Több, mint harminc év elteltével, egészen pontosan 1987 óta először nyert meg zsinórban négy hazai tétmeccset a magyar válogatott. A Nemzetek Ligája C-divíziójának idegenbeli találkozóin elhullajtott pontok (1-0-as vereség Finnországban, és Görögországban, 3-3-as iksz Észtországban) végül mégis azt eredményezték, hogy
Hogy lesz ebből kijutás a budapesti Eb-re?
Hogy pontosan kikre és mikor, az még nem világos, már csak azért sem, mert egyelőre nem ismert, hogy a 2019 márciusában induló Eb-selejtezők csoportküzdelmeiből melyik húsz csapat (a csoportok első két helyezettje) szerzi majd meg az indulás jogát a kontinenstornán – ez határozza meg ugyanis azt, hogy az egyes divíziókban végül kik állnak rajthoz a playoffban, és kik nézhetik páholyból a versengést.
Azzal, hogy az észtek bravúros görögverése (és a mi két győzelmünk az utolsó két fordulóban hazai pályán) a második helyre lökött minket a csoportban a finnek mögött, szinte biztossá vált, hogy legalább a playoff-részvételre jó esélyünk van a Nemzetek Ligájában. Ehhez „mindössze” annyi kell, hogy a selejtezőkből kijutó húsz válogatott közül tizennyolc is az A, valamint a B-divízió tagjaiból kerüljön ki – ami lényegében a tökéletes papírformát jelentené. Ha ez megvan, akkor már csak az a kérdés, hogy kikkel kell majd megvívnunk az Eb-részvételért rendezett négyes tornán: a helyzetet bonyolítja, hogy mivel nem nyertük meg a csoportot, jó eséllyel „felcsúszunk” majd a B-divíziós, de a selejtezőből a kijutást már kiharcoló csoportgyőztesek helyére, és nem a saját ligánkban, azaz a C-divízióban kell harcoljunk a kijutásért (ezzel jártak jobban hozzánk képest a csoportgyőztes finnek).
A lényeg most tehát nem is a konkrét esélyek elemzése, hanem annak rögzítése: azzal, hogy a magyar válogatott megszerezte a csoport második helyét, legalább a reális sanszot megőrizte a 2020-es kvalifikációra az NL-ből is. Ha most a görögök mögül várnánk a további eredményeket, akkor semmi esélyünk nem lenne playoffos hely elérésére, és egyedül abban reménykedhetnénk, hogy a klasszikus Eb-selejtezőn elérjük a csoport első két hely valamelyikét – ráadásul úgy, hogy a negyedik kalapból húznak minket a sorsoláskor.
Eltékozolt 7,5 hónap
A finnek elleni vasárnap esti sima 2-0-as hazai győzelem jelentősége így kettős: egyrészt jó eséllyel kiharcoltuk a jogot arra, hogy rájátszást vívjunk majd az Eb-részvételért 2020 tavaszán, másrészt maradt sanszunk arra is, hogy ne a negyedik, hanem a harmadik kalapból sorsoljanak minket a jövő év márciusában startoló Eb-selejtezőkre. Utóbbin kellene az első két hely valamelyikét megszerezni, és akkor nem kell tovább számolgatni, biztos a részvételünk a részben hazai rendezésű tornán.
A katasztrófát tehát elkerültük, de a veszteség jól látható. Utólag azt látjuk:
- ha a magyar labdarúgás nem veszteget el hónapokat ebben a naptári évben a feladatra az első pillanattól tudhatóan totálisan alkalmatlan Georges Leekensszel a kispadon,
- és Marco Rossinak nem ötnapnyi felkészüléssel a háta mögött kell nekivágnia a Nemzetek Ligája-sorozatnak – tény az is, amikor Leekenst az MLSZ kinevezte, Rossi épp mozdíthatatlan volt –, simán megelőzhettük volna a finneket ebben a négyesben.
És ha megelőztük volna őket, akkor most tényleg teljesen biztos lenne a rájátszásbeli részvételünk, sőt, még az is, hogy ott C-ligás ellenfelekkel – azaz: nagyjából a mi szintünkkel – kell felvennünk a versenyt a kijutásért.
Agresszív és hatékony „gulyáspresszing”
Ehhez képest kifejezetten látványos kontraszt, hogy Marco Rossi milyen gyorsan és mennyire eredményesen formálja saját képére a nemzeti csapatot. Vasárnap este a finnek elleni mérkőzésen már a kezdő sípszótól be merte vállalni a védjegyének számító háromvédős felállást (ezt eddig csak a meccsek kései szakaszában vetette be), miközben megmaradt az az agresszív és hatékony, területszűkítésre épülő letámadás, nevezzük bátran „gulyáspresszingnek”, ami már az észtek ellen is komoly károkat okozott az ellenfélnek.
Érdekes húzás volt, hogy a kezdőcsapatba visszatérő Dzsudzsák Balázst – aki a kapitányi karszalagot is visszakapta Szalai Ádámtól – nem megszokott posztján, szélsőként használta a kapitány, hanem visszavont csatárként. Dzsudzsák mellé a középpályáról Kleinheisler és Kalmár is gyakran fellépett, miközben a vonalak mellett Korhut és Lovrencsics biztosította a csapat szélességét. Az észtek ellen még jobbhátvédet játszó Baráth Botondból jobboldali középső bekket faragott Rossi, Nagy Ádám feladata pedig az lett, hogy összeszedje a labdákat a Kádár-Orbán kettőstől a középpályán.
A finnek kissé tartalékosan érkeztek Budapestre: a két válogatott tamperei meccséhez képest hat változást is eszközölt Markku Kanerva kapitány. Kimaradt a kapus Hradecky (Leverkusen), a védelemben Toivio helyét Väisänen (Crotone), a jobboldali bekk Raitaláét pedig Granlund vette át. A középpálya közepén szintén két új arc, az ex-arsenalos Kamara (most Dundee) és Thomas Lam (Zwolle) feladata lett a magyar támadások megszűrése, a támadó harmadban viszont csak egyetlen változás történt: Soiri posztját a Norvégiában (Tromsö) légióskodó Robert Taylor foglalta el.
A meccs képét alapvetően ismét a magyar válogatott határozta meg
- egyrészt azzal, hogy magasan meghúzott védelmi vonalát agresszív letámadással egészítette ki,
- másrészt azzal, hogy három középhátvéddel képes volt finn nyomás alatt is megtartani a labdát.
Utóbbi elem ráadásul még csak kőbe vésve sem volt: ha a finnek letámadása a legkevésbé is zavarba hozta a hátsó alakzatunkat, védőink zokszó nélkül rugdosták előre a labdát (Orbán 7, Baráth 6, Kádár 4 hosszú indítással zárta a meccset, míg Gulácsi 25 alkalommal vágta előre a labdát a mezőnybe), hogy a lecsorgókra eszeveszett tempóban startoljanak rá a középpályásaink. Az így megszerzett labdákkal aztán egy-két húzásból, rendezetlen finn védelmet tudott támadni a magyar válogatott – ez a fajta játék pedig Szalai mellett Kalmár illetve Kleinheisler erényeire is kifejezetten jól rezonál.
Finn védekezés: Pukki, Tuominen és Lod is zárja a passzsávot, Nagy Ádám elszigetelve, a három magyar védő maximum egymás között passzolgathat. Ilyen helyzetben a védőink rendszeresen és tudatosan nyúltak a felívelés fegyveréhez, a középpályásaink pedig hasonló tudatossággal csapdázták a lecsorgókat – a finn kapuhoz már jóval közelebb.
A letámadásunk ezúttal még az észtek elleni meccshez képest is kifejezetten magas szinten pörgött: nem ritkán 5-6 játékossal szálltuk meg az ellenfél térfelét, és elképesztően hatékonyan támadtuk meg a felívelések utáni, úgynevezett „második” labdákat. Egyedül Dzsudzsák mozgott szemmel láthatóan idegenül a szerepkörében – sem a visszatámadásokban nem tudott segíteni, sem az egy-két húzásos támadásépítésekben nem volt elég hatékony.
Magyar letámadás: hat játékossal az ellenfél térfelén (stílszerűen egy felívelt labda után), Kleinheisler révén nyomás a labdán, Nagy Ádám magasan az ellenfél térfelén, Lovrencsics szintén – egyedül Dzsudzsák mozog látványosan légüres térben, embertől és labdától is távol.
Rengeteg párharcot nyertünk a középpályán és az ellenfél térfelén is, az első gól pedig pontosan olyan letámadásból született, amilyeneket végig erőltetett a csapat: hogy Kalmár az utolsó passzt egy lélegzetelállító sarkazással osztotta ki, csak hab volt a tortán.
Nagy Ádám gólja nem sokkal később hasonlóan szépen aláhúzta a magyar csapat egyik erős pontját – a korábban sokak által halvérűnek gondolt középpályás az észtek elleni meccshez hasonlóan ezúttal is a kellő agresszivitással játszott, többször kifejezetten magasra tolt pozícióba kalandozva, labdát szerezve, majd azt előrefelé, gyorsan megjátszva szervezte a csapat játékát.
- Öt megelőző szerelése/labdaszerzése volt a meccsen,
- 92 százalékos hatékonysággal passzolt,
- és három helyzetet is kialakított a társainak
– a Bologna középpályása a vasárnapi meccs egyik, ha nem a legjobbja volt.
Szintén érdemes kiemelni a magyar csapat legtöbbet passzoló játékosát, Willy Orbánt: a honosított középhátvéd 60 érintésével kiemelkedett a csapatból, remekül vezényelt hátulról, miközben eredeti feladatát, a takarítást is hibátlanul ellátta (egy alkalommal Pukkit ziccerben szerelte klasszis megoldással). Lovrencsics úgy ért fel rendszeresen a támadásokkal, hogy közben mintaszerűen oldotta meg védekező feladatát is, Kalmár ismét a letámadás kulcsembere volt a gólpassza mellett, Szalai pedig ebben a rendszerben a tökéletes centerteljesítményt villantotta meg – sokadszor az utóbbi időben.
És, ha már Szalai
A csatár 19. válogatott gólját szerezte a mérkőzésen – ezzel a magyar örökrangsorban megelőzte Szusza Ferencet, és befogta Farkas Jánost. Idén ráadásul már ötödször volt eredményes nemzeti színekben – azaz könnyű kiszámolni, összes nemzeti csapatban lőtt góljának több mint negyedét ebben az évben tette a közösbe. Még durvább a mutató, ha a 2016-os naptári évtől tekintjük át a formáját, az Eb-kijutás kiharcolása óta ugyanis Szalai 23 meccsen 11 találatot jegyez a válogatottban.
Az Eb-selejtezőkig sok idő van, akkorra már úgy kell érkeznünk, hogy az a karakter jellemezzen bennünket, amit most az első félidőben láthattak
– nyilatkozta a lefújás után Marco Rossi, mi viszont inkább azt emelnénk ki: az olasz edző irányításával meccsről-meccsre néz ki jobban a csapat, a kérdőjelek lassan kiegyenesednek, körvonalazódik – főleg hazai pályán – a csapat stílusa, karaktere és most már a formációja is. Hogy mindez mire lesz elég végül, az azonban innentől legalább annyira múlik a szerencsén, a sorsoláson és a riválisok eredményein, mint a mi erőfeszítéseinken.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
