Aki huzamosabb ideje követi a magyar futballsajtót, pontosan tudja, mi a dolgok menete. Tisztában van például azzal, hogy az igazán fontos, kemény és tanulságos mondatok szinte soha nem sajtótájékoztatókon hangzanak el, de azzal is, hogy a gondosan megválogatott interjúkérdésekre adott válaszoknak csak a legritkább esetben céljuk a tájékoztatás. A megfogalmazott mondatok szinte mindegyike – üzenet. (Innen nézve talán pontosabb volna sajtótermék helyett üzenőfüzetnek nevezni a magyar sportsajtót, de ez most részletkérdés, ne vesszünk hát el benne.)
Itt van mindjárt az első: Csányi a beszélgetés egy pontján – rá amúgy a nyilvánosság előtt kevéssé jellemző módon – fölemlegeti személyes sérelmét, amely a kupadöntőn érte: „A Ferencváros ultrái édesanyámról is megemlékeztek nem éppen pozitív kontextusban, amikor azt skandálták: „Csányi, te állat, ba..d meg az anyádat”. Még ha nem is a Ferencváros elnöke, a Facebookon igen aktív Kubatov Gábor szervezte ezt a gyalázkodást, talán akkor is joggal vártam volna el, hogy mint a klub első embere és az egyik politikai párt vezető személyisége – aki egyébként a nyilatkozatai szerint száműzni szeretné az obszcenitást a lelátókról –, elhatárolódjon ettől a megnyilvánulástól. Az, hogy ezt nem tette meg, meggyőződésem szerint nemcsak az ő, de a klubja, és a politikai közössége szégyene is.”
Az MLSZ elnöke tapasztalt, dörzsölt, ravasz üzletember. Talán még rosszakarói, kritikusai sem vitatják, hogy tempó- és ütemérzéke egyaránt kiváló, hogy pártokon és rendszereken átívelő pályafutása során mindvégig közismert volt megfontolt óvatosságáról. Az ilyen embert a nyilvánosság előtt sosem az érzelmei, hanem az érdekei vezérlik. Kubatov Gábornak címzett üzenete egyértelműen túlmutat a futballon: egyszerre vád és figyelmeztetés. Talán egy végérvényes szakadás jele, talán az elé dobott kesztyű teátrális fölvétele. De semmiképpen nem véletlen ki- és elszólás.
Nekünk, egyszerű olvasóknak, a magyar focivalóságot évtizedek óta közelről követő javíthatatlan drukkereknek nem sok újdonság van abban, hogy idehaza a futball és a politika kéz a kézben jár, hogy aztán egymás tenyeréből egyen. De elismerni…?! Ennyire nyíltan, egyértelműen és megfellebbezhetetlenül?! Csányi ráadásul ezzel együtt azt a ki nem mondott alkut is megszegte, ami féltő gonddal választja külön Kubatov sportbeli és politikában elfoglalt szerepét: külön hangsúlyozta, hogy a Fradi-elnök sportvezetői tevékenysége nem önmagában áll, és hogy nem pusztán önmagára, klubjára, de politikai közösségére nézve is szégyenletes, amit tesz (vagy nem tesz).
Már ez is egyértelmű szintlépés, de Csányi nem állt meg itt, továbbment a megkezdett úton. Amikor Szöllősi főszerkesztő – valamint focinagykövet, sportújságíró szövetségi elnök, illetve kőfaragó és balett-táncos – arról kérdezte, hogyan állnak az MLSZ különféle szponzorációs szerződései, az MLSZ elnöke megkapó őszinteséggel vallotta be, hogy „mind a Szerencsejáték Zrt., mind pedig a közvetítési jogokkal rendelkező közmédia, az M4 Sport televízió egy-egy éves kötelezettséget vállalt csak, a kormányzat kérésére, a közelgő választásokra való tekintettel.”
Hogy micsoda, kérem? A magyar futballt eszerint nem piaci logikák, nem sportszakmai érvek, nem szponzorációs megfontolások tartják mozgásban, hanem pártpolitikai megfontolások? Hja, kérem, választás jön. És ha választás jön – ezek szerint – hirtelenjében a futballfinanszírozás is ideiglenessé válik. De hát nem úgy volt, hogy a sport stratégiai ágazat? Hogy nemzetpolitikai ügy?
A helyzet abszurditása akkor lesz igazán világos, ha felidézzük: a 2021–22-es idény előtt, egy korábbi választás előtti évben ugyanezek az állami szereplők még vígan, kérdés és hozzászólás nélkül vállaltak hosszabb távú kötelezettségeket. Úgy látszik, akkoriban még nem volt probléma a középtávú tervezéssel. Most igen. Vajon mi változott? (Az interjúban – természetesen – ilyen típusú visszakérdezés elképzelhetetlen. Mondom én: üzenőfüzet.)
Ami biztos: a Fradi és az MLSZ közötti viszony drámaian megromlott, ennek megfelelően pedig Kubatov Gábor válasza sem késett sokáig. Ebben nem tagadja a személyes kapcsolatot, sőt, azt állítja, kifejezetten baráti viszonyban volt Csányival, akivel eddig mindig privátban rendezték az ilyen konfliktusokat. „Ismerjük egymás telefonszámát” – mondta, majd hozzátette: „úgy érzem, nem érdemeltem ezt a stílust ennyi idő után.”
A megsértett fél jól ismert pozíciója ez: a politika és a sport mezsgyéjén egyensúlyozó klubvezető, aki egyszerre akar hűséges pártkatona, pragmatikus üzletember és néptribun lenni. Kubatov nem vállal felelősséget a szurkolói rigmusért – nem ő skandálta, nem ő szervezte, és különben is, más dolgokkal van elfoglalva. De azért jelez: „ez majd úgyis megbeszélésre kerül a politikai közösségünk vezetőjével.”
A nyilvános megszólalások, a médiatér újraosztása (lásd: Fradi–Nemzeti Sport szakítás, amelyről januári hírlevelemben már írtam, azóta viszont a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertté vált), a szponzori szerződések meghosszabbításának elmaradása, a bajnoki szabályok miatti viták – legkevésbé sem sportszakmai térben kereteződnek. Hatalmi mozgások zajlanak, politikai könyöklést látunk. A sport – és benne a futball – csupán méregdrága díszlet.
A díszletben persze mindenkinek megvan a maga szerepe. Az MLSZ-elnök most épp sértett, akit megbántottak. A Fradi-elnök most épp ártatlan szemekkel kéri ki magának – mintegy barátilag -, hogy miért így kell ezt intézni, és egyáltalán, hogyan, miképp lehet belekeverni a futballba a politikát? (És közben nem, nem szakad rá az ég.) Egyúttal persze jelzi azt is, hogy a Fradi eddig minden elnyomást túlélt, ezt is túl fogja. (Hopp, még egy önjelölt áldozat.) A közmédia és az állami cégek közben kivárnak. A politika hallgat, de mindenki tudja, hogy figyel.
Vegyük észre: ez az áldozati pózok világa. Senki nem vétkes, de mindenki sértett. Senki nem felelős, de mindenki tudja, mit kellene másképp, jobban csinálnia – a másiknak. Hogy közben sportot, tudást, intézményeket, önfenntartásra képes, szellemileg-anyagilag magabíró magyar futballt kellene építeni? Hja, kérem, választási év közeleg, ki ér most erre rá..?!
A magyar futballba másfél évtized óta ömlik a közpénz. Lett stadion, infrastruktúra, Patyomkin-utánpótlás, videóelemzők és scoutok garmadája. A kirakat épül és szépül, csak épp az épület eresztékei roskadoznak. Nemzetközileg versenyképes játékosok helyett önjelölt áldozatok bukkanak elő a rendszerből. Mintha egyre többeknek lenne egyre fontosabb úgy helyezkedni, hogy biztosan ne az ő fejükre essen rá az első cserép.
Ténykérdés: ez még mindig könnyebb, mint megjavítani a tetőt. Vagy újrahúzni az alapot, amelyre építeni lehetne.
