ugye, jó vagyok. Hatszázötven-valahány dalom van, és ennyi önbizalmam.
Mint mondja, másik nagy fájdalma, ami nagyon rosszul érinti, hogy „elmennek az évek”.
Nem az a gond, hogy félek az öregségtől, mert már késő lenne félni, hanem rosszul érint, amikor egyszer csak egy mennykő belecsap a drága Balázs Fecóba… Vagy a korosztályomból Somlóba, Benkőbe… Ez a generáció szépen megy el sorban. Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolná azt: a francba, mikor jön el az a pillanat, hogy én vagyok a következő? Az, hogy empatikusak vagyunk, még inkább előhozza az ilyen érzéseket. Hiába a siker, utána hazamegyek, becsukom az ajtót, ülök az aszalnál, és azt mondom, a kutya úristenit!
Az énekesnő felidézte, hogy 2002- ben rákos lett. Ekkor megműtötték, kivették a méhét. „Ugyanabban az évben, egy-két hónap különbséggel, jelentem meg a Playboy magazin címlapján. Ott vagyok, mint szexszimbólum, ötvennégy évesen! A másik oldalon meg már nem vagyok nő. Borzasztó az egész” – mondta. Ekkor fogadta örökbe egy gyermekotthonból lányát, Nikit.
A rák miatt komoly halálfélelem gyötört, akkor azt hittem, ennyi. Most meg úgy érzem, még mindig nem elég. Próbálom bepótolni, ami eddig elmaradt, a veszteségeket… Drága halottaimat, barátaimat, a kórházat, a börtönt, az elszalasztott lehetőségeket. Minél hamarabb. Nem! Nem várok holnapig!
