A történetem már a születésemkor elkezdődött, az anyám mellett úgy nőttünk fel a testvéremmel, hogy állandóak voltak a cirkuszok, a hisztijei éjjelente és napközben is zajlottak. Volt, hogy végignéztük az ablakon keresztül a tombolását, ahogy kicibálja a növényeket a kertben, ugrál rajtuk visítozva, hogy belenyomja a kontyos haját a mosogatóba, csak mert apám nem akarta elengedni otthonról egyedül. Az apám tisztességes ember volt, gondoskodott rólunk, fontosak voltak számára a könyvek, diavetítést tartott nekünk, társasoztunk, kirándulni jártunk, anyám sohasem jött velünk. 1967-ben elváltak, és ottmaradtam az anyámmal, én pedig rettegtem tőle.
A levelet Olívia (ál)nevű olvasónk küldte nekünk, akinek mérgező kapcsolata az édesanyjával egy életen át végigkíséri. A teljes levelet nem tesszük közzé, mert nagyon hosszú és sok olyan részletet tartalmaz, amiről felismerhető lenne olvasónk személye. A lényeget szedtük ki a levélből, amin keresztül bárki láthatja, milyen egy mérgező szülővel felnőni, és milyen gondokat okozhat a felnőttkorban.
„Anyám nem tudott bánni a pénzzel, a bevételt magára költötte, a tisztálkodásunkról sem gondoskodott, az evésünkről sem, apa jött át néha enni adni nekünk. Így éltünk, majd lett egy mostohaapám, aki elzavart dolgozni. Egy rendes ruhám sem volt, aztán elmentem varrónőnek, ahol volt, hogy ennem sem volt mit egész nap. Teltek az évek, anyám gyereket szült a mostohaapámnak, nekem pedig megmondta, hogy tűnjek el az öcsémmel együtt a házból. Az édesapám nem bírta a hisztériáit, három agyvérzés után infarktusban meghalt. A mostohaapámmal sem jöttünk ki jól, egyik este benyitott a fürdőszobába és beleharapott a mellembe. Anyám nem hitt nekem, engem kurvázott le. A helyzet odáig fajult, hogy a megszégyenítés mindennapossá vált. Végül 17 éves koromban hozzáadtak egy falubeli analfabéta férfihoz, akitől három gyerekem is született. Teltek az évek, mi elváltunk, a házasságom szörnyű volt, egyedül én foglalkoztam a gyerekekkel, magamra hagyott, adósságokat halmozott fel. A válásom után, 1986-ban idegösszeomlásom lett, nehezen tudtam magam összeszedni, az anyám akkor sem volt mellettem. Jelenleg 83 éves, és ha rá gondolok, hatalmas fájdalmat és űrt érzek. Kórházban van, és azt híreszteli, hogy nem gondoskodom róla – az öcsém sajnos rettenetes körülmények közt meghalt. Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer megváltozik, de már nem veszem fel neki a telefont, emiatt is lelkiismeret-furdalásom van. Egész életnyi szégyent és rettegést számomra az anyám. Nem tudom mit tegyek, folytassam-e, hogy nem beszélek vele, feljogosít-e minden ami történt arra, hogy megszakítsam anyámmal a kapcsolatot?”
Mit lehet tenni?
A mérgező anyáról és annak következményéről (például molesztálás a mostohaapa részéről) olvashatunk a levélben, és bár már volt szó erről több cikkben is, mégsem lehet eleget beszélni arról, hogyan lehet együtt élni az ilyen élethelyzettel. A gyerekek védelme, egészséges és biztonságos felnevelése alanyi jogon jár mindenkinek, nem pedig kiváltság. Azonban vannak olyan anyák, akik nem képesek szeretni a gyereküket, érzelmileg és fizikailag is elhanyagolják őket. A gyerekeket gyakran hibáztatják saját kudarcaikért, rajtuk verik le azt is, ha tönkremegy a házasságuk.
Felnőttként ezek a sérelmek megmaradnak, és azok, akik saját magukat védve úgy döntenek, hogy megszakítják a kapcsolatot az anyjukkal, gyakran megkérdőjelezik a döntésüket, vívódnak, haboznak — joggal. Olvasónk is ebben van benne, az ő édesanyja feltehetően személyiségzavarral él együtt, de ezt pontosan csak és kizárólag pszichiáter tudja megmondani. A kapcsolat megszakítása nem olyan egyszerű és nem is biztos, hogy hosszú távon kifizetődő, de van olyan helyzet, amikor csak ez segíthet teljes életet élni.
A kapcsolat megszakítása amiatt lehet fájdalmas, hogy a remény sajnos mindenkiben örökké él, hogy talán az anyja szeretni fogja végre. De ez a remény végleg eltűnik, ha felbontjuk a kapcsolatot. A lelki fájdalom, amit olvasónk is érez, természetes velejárója a mérgező anyjával való kapcsolatának, és ahogyan ő is írja, amiatt is nehéz az elválás, mert a társadalom elvárásai is ott vannak erősen bennünk. A szülőről a gyerekének illik gondoskodnia, tartja a társadalom, ahogy azt is, hogy illik megbocsátani és felülemelkedni a gondokon a családdal. Csakhogy ezeket olyanok mondják, akik nagy valószínűséggel sohasem tapasztalták annak a töredékét sem, amit olvasónk leírt. Arról, hogy megszakítjuk a kapcsolatot a családdal, éppen ezért hallgatunk, mert az előítéletek sokasága és a kéretlen tanácsok csak hátráltatják a saját lelki békénket. Ezek további bűntudathoz és lelkiismeret-furdaláshoz vezethetnek, a szégyenérzet pedig a teljes életre kihathat.
Az érzelmileg bántalmazó anyák súlyosan károsítják a felnőtt életünket is, befolyással vannak a párkapcsolatainkra, az emberi kapcsolatokra is. Amikor betegség üti fel a fejét az ilyen családokban, természetes érzés, ha segíteni szeretnénk a másikon, viszont ott van a remény is az élethelyzetben, hogy hátha megváltozik az édesanya, és végre szeretni fog. Ritka, ha egy ilyen helyzet valóban változást eredményez a kapcsolatban, inkább az történik, hogy minden ugyanúgy zajlik tovább, ahogyan a betegség előtt is volt. A hullámzó érzelmek, a fájdalom tehát természetes érzések ilyenkor, az egyetlen megoldás az, ha először a felelősséget rendezzük önmagunkban.
Ehhez néhány támpont:
- A felnőtt életünkért mi magunk vagyunk felelősek.
- Nem olvasónk a felelős azért, amit védtelen gyerekként vele tettek.
- Felelős viszont azért, hogy pozitív lépéseket tegyen, és kezdjen valamit ezzel a helyzettel.
- Ahhoz, hogy jobban érezze magát, és változtasson az életén, nem kell megbocsátani.
A megoldás az, ha a felelősséget oda tesszük, ahova való, ebben segít Susan Forward Mérgező szülők című könyve, továbbá a terápia. Ez utóbbi elengedhetetlen része az anyával való kapcsolat miatt, hiszen a veszteség érzése, az elhagyatottság, az, hogy úgy érzi, egyedül van a problémával, nehezíti a megoldáskeresést. A szülők negatív erejének csökkentése a mindennapjainkra hosszú folyamat, ezen csak viselkedésterápia segíthet, ami a hatalmi egyensúlyt, a szülőtől való rettegést is csökkentheti.
A helyzet az, hogy olvasónk esetében ezt minél hamarabb meg kellene lépni, hiszen az anyja halálával nem fog elmúlni a fájdalom és a veszteség érzése, sőt: sokkal rosszabb lehet utána. A gyász folyamatát komolyan akadályozhatják a jelenlegi érzések és a gyerekkorban tapasztalt szeretetnélküliség. A problémát még az életben kellene rendezni, vagy legalábbis törekedni arra, hogy megszabaduljon attól a béklyótól, amit gyerekként kapott: felnőttként is az fáj, amit nem tett meg az édesanyja. A toxikus szülők természetüknél fogva félnek a változástól, amennyiben olvasónk terápiás segítséget kér, megtanulhatja kezelni az anyját, olyan mondatokat, viselkedést sajátíthat el, amivel csökkentheti magában a rettegés érzését és a fájdalmat. Ez hatékonyabb megoldás hosszú távon, visszanyerheti saját hatalmát, méltóságát az anyjával szemben és kiegyensúlyozottabb életet élhet.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
