Olyan nyár van, még a beton is olvad. Szerencsére ilyenkor a vírusok is nyaralnak, kevesebb a beteg, jut idő a szokásosnál is kicsit többet beszélgetni. És végtelenül megtisztelő, ha a szülők megosztják velem a gondolataikat, ha kíváncsiak a véleményemre, ha tanácsot kérnek – no, nem mintha mindig tudnám a tutit.
Sokaknál előkerül a kérdés, hogy ősztől majd sportoljon-e a gyerek, és ha igen, mit, milyen intenzitással.
A minap két szülő előttem adta elő a szokásos szópárbajt.
Kezdte az anyuka: „Nézd csak meg a doktornőt, igazán nem tűnik se megnyomorodottnak, se szakbarbának, pedig évtizedeken át úszott, Európa-bajnokságot nyert, világcsúcsot tartott, aztán orvos lett!”
Mire az apuka: „De hát a rengeteg edzés elveszi az időt a tanulástól, és az a sok oxigénhiány pedig biztosan nem tesz jót az agynak, a tanulmányi eredménynek.”
Anyuka: „Jaj ne csináld már! Úgy néz ki a doktornő, mint akit a feje lágyára ejtettek?”
Hallgatok, mulatok magamban.
Ami az időbeosztást illeti, akár mindkettőjüknek igaza lehet.
Én úgy vagyok összerakva, hogy mindig inspirált – és nincs ez másképpen manapság sem –, ha sok volt a dolgom. Olyankor be tudtam osztani az időmet, ám amikor nagyritkán kevesebb feladat jutott, úgy elvacakoltam az időt, semmivel nem végeztem.
Arról pedig, hogy „a doktornőt nem ejtették a feje lágyára”, eszembe jut egy régi családi történet, amelyből szállóige lett minálunk.
Anyu annak idején német iskolába járt Budapesten, ahol mindent német nyelven tanultak, német anyanyelvű pedagógusoktól. Rend és fegyelem uralkodott, és természetesen sokat sportoltak, ami az én túlmozgásos édesanyámnak nagyon is a kedvére való volt.
A legjobb barátnője, Zsuzsi viszont utált sportolni; ettől függetlenül a barátságuk bőven túlélte a gimnáziumi éveket, egészen a sírig tartott.
Zsuzsi huszonévesen Angliába ment férjhez, de anyu és ő rendületlenül leveleztek, olykor találkoztak is.
Egyik levelében anyu arról számolt be, hogy megműtötték a szemét, és engem dicsért, hogy a kórházban és a lábadozás során milyen sokat segítettem neki. Az ekkor már évtizedek óta Angliában élő, ott kizárólag angolul beszélő Zsuzsi erre a következőt válaszolta: „Ó, hát Andukáról már kislányként is lehetett tudni, hogy igazán ügyes, fejre esett kislány!”
És onnantól a családi legendárium része lett, hogy rólam tudvalevő, hogy „ügyes, fejre esett” valaki vagyok; s később, ha valami nem tökéletesen sikerült, anyuék azzal ütötték el a dolgot, hogy „fejre esettként azért ez is egész jó teljesítmény”.
Szóval a lényeg: aki sportol, nem buggyan meg. Legalábbis nem a sporttól.