A magyar válogatott keret egy beismerő vallomás: nincs utánpótlás

E hét utolsó négy napjára már csak egy kérdés maradt: jut-e még valami a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokság felhajtó hatásának utolsó áldásai közül?

Az euforikus állapotban túlértékelt eredményből a magyar futball jelentősen profitálhatott volna, ha az elértekben kevesebb lett volna a véletlen és több a felépített munkával megküzdött, biztos fejlődéssel elért elem, mint amennyi volt.

A széles közvélemény feltétlen jóhiszeműsége lassan kezdett elszivárogni, de az Andorrával szemben elszenvedett vereséggel (1-0) az is elfolyt, amit a Feröer elleni döntetlen (0-0), a Svájc elleni hazai vereség (3-2), a Portugália elleni idegenbeli kilátástalan játék (3-0) és az oroszok hazai leckéje (3-0) még meghagyott.

Bernd Storck mostani nyilatkozatai alapján az Eb-n nyújtottakhoz szeretne visszanyúlni.

Ez az idő kerekének visszaforgatása nélkül nem megy, az pedig nem lehetséges, mert kollektíven és személyenként is kudarcok értek sokakat. Az andorrai megalázó vereség és mezlevétel mély sebeket ejthetett a közösségben is.

A kapitány pontosan tudhatja, hogy játékosai közül kik azok, akik a nyaralás korábbi megkezdése érdekében szezon végén megszokott nyavalyájukat fújták nagyobbra, és húzták ki magukat az utolsó feladat alól; a futballisták egy része pedig amellett, hogy ugyanígy tisztában lehet a társak esetleges cserbenhagyásával, a szövetségi kapitány kluboknak tett – a történtek ismeretében nehezen méltányolható – engedményeit érezheti a vágóhídra terelés akaratlan elősegítésének.

A nemzetközi kupákban indult magyar csapatoknak nem jött össze az áttörés. Egyedül a Videoton szereplésére nem aggatható egyértelműen a kudarc billog. Pedig a kapitány ennek érdekében mondott le kilenc olyan futballistáról, aki most ott van a keretben, de a júniusi földalásüllyedéskor nem tarthatta felszínen a válogatottat.

A belső bizalom helyreállítása nem kis feladat.

Az Eb-n elért eredmény múlandó csapategységet kovácsolt, másik haszna a fiatalabb, a jövőt legalább egy darabig garantáló játékosok egyéni előrelépése lehetett volna, ez az esély azonban a legtöbbek esetében elillanni látszik.

• Kleinheisler László nem tudta brémai lehetőségét megragadni, asztanai szerződése a kazah pontvadászatban nem jelent garanciát értékének növekedésére.
• Lang Ádám egy éve folyamatos lejtmenetben van. A válogatottban és a Dijonban nyújtott teljesítménye alapján az Eb-sorozatban mutatott stabilitása pusztán hosszan viselt jelmez volt.
• Bese Barnabás a francia második vonalban találta meg a helyét, ahonnan előre kell lépnie, hogy egy erős válogatott stabil kezdőjeként tekinthessünk rá.
• A legnagyobb ígéretnek tartott Nagy Ádámmal kapcsolatban egyre nőnek a kétségek. Az előző szezon második felében lehetett az olasz sajtóban olyan véleményeket olvasni, amelyek hiányolták játékából a mélységi megoldásokat, fizikális adottságait pedig kevésnek ítélték. Erősödött, de a felkészülés alatt volt meccs, amelyen a sok csere ellenére sem küldte pályára Donadoni edző, aki ráadásul kreatív szerepkörbe is feltolta, kissé tán azt is jelezvén, hogy nem tudja hol az igazi helye.

A csapataikban csalódást okozó futballisták mind egy kicsikét beljebb hajtják az ajtót, amelyen keresztül az utánuk következő generációk magyar focistái komoly bajnokságokba juthatnának.

Ellenpélda is van, de ennek emlegetése talán a legkellemetlenebb. Nem Gulácsi Péter, aki lépdel előre, nem Szalai Ádám, akinek megvan a stabil Bundesliga-helye, hanem Nemanja Nikolics.

A jelenlegi talán legmagasabban jegyzett magyar futballista taktikai okok miatt mellőzött. Az biztos, hogy a kapitány megkönnyebbülésére, Nikolics a legjobb pillanatban jelentette be, hogy most inkább az klubkarrierjére koncentrál, mert a DC Unitedben futballozó Stieber Zoltán meghívása mellett már nem állt volna meg a tavasszal is ingatag „a távolság és az utazás miatt nem tartottam rá igényt” indoklás a szerb-magyar csatár esetében.

Persze, lehet, hogy nem a vak szerencséről van szó, hanem Storckék győzték meg Nikolicsot egy a helyzeten könnyítő Facebook-poszt közzétételéről. Az MLS egyetlen Nikolicsnál több gólt szerző futballistájának, David Villának spanyol újra meghívása csak visszamenőleg is még pikánsabbá teszi az elmúlt időszakot. (Az is igaz, hogy a válogatott szünetben Nikolicsnak mérkőzése lesz a Fires-szel.)

Amikor a szövetségi kapitány még mindig behívja Gera Zoltánt – nem a búcsúmeccsére –, és arról beszél, hogy a 26-os keretben csak hét olyan játékos akad, aki nem vett részt a kontinensviadalon, akkor

igazából az Andorra elleni meccsig egyenes derékkal világgá kiáltott „fiatalítás” bukásáról szónokol.

A gyakorlatilag tét nélkül vívandó találkozókra egyszerűen nem lehet olyan futballistákat behívni, akik a következő sorozatban már részfeladatokra is aligha jelenthetnek megoldást.

Az andorrai keretben figyelembe vett nyolc fiatal közül csak Márkvárt Dávid neve olvasható a mostani listán, ami egy koncepció bukásának jele, és annak, hogy a magyar futballban nincsen meg a válogatott első sora mögött a megfelelő közvetlen utánpótlás.

Ez viszont könnyen lehet középtávon már más problémája. Egy lettek elleni pontvesztést a nagy nehezen átvészelt andorrai alámerülés után már nem lehetne megúszni. Pláne, hogy a júniusi váratlan forrázás után már akár ideje is lehetett a szövetségnek megfelelő utód kiszemelésére.

Storck is tisztában lehet a helyzettel, ha képes a bajbajutottak kineziológusához méltó mondatot megfogalmazni a sajtónak, mint: „jó előérzetem van!” Most tehát az egyértelmű esélyességen kívül – amely Andorrán csekélynek bizonyult – egy előérzetben bízunk.

Kiemelt képünkön Eppel Márton (b) és az andorrai Moises San Nicolas a labdarúgó világbajnoki selejtező B csoportjában játszott Andorra-Magyarország mérkőzésen
Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo