Eredményessége okán, meglehet, sohasem cikkezett volna az európai sajtó Cimanouszkajáról, aki a legnagyobb sikeréként egy Universiade-elsőséget (Nápoly, 2019, 200 méter) és két Európa Játékok-ezüstöt (Minszk, 2019, 100 méter, csapat) tud felmutatni.
A tokiói olimpián is ott volt, 100 méteren az előfutamában a 4. lett, így nem jutott tovább, 11.47 másodperces idejével a 38. helyen zárt. Indult volna 200-on is, ám meglepetésre a szövetsége nem abba a számba, hanem a 4×400-as váltóba nevezte. A sprinter megdöbbent és felháborodott, hiszen egy futásra akarták kényszeríteni, amire egyáltalán nem készült.
Miután kritizálta a fehérorosz vezetőket, ők meglátogatták a szobájában, majd felszólították, hogy csomagoljon. Egy nyilvánosságra került hangfelvétel szerint edzője, Jurij Mojzevics azt mondta neki:
Belekerülsz egy ördögi körbe, ami teljesen kiforgat magadból. Így végződnek az öngyilkos esetek, sajnos.
Akarata ellenére a tokiói Haneda repülőtérre vitték, hogy mielőbb hazaküldjék, ám kijelentette, nem tér vissza a hazájába.
A repülőtérről a japán külügyminisztérium képviselői mentették ki, biztonságos helyre vitték. Több ország is jelezte, szívesen segít rajta, végül a lengyelek ajánlatát fogadta el, akik humanitárius vízumot ajánlottak fel neki, és jelezték, ha úgy dönt, szabadon folytathatja sportkarrierjét Lengyelországban.
Végre teljes a boldogság
Így is történt, tavaly augusztusban saját Instagram-oldalán osztotta meg, hogy 100 méteren győzött a lengyel csapatbajnokságon, csapatával pedig ezüstérmet szerzett.
„Ez volt az első hivatalos versenyem, amelyen nem fehéroroszként, hanem lengyelként vettem részt. Végre ennyi idő után minden akadály nélkül kimehetek a pályára és képviselhetem a klubomat. Alig várom, hogy Lengyelország színeiben versenyezzek” – nyilatkozta akkor.
Egy héttel később megkapta a lengyel állampolgárságot, ám tudta, a hivatalos bemutatkozásra még sokat kell várnia, a nemzetközi szövetség ugyanis hivatalosan három év kihagyást ír elő országváltás esetén.
Ezek után a héten szinte bombaként robbant a hír – és ezt Cimanouszkaja is így élte meg –, hogy a kivételes helyzet miatt lerövidítették az időtartamot.
„Augusztus 6-tól képviselhetem a lengyel színeket, esélyes, hogy mehetek a budapesti világbajnokságra” – jelentette be a közösségi oldalán, hozzátéve, nagyon boldog, akkor is, ha furcsa érzelmeken megy keresztül.
Azt mondták, hogy talán mehetek az olimpiára, majd hivatalos levelet kapott a lengyel szövetség, hogy feloldották a karanténomat. Köszönöm mindenkinek, aki segített ebben a nehéz helyzetben
– tette hozzá.
A boldogsága akkor lett teljes, amikor kiderült, beválogatták a lengyel csapatba, a magyar fővárosban 100 és 200 méter mellett a 4×100-as váltóban is rajthoz állhat.
Nem tudja, mikor találkozhat a szüleivel
„Nagyon jól érzem magam, talán a legjobban, mióta sportoló vagyok. Sokat változtam: a technikám, a testem, az életem, az étkezésem. Két év munka áll mögöttem” – nyilatkozta a Guardiannek.
De ez a két év alaposan megviselte, hiszen Tokióban végig azon járt az agya, mit tegyen: sorsa egy veszélyes, elnyomó rezsim kezébe helyezze vagy rendőri védelemmel inkább elmeneküljön. Azt mondta, nem kívánja újraélni azt a viharos időszakot.
„Szeretném örökre elfelejteni azt a helyzetet, még ha lehetetlen is. Sokat dolgoztam pszichológussal, mert pánikrohamok gyötörtek. A motivációmért is meg kellett küzdeni, mert Tokió után nem éreztem magamban erőt, hogy folytassam a pályafutásom.”
A lengyelek önzetlensége azonban átlendítette a holtponton, a helyi szövetség közvetlenül anyagilag, s szponzorokkal is segítette, új országa új esélyt adott neki.
„Biztos vagyok abban, hogy a karrierem véget érne, ha Fehéroroszországban lennék. Ott nincs normális verseny” – jelentette ki. A jelenlegi állapot szerint a fehérorosz sportolók egyéni elbírálással, semleges színekben vehetnek részt a 2024-es párizsi olimpián. De Cimanouszkaját nem érdeklik a korábbi társai.
„Ők a nem barátaim, nem tartjuk a kapcsolatot. Nem érdekelnek. Nem engem, hanem az edzőt támogatják. A távozásom óta egyetlen ember hívott fel, vele és a felségével kapcsolatban állok, amikor Varsóban jártak, meglátogattak. De ő az egyetlen, és nem tudom, miért. Lehet, hogy egy nap találkozom a többiekkel egy versenyen, akkor megkérdezhetném őket. De nem akarom.”
Fáj neki, hogy nem térhet vissza Fehéroroszországba, ahol számos sportolót börtönöztek be vagy kényszerítettek menekülésre csak azért, mert a véleményük nem egyezett az állami propagandáéval.
„Természetesen felháborít. Szerettem volna találkozni a szüleimmel Törökországban, de ez nem volt lehetséges. Nem mehettek el nyaralni, mert nem térhettek volna épségben csak azért, mert az én szüleim. Csak telefonon vagy videohíváson keresztül beszélünk. Két és fél éve nem láttuk egymást, és nem tudom, mikor találkozhatunk legközelebb.”
A remény meséje
„Egyszerűen szeretem, amit csinálok. Szeretem az edzést, szeretem a futást. A nagy motivációm az, hogy visszatérjek az olimpiára, és ott egyéni csúcsot érjek el. Esetleg érmet szerezzek. Tudom, ez sprintben nehéz, általában az első három helyen jamaicai végez, de…”
Annyira optimista a hangulata, hogy Párizson túl is mer gondolkodni. Azt mondta, ha jövőre nem válna valóra az álma, akkor majd 2028-ban, Los Angelesben összejön.
„Miért ne? Sokat edzhetek, változtathatok a technikámon, és talán Los Angelesben futok majd 22.00-at, ami az álmom. Ki tudja?”
De legfőképpen azt szeretné, ha az ő történetére úgy emlékeznének vissza, mint a remény meséjére:
Meg akarom mutatni másoknak, hogy igenis lehetséges elölről kezdeni az életet vagy a sportkarriert egy másik országban, és lehet jobb eredményeket elérni, mint korábban.
