Mint azt a koncert előtt már hosszan kifejtettem, szerintem Sting a huszadik-huszonegyedik század egyik legnagyobb dalszerzője, aki úgy mesél magáról, hogy megtaláljuk benne saját magunkat is, és úgy meséli el a világ általa meglátott történeteit is, hogy az szépirodalomnak is beillene. Ezt már jó ideje így látom, és tegnap óta azt is tudom, hogy ő az egyik legcsodálatosabb színpadi muzsikus is.
A Sportaréna egész szépen megtelve fogadta Mr. Sumnert és zenekarát, amely félig-meddig szívmelengető családi projektként üzemel: a Stinget kísérő háttérzenekarban fellép a gitáros Dominic Miller fia is, és Sting legidősebb fia, Joe Sumner is. Ezzel együtt azt nem lehet ráfogni a bandára, hogy bárki is érdemein felül kapott volna benne szerepet. Joe Sumner például amellett, hogy végig vokálozta-csörgőzte apja koncertjét, előtte még egyedül is színpadra állt egyszemélyes előzenekarként, csak hogy senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy a tehetség öröklődött-e Sumneréknél. Bár Sting egyértelmű, fel nem róható hatással volt fiára, az apjáéhoz hasonlatosan gazdag szövegvilágú daloknak egyedi hangvétele is van, meg hozzá egyedi hangja magának az embernek, a vér a pucában kiállni egy tízezres közönség elé egy szál gitárral már csak ráadás.
A faksznimentes, de professzionális, virtuóz örömzene-jelleg, amit Joe Sumner mutatott, ugyanaz vonult végig a fő műsorszámon is. nem késleltetve, a várakozást fokozva utólag lép színpadra, hanem zenésztársaival együtt, még külön fényt sem kap, amíg “csak” muzsikusként van jelen, és nem kezd énekelni. Később, a koncert előrehaladtával sem lesz ez jellemző, itt egy zenekar lép fel, nem Sting és akik futottak még. Nehéz is lenne másodhegedűsként kezelni ennyire hozzáértő zenészeket.
Írhatnék hosszan a setlistről, hogy igen, slágerkoncertet vár a közönség, meg is kapja, de a frissebb vagy kevésbé ismert dalok sem kevesebb műgonddal állnak színpadra, de ennek aligha lenne hírértéke. Mérgelődhetnék a közönség kottázható, elszomorító viselkedéséről – ahogy a kevésbé ismert daloknál sötét nézőteret a slágereknél mobilos felvételek fénye világítja be, mert – de ez, amíg okostelefonok lesznek, már nagy eséllyel így marad. Ezeket tehát hagyjuk. Hogy mi az az érzés, ami eltekeri a torkomat, amikor egy Sting-szintű muzsikus énekel el egy Ain’t No Sunshine szintű klasszikust, azt nem lehet átadni.
Így inkább maradjunk olyan megragadható részleteknél, hogy például milyen szép az, hogy Stingnél a zene fejére soha nem nőhet a show. Hogy az optikai tuning csak akkora súlyt kaphat, amivel még szolgálja a zenét, mint inverz filmzene: itt a fények festenek vizuális arcot a dalokra. A koncert nem arról szól, hogy a főhős három-tizenhét alkalommal új outfitben áll színpadra, ami egyébként is pörög-forog, nem hullik görögtűz a mennyezetről, nincs lángoszlop és füstgép, még kortárs művészeti videós performansz sem zajlik kivetítőkön – bár azt pont szoktuk szeretni. Nem, itt nagyon visszafogott, átgondolt, fények vannak „csak”, és ez a csak nagyon erősen idézőjeles: a lámpák ezerféle élességre programozva, dalokhoz illesztve festenek hátteret Sting eredendően is folyékony halmazállapotú nótáinak, oldschool és méltóságteljes:
