Tomislav Sivic, a KTE vezetőedzője Magyarországon érte el edzői pályafutásának legjobb eredményét. Ugyan korábban bajnok lett a feröeri B36 együttesével, 2011-ben, a KTE 100. születésnapján kupagyőztes lett. A kecskemétiek már az élvonalba jutáskor a szívükbe zárták, hiszen először került az NB 1-be a hírös város csapata. Azóta stabil élvonalbeli focit láthatnak a nézők a Széktói-stadionban.
– Feröer-szigetek válogatottja csupán 1-0-ra kapott ki Olaszországtól Európa-bajnoki selejtezőn nemrégiben. Meglepte?
– Nem, mert korábban láttam a szerbek elleni meccsüket Belgrádban, ott is voltak lehetőségeik, és szereztek már korábban is meglepetéseket. Mikor odakerültem, semmi nem volt ott, ami a labdarúgásra emlékeztetett volna. Hetente háromszor edzettek a fiúk, én bevezettem a heti hat tréninget, nyaranta focisulit szerveztem. Úgy érzem, sokat segítettem nekik, fejlődnek, de persze mindig kicsik lesznek, talán a maximum sem lesz olykor elég a bravúrhoz.
– Hogy került oda, a „világ végére”?
– Véletlenül. Izlandon játszottam, és éppen az ott szervezett nyári focisulin dolgoztam, az egyik edzést egy feröeri szakember is végignézte. Kérdezte, érdekelne-e a munka, de akkor még azt se tudtam, merre van az ország. Kérdeztem, hány külföldi dolgozik ott, és miután közölte, egy sem, azonnal igent mondtam.
– Nem volt kockázatos lépés? Idegenként egy ismeretlen közegben?
– Dehogynem. Az volt, de én szeretek kockáztatni, szeretem a kihívásokat is. (Naná, hogy épp ekkor lép a Kecskemét belvárosában található hangulatos kávézó teraszához, interjúnk helyszínéhez egy drukker, és kíván sok sikert Sivic mesternek. – a szerk.)
– Tartja velük a kapcsolatot?
– Igen, nagyon szeretnek engem. Nemrég Szabadkán játszott az egyik feröeri női együttes Bl-selejtezőt, a csapat szakmai stábjából öten is eljöttek Kecskemétre meglátogatni. El is mentünk a Tanyacsárdába, lovas bemutatót ugyanis még nem láttak.
– Izlandra se sűrűn igazolnak Szerbiából…
– Elég sok balszerencse kísérte a pályafutásom. Amikor Franciaországban, a harmadosztályú Forbachban játszottam, és 10 meccsen 8 gólt rúgtam, a Lyon elhívott próbajátékra. Az elnök kikötötte, ha elmegyek, nincs visszaút. Elmentem, és az első edzésen „szétszedtem” a lyoniakat, nem bírtak velem – egyébként Raymond Domenech volt a csapat edzője. A második gyakorláson aztán jött a baj, engem rúgtak szét, a combizmomon ma is látszik egy lyuk. Megsérültem és az utcán találtam magam. Hazamentem Szerbiába, akkor kezdődött a háború, így kifelé nem lehetett könnyen menni. Pokoli időszak volt, de akkor már volt családom, harcolni kellett, a háború miatt pedig próbáltunk normális életet élni. Alacsonyabb osztályokban játszottam, majd Kecskemétre kerültem, hogy aztán újra haza, majd Izlandra.
A feljutás 2007-ben sikerült a Kecskeméttel:
– Miután a 90-es években egy évet Kecskeméten játszott, gondolta volna, hogy egyszer visszatér a városba?
– Akkor nem. Jó csapatunk volt, Zoran Kunticot például én hoztam ide, de itt volt Dajka Laci, az egykori Fradi-védő Balogh, sok jó focista. Jól is indultunk az NB III-ban, de aztán egyre többen érkeztek, én pedig elmentem, mert játszani akartam. Igazságtalanság ért, és amikor ilyen történik, mindig tudom, hogy egyszer visszakapom a sorstól, amit elvettek. Lám, így is lett.
– Mikor abbahagyta a focit, teljesen egyértelmű volt, hogy edző lesz?
– A feröeri évek arra voltak jók, hogy mindez letisztuljon bennem. Ott játékos-edző voltam, ami a legnehezebb feladat a labdarúgásban. Már játékosként tudtam, hogy edző leszek, sokszor én voltam az aktuális csapatomban a szakmai stáb jobb keze. Az egyéniségem ilyen, talán így is születtem, de ahol játszottam, vezér voltam és éreztem, hogy a kispadra kerülök.
– Mi az, ami hiányzik még Önből, mint edző?
– Ha őszinte akarok lenni, akkor egy komoly, profi klub, ahol minden rendben működik, és ahol csak a szakmára kell koncentrálnom.
– Lehetett volna Uganda kapitánya…
– Igen, de jól átvertek. Az interneten kaptam ajánlatot, elutaztam Afrikába, aztán ott már nem fogadott senki.
– Bevállalta volna?
– Igen. De ha már az elején fura dolgokkal szembesülök, sok jóra nem számíthattam volna. Ugyanez volt a helyzet később Újpesten is. Az ember megérzi, ha nem tiszták a viszonyok.
Nyilatkozatai és “pöckölései” a taktika részét képezik:
– Egyszer azt nyilatkozta – kivívva a kecskeméti közönség némi ellenszenvét -, hogy a Ferencváros edzője szeretne lenni. Még mindig tartja?
– Az idő előrehaladtával az ember átértékel egy s mást. Akkor még túl „friss hús” voltam Magyarországon, és bár a Fradi még mindig nagy klub, mostanában nem a szép arcát mutatja. A vágyam egy normális lábakon álló egyesület, ahol igazán megmutathatom, mire vagyok képes. Szerencsém volt, mert amikor a szerb szövetségben dolgoztam, öt alkalommal is részt vehettem az UEFA által szervezett programokban. Jártam Angliában, Hollandiában, Spanyolországban. Láttam és tudom, mi az a szint, amit ott megkövetelnek, és úgy érzem, 15 év edzősködés után képes lennék ott is helyt állni.
– Magyarországon edzősködni…
– … öngyilkosság.
– … meglehet, viszont a KTE 100. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen Mészöly Kálmán azt mondta, Ön az egyetlen külföldi edző, akit el tudott eddig fogadni, és akit tisztel az eredményei miatt.
– Nagyon jól estek a szavai. Három és fél éve dolgozom itt, lehet, hogy ez csúcs a külföldi edzők között. Sehol sem könnyű, itt, Kecskeméten például többen, több mindent ígértek meg nekem a kupagyőzelem kapcsán is, és semmi nem lett belőle. Ez fáj. Fáj, mert két alkalommal is a szerb szövetséget és a szerb utánpótlás-válogatottat hagytam ott Kecskemét kedvéért, amiért kicsit meg is szakadt a szívem. A szurkolókkal persze semmi bajom, érzem, hogy szeretnek, „működik köztünk a kémia”, én is szeretem őket.
– Mészöly dicsérte, mi a helyzet a többi edzőkollégával? Jóban van velük?
– Úgy érzem, nagyon jó a viszonyunk, annak ellenére, hogy volt egy-két verbális „pöckölés”. Ez azonban csak a taktika eszköze, a munkám része.
– Nemrég előadást tartott a kollégáknak a Pro licences edzőképzés keretében.
– Nagy megtiszteltetés volt számomra, hiszen épp a kupadöntőben legyőzött dr. Mezey György kért meg arra, hogy tartsak előadást. Nagyon tisztelem őt az eredményei miatt, érdekes, hogy pont előtte vizsgáztam a saját Pro licences képzésem végén Szerbiában, az UEFA épp őt jelölte ki koordinátornak, vizsgabiztosnak.
– Vele jutottunk ki utoljára a vb-re. Amikor Ön fiatal volt, követte a magyar foci eseményeit?
– Nem annyira.
– Inkább Crvena Zvezda-Partizan rangadókon nőtt fel?
– Igen, a Zvezda ifiben még játszottam is. Akkor fordult meg a kocka, amikor Kuntic, Kopunovic és Milovanovic barátaim a Fradihoz kerültek.
– Nem gondolt arra, hogy Kecskemétre csábítja őket?
– Nos, Kunticot biztosan nem. Az egyik legjobb barátom, de nem tudunk együtt dolgozni. Ezt ő is tudja, meg én is. Mások az elképzeléseink.
Az interjú ekkor félbeszakad, hiszen a kávézóban megjelenik Stojan Ivkovic, a helyi kosárlabdacsapat mestere, akit meg is kértünk egy rögtönzött jellemrajzra Tomislav Sivicről.
„ A Tomival töltött minden pillanat élmény. Kiváló szakember, kiváló ember. Ha kicsit megnyugszik, Mourinho szintjére érhet. Nagy a szíve, nagy a lelke, de persze senki sem tökéletes, és azért udvarolni nem fogok…”
Ivkovic jóbarátja Sivicnek:
– Egyébként nagyon jól kosaraztam, tehetségesebb voltam, mint a fociban, de aztán abbahagytam fiatalon, mert alacsony maradtam – folytatja Sivic.
– Gondolom, irányító volt, ahhoz nem kell magasnak lenni…
– De kell, ma már sokat változott a kosárlabda is.
– A családja mit szól ahhoz, hogy a labdarúgásnál kötött ki?
– Az igazság az, hogy az utóbbi időben már nagyon hiányzik a feleségem és a gyerekek, nem csak én nekik. A kislányom 12, a fiam 22 éves, hétvégenként látom őket csak, és ez nem ideális. Nem tudtam mindig apukaként működni. A lányomnak, aki röplabdázik és teniszezik, nem lehet telefonon szurkolni, jobban teljesítene, ha ott lennék egy-egy fellépésén, még akkor is, ha ő is nyerő típus.
– A fia nem focizik?
– Pont ezért nem, mert látta, soha nem voltam otthon. Nem akarja ezt a hibát elkövetni, nem szereti a focit. Ez a sportág ezért is kemény, mindennek megvan az ára. Apám is edző volt, alacsonyabb szinteken. Szerettem vele menni, talán ott fertőződtem meg.
– Ő is hasonló mentalitású volt?
– Nem, én az édesanyámra hasonlítok ilyen értelemben.
– Vagy épp Tököli Attilára. Többször is hangsúlyozta, ő a legjobb játékos, aki valaha a kezei alatt dolgozott. Még mindig így gondolja?
– Igen, bár jönnek fel a fiatalok, és Lencse László játéka például nagyon tetszik, hasonlít Attilára, a labda nélküli mozgása majdnem ugyanolyan kiváló.
A Magyar Kupa döntőjének összefoglalója (Tököli itt még főszereplő):
– Tököli mégis elment…
– Nem volt boldog nálunk már a végén. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez egy csapat, amit valaki összeállított, és nekünk ezzel kell közösen dolgoznunk. Sok problémája volt, de én nem tudtam tíz olyan embert a csapatba tenni, akivel ő szeret játszani. Akármennyire is tisztelem őt, hiszen egy zseni, erre már nem volt lehetőségem.
– Mire lehet képes idén a Kecskemét? Nem olyan rossz ez a keret.
– Az első ötben végezhetünk, de ez sok apróságon múlik. A szerencsén, egyéni hibákon, az időjáráson, a játékvezetőkön.
– Vagy éppen a vérnyomásán…
– Nem tudok dolgozni emóciók nélkül, és ez persze nem jó. De ilyen vagyok: vagy 100 százalékot nyújtok, vagy semmit. Ha dolgozom napi tíz órát, és valaki egy perc alatt szétveri, amit felépítettünk, természetes, hogy idegesebb leszek. Ezzel együtt úgy érzem, jó csapatunk van, jó focit tudunk játszani, kiszolgáljuk a közönséget. Jó úton járunk.
