A szombati Újpest-MTK (2-2) bajnoki meccs előtt a riporter a kék-fehérek szembetűnő módon megváltozott stílusáról kérdezte László Csabát. Az MTK edzője eképpen reagált:
„Én azt mondom, hogy legyen eredményes a futball. Ezt kívánom a magyar válogatottnak is. Olyan sok szép futballmérkőzést láttunk már és nem jutottunk ki az utóbbi időben sehová. A kluboknál is ugyanez a helyzet. A szépségbe bele lehet halni, de az eredményesség legyen mindig a célpont.”
László Csaba nem először nyilatkozik furcsát. Korábban a Videoton elleni bajnoki utáni (1-0) értékelésében, úgy fogalmazott: “Tudtam, hogy csúnya meccset fogunk játszani, ez volt a célunk.”
Az erdélyi szakember színre lépésével az MTK láthatóan és edzőjük által deklaráltan más útra lépett, mint amit identitástudatból Várszegi Gábor tulajdonos 1999-2000 között Henk ten Cate (később 2003-2006-ig a Barcelona másodedzője) holland szakemberrel visszaállított, és amelyen kisebb módosításokkal idén nyárig haladt. Nincs már türelmes támadásépítés, folyamatos labdabirtoklásra törekvés, kombinációs játék. Helyette vannak indítások, felívelések, kontratámadások, párharcok..
A magyar viszonyok közt még Garami alatt is aránylag eredményes, energiatakarékos „észfutballt” felváltotta a „célfutball”. Az új vezetőedző nyilatkozataiból az sugárzik, hogy szerinte a „szép játék” és az „eredményes játék” kizárja egymást.
Ez a szakmai lózung, nem más, mint zseniális edzői kifogás arra nézve, hogy a futballszakember felmentse magát az alól, hogy éppen mit, miért nem tud megoldani.
Sőt, László Csaba megnyilatkozásából úgy tűnik, hogy a magyar edzők – így saját maga is -, tudják és értik ugyan a szép futball leoktatásának titkát, hiszen állítása szerint „Olyan sok szép futballmérkőzést láttunk már …..”, csak éppen az eredmény hajhászása közben nem érnek rá oktatni, megtanítani és számon kérni mindezt játékosaiktól.
Ha igaz állításként tekintünk László okfejtésére, akkor azt mondjuk: egyszerre nem oktatható az észfutball és a célfutballt, a kettő kizárja egymást.
Nem tudom, hogy László Csaba mióta figyeli a magyar bajnokikat és a válogatott játékát, de személy szerint, szép futballmeccset klubszinten, talán a 80-as évek Rába ETO-jától, Videotonjától láttam utoljára, míg a válogatott esetében a Mezey-féle 1986-os csapattól.
Ezek azok az élményeim, amire azt tudom mondani, a játék esztétikailag is szép volt. Megjegyzem, utoljára ezzel a szép, “esztétikailag is élményt adó” futballal jutottunk ki világbajnokságra, a Videoton ezzel lett UEFA-kupa döntős, a Rába ETO gólzáporos meccsekkel magyar bajnok 1982-ben és 1983-ban…
Vagyis minimum 30 éve, mind a kluboknál, mind a válogatottnál olyan távol vagyunk a szép futballtól, mint a Kiszel Tünde a világszépe-választás győzelmétől.
Szurkolóként és szakemberként is visszasírom azokat az időket (1920-as, 30-as évek), amikor az újságírók a következőket írták egy-egy vesztes válogatott meccs utáni értékelésben.
„A magyar játékosok meghaltak a szépségben. Művészieskedő, lassú, néha pepecselő játékuk tetszett a közönségnek, csak éppen nem volt eredményes. Némely támadónknak fontosabb volt csellel az ellenfél megszégyenítése, mint a racionális csapatjáték” – stb. stb…
A magyar tradíció edzői azt tanították, hogy a tradicionális klubok – ilyen az MTK is -, edzőinek elsődleges feladata a klub identitását tükröző játékstílus elsajátítása és fejlesztése. Másodlagos feladata, – amikor bajnoki mérkőzéseket játszik -, „az ellenfél, a megfelelő taktikai ismeretében szükséges kismértékű stílusmódosítás úgy, hogy a saját játékuk a legkisebbet sérüljön”.
A lényeg, hogy a „szép játék” és az „eredményesség” László állításával ellentétben nem „vagylagos” viszonyban, hanem „és” kapcsolatban áll egymással. Ezt a két játékjellemzőt egymással szembeállítani, szakmai hiba.
A szombati Újpest elleni bajnokin (2-2) az MTK játékosai helyezkedési hibák tucatjait vétették. Ez egy megkomponált csapatjátéknál elképzelhetetlen. Nemhogy a szép játéktól állnak távol a kék-fehérek játékosai, hanem még az edzőjük által emlegetett célfutball megkívánta tudatos mozgásokat sem ismerik épp. Persze ezzel még nem is lenne baj, hiszen kit érdekel az MTK a cirka 400 fős nézőseregével, ami Garami idejében sem volt sokkal több, de a duplája, mondjuk 800.
Azonban az MTK-nak küldetése lenne a futballiparágunkkal szemben. Bajnoki címért kellene játszania, az identitásának megfelelő, a letámadásra épülő, ma a „Barca-stílusként” elhíresült játékot kellene a pályán megjelenítenie. Azt, amit az Agárdi Akadémián, azaz a közvetlen utánpótlásképzésben bő évtizede tanulnak játékosaik, és amitől – a tradicionális iránytól – elfordult most László edző.
Amíg a Bayern esetén Guardiola egyetlen nyári felkészülési időszak alatt meg tudta oldani a stílusváltást – németből latint csinált -, addig László Csabának mindez nem sikerült az MTK-nál. Képtelen volt Garami észfutballjáról célfutballra átállni. A fenti példa azt mutatja, ez színtiszta szakmai, képzési, oktatási probléma.
Az pedig megint más kérdés, hogy hányan kíváncsiak erre az új stílusra. A címben feltett kérdésre válaszolva: erre a játékra éppen fele annyian kíváncsiak, mint Garami idejében.
