Három nappal a finnektől elszenvedett tamperei vereség (1-0) után a magyar válogatott megmutatta: Marco Rossi kapitányi kinevezésében van potenciál. Nem pusztán a helytállás sikerült – zárt kapuk mögött – Görögországgal szemben, de helyenként kifejezetten jól játszva, az év legjobb teljesítményét villantva nyert a csapat (2-1) a Nemzetek Ligája-sorozat első hazai mérkőzésén.
A védekezés kitűnő
Rossi kapitány három helyen változtatott kezdőcsapatán a finnországi meccshez képest. A védelem jobboldalára Bese Barnabás került, a védelem előtt Pátkai Máté helyét Nagy Ádám foglalta el – így a magyar csapat lényegében klasszikus labdaszerző nélkül állt fel –, Stieber Zoltánt pedig Varga Roland váltotta a jobboldali vonal mellett a támadó harmadban.
A felállás annak ellenére maradt a 4-1-4-1 és a 4-3-3 egyfajta hibridje, hogy Tamperében a csapat inkább három védővel nyújtott jobb teljesítményt. Rossi ezzel együtt úgy sakkozott: egyrészt mindenképp szükségünk van a középpályás emberfölényre ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a labdát a görögök nyomása alatt is, másrészt a védekezésben 4-5-1-re alakuló felállás két, sokat futó, munkás szélsővel alkalmas lehet arra, hogy megakadályozza a vendégek mélységi befutásait a védelem mögé.
A kapitánynak látványosan igaza lett elgondolásaival, amit jól mutat, hogy a görögök az egész mérkőzésen mindössze négy kapuralövésig jutottak akcióból (igaz, ezek többsége igen veszélyes helyről érkezett a kapunkra). Összességében nagyon jól működött, hogy már a felezővonal környékén felvettük az embereket, megtámadtuk a labdás játékost, és folyamatos visszalépésekre kényszerítettük a görög játékszervezőt, Fortuniszt. Ez a proaktív védekezés egyrészt segítette a visszarendeződést labdavesztés után – ennek sebessége látványosat javult a finn-meccshez képest –, másrészt a görögök alapjátékát is szétforgácsolta valamelyest.
A képen is remekül látszik: mind az öt magyar középpályás előrefelé védekezik, a labda nyomás alatt, a passzsávok lezárva. Nem véletlen, hogy a magyar védelem és középpályássor közötti terület a senki földje lett – a görög játékosok kénytelenek voltak folyamatosan visszalépni, ha labdához akartak jutni, így viszont elveszítették annak lehetőségét, hogy első szándékból, a védelemre lendületből fordulva vezethessék a labdát a magyar kapura. (Amit a finnek nem egyszer megtettek a szombati meccsen.)
Ez a pillanatfelvétel mutatja meg talán a leglátványosabban Rossi tervét labda nélkül. A magyar védelem és a középpálya közötti terület teljesen leszűkítve, a csapatrészek kompakt egységben, az egy szem Szalai Ádámon kívül mindenki a labda mögött. Kovács István és Kleinheisler László abajgatja a labdás játékost, mindenki más a formációt tartja és a passzsávokat zárja. A görögök tehetetlenségét jól mutatja, hogy két legveszélyesebb játékosuk (Fortunisz és Hrisztodolopulosz) egyaránt kénytelen visszalépni a magyar középpálya elé, így – ha labdát is kap bármelyikük –, két védekező lánccal kell szembenéznie.
A támadásvezetés meglepően ötletes
Az igazi meglepetést ezzel együtt nem a magyar csapat labda nélküli szervezettsége okozta (az ilyesmit egy olasz edzőtől valahogy magától értetődőnek tartja az ember), hanem az, hogy a válogatott a labdával is kifejezetten kreatív és tudatos dolgokat művelt a meccsen.
Jól láthatóan begyakorolt figura volt például, hogy Kovács visszalép a jobboldali félterületben, ezzel párhuzamosan Bese felfut, a szélről induló Varga Roland pedig befelé mozogva nyújt passzopciót a társaknak – és köti le keresztbe mozgásával a görögök belső védőinek figyelmét is.
A figura annál jobban működött, mivel a görögök balhátvédje (Cavellasz) kifejezetten fegyelmezetlenül játszott: rendre fönt ragadt a támadásokkal, így Besét jellemzően annak a Pelkasznak kellett kísérnie, aki echte támadó. Az ilyen helyzetekből születtek a fentihez hasonló jelenetek is, ahol Bese teljesen üres a jobbszélen, Varga pedig lényegében visszalépő csatárként mutatja magát a kapuval szemben, szervező pozícióból osztogató Kovács számára.
Az első magyar gól is így kísértetiesen hasonló helyzetből született, annyi különbséggel, hogy abban az esetben Bese indult el befelé, Varga pedig a védők mögé. Utóbbi kapta Kovács mélységi labdáját, amit Szalaihoz csúsztatott, aki megtalálta a középre nyargaló Besét, aki szintén fejjel a hosszú oldalon teljesen üresen érkező Sallai elé tálalt. Sakk-matt, világszínvonal. Olyan gólt lőttünk, amit a brazilok is megirigyelhetnének.
Az egész meccsen teljesen tudatos játékelemként került elő magyar részről a jobboldal túltöltése – a borzalmasan gyengén játszó Cavellaszt Skibbe kapitány kénytelen volt a félidőben lecserélni –, hogy aztán az így teljesen eltolódó görög védelmet a baloldalon a második hullámból zárkózó Sallai törje fel. Modern trend, tudatosan begyakorolt megoldás, hatékony megvalósítás:
Hogy Rossi mekkora javulást ért el a csapattal néhány nap alatt, arra jó példa az elvesztett labdák száma. Finnországban hiába dominált a magyar csapat, összesen 43 (!) alkalommal veszítettünk labdát a meccsen – 25-ször szerelték a játékosainkat, 18-szor a passzainkat fülelték le –, nem csoda, ha a meccs egyes periódusaiban nevetve kontráztak le bennünket a hazaiak.
Ehhez érdemes hozzátenni, hogy támadásban sem lehetett ráismerni a Finnországban még sablonos, vérszegény, lassú passzjátékot villantó válogatottra. A tamperei meccsen az egész magyar csapat összesen kettő (!) darab sikeres cselt tudott felmutatni – egyet-egyet a védekező középpályás Pátkai és a jobbhátvéd Lovrencsics -, a görögök ellen viszont a hatszorosára nőtt ez a szám. A remekül játszó Kovács István egymaga négyszer vert át görög ellenfelet a labdával, de Sallai Rolandnak is összejött ugyanez három alkalommal.
Rossi csapata lényegében a finnek elleni teljesítmény inverzét mutatta be a Groupama Arénában: gyors visszarendeződés labda nélkül, hatékony középpályás játék, okos, tudatos mozgások labda nélkül. Külön érdekesség, hogy a finnországi teljesítményben egyedüli értékelhető elemnek látszó pontrúgások viszont szinte semennyire nem működtek kedden este – a magyar rögzített helyzetek nem jelentettek veszélyt, a görögök hat kaput találó lövése közül ellenben öt (!) is pontrúgás utáni fejesből érkezett Gulácsi kapujára – köztük a gól is, amelyet egyébként nyilvánvaló és egyértelmű leshelyzet előzött meg.
Érdemes megjegyezni persze azt is, hogy a helyzetek alapján ez sem volt kevésbé ikszes meccs, mint a finnek elleni, de mindenképp örömteli, hogy három napon belül a második hasonló mérkőzést – ráadásul egy papíron jóval erősebb válogatott ellen – már a maga javára tudta fordítani a magyar csapat. Olyan egyébként, hogy a nemzeti csapat két, pár napon belül egymás után rendezett tétmeccs közül elveszíti az elsőt, majd egy magasan jegyzett (tehát nem San Marino, Lettország, vagy Andorra) ellenfél ellen behúzza a másodikat, legutóbb 2009 októberében fordult elő: akkor a Portugália elleni 0-3 után vertük Koppenhágában – igaz, valójában már tét nélkül – a dánokat 1-0-ra, Buzsáky Ákos góljával.
