Sport

„Akiknek megmentettem az életét, azt sem tudják, ki vagyok” – végre megszólalt a Balaton Titanicjának hőse

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
A magyar hajózás történetének egyik legnagyobb tragédiája 1954. május 30-án történt, amikor a Balatonon az oldalára fordult a Pajtás nevű gőzös. Huszonhárman vesztették életüket, de ha nincs ott Szabady Tibor, az áldozatok száma akár kétszer ennyi is lehetett volna. Az elhallgatott katasztrófa eddig névtelenségbe burkolódzó hőse most megtörte a csendet.

Recsegés-ropogás. Sikoly, artikulátlan üvöltés, jajgatás. A kirobbanó gőz süvítése, a pánik bénító hangorkánja. A Pajtás gőzös abnormális módon negyvenöt fokban megdőlt, a bal frontja már teljesen a víz alá került. A Füreden gyorsan mélyülő öböl pillanatok alatt tele lett kapálódzó, fuldokló, segítségért kiáltó nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel.

A békés vitorlásverseny idilli képe a szemem láttára tört össze, egyetlen pillanat alatt apokalipszissé vált. A szürreális jelenetsor pár másodpercre sokkolt.

Aztán a repülőtiszti kiképzés, a világháború borzalmának fájóan közeli emléke az agyam mélyén beindította a vészreakciót. „Cselekedj!” – nyilallt belém.

Vitéz Nagybányai Horthy István Honvéd Repülő Akadémia

Az ember egy esztendővel a századik születésnapja előtt már nem vágyik sok mindenre. A napjaim felét lehunyt szemmel, a múltba révedbe töltöm. Miközben a tegnapra nem emlékszem, a fiatalságom történései színes, szélesvásznú mozifilmként peregnek a szemem előtt.

1923. augusztus 29-én egy budai polgári családba születtem. Apám a Ganz Villamossági Művek műszaki igazgató főmérnökeként budai nagypolgári életszínvonalat biztosított a családunknak. A bátyámmal átlagon felüli gyermekkort éltünk. A somogyszentpáli birtokon megtanulhattunk lovagolni, vívni, úszni, a nyarakat a gödöllői cserkésztáborban és Fonyódon töltöttük. Vagány, sportos gyerekként könyveltek el minket.

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tibor családi archívumának képei.

Bátyám lovasított tüzérként végzett a Ludovikán, és már javában zajlott a második világháború, amikor az első kerületi Werbőczy István Gimnáziumban (mai nevén Petőfi Sándor – a szerk.) megszerzett érettségimet követően Kassára, a Magyar Királyi Vitéz Nagybányai Horthy István Honvéd Repülő Akadémiára kerültem. A kiképzés után egy gyomorbaj képében szegődött mellém a szerencse. 1943 decemberében jártunk, a velem együtt végző, szintén húszas éveik elején járó, a bevetéshez fájón kevés repülési gyakorlattal rendelkező tiszttársaimat azonnal a frontra, a biztos halálba küldték – engem viszont a Honvéd kórházba szállítottak.

Gyógyulásom után Kecskemétre, a felderítőkhöz kerültem, onnan átvezényeltek többmotoros átképzésre Ferihegyre. Mindent megtanítottak, amit a repüléshez tudni kellett, számos típust vezettem. Bücker Bü 131-est, BF 110-est, Focke-Wulf Fw 58-as Weihét, Fi 156-os Storch-ot. Imádtam fent, a levegőben lenni. Repülés közben a parányi kis kalickából balra, jobbra letekintve azt éreztem, madár vagyok, egy a természettel. Ezt a boldogságérzetet még az sem befolyásolta, hogy landolásnál többször is orra buktunk, egyszer például egy Messerschmitt-tel.

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tibor

Az 1944 szeptemberében megalakuló 3. magyar hadsereg szinte azonnal felállított egy kis létszámú futárrepülős alakulatot. Ide vezényeltek engem is azokkal a már képzett pilótatársaimmal, akiket valamiért addig nem vittek el a frontra. A háborúban ekkor már a szovjet hadsereg diktálta a harc menetét. Már csak papíron létezett vezérkar, konkrét parancsot legritkább esetben kaptunk és teljesítettünk, többnyire a frontvonaltól a még el nem foglalt belső területekre szállítottunk futárküldeményeket, vagy felderítőként támogattuk a visszavonulást.

Budapest már bő egy hónapja elesett. A szovjetek tovább haladtak Ausztria felé, ágyú-, illetve katyusatűzzel tisztították meg a területet maguk előtt. 1945 tavaszára a rajunk a nyugati határszakaszig szorult vissza. A menekülő német hadsereg hónapok óta minket használt ütközőként. Feladatot már nem kaptunk, üzemanyagot is csak annyit, amivel lépésről lépésre hátrafelé araszolhattunk. Már rég tudtam, tudtuk, hogy a vesztes oldalon állunk.

Sok opció nem maradt: vagy a fronton halok meg, vagy az orosz hadifogságban, mert hallomásból tudtam, azok nem mérlegeltek, az ellenséges tiszteket kivégezték. Csak az járt a fejemben: hogyan tudom ezt élve megúszni?

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tibor családi archívumának képei.

Dezertőrből ellenálló, ellenállóból hős

Elhatároztam, hogy dezertálok, átrepülök Olaszországba. Hírét vettük, a szövetségesek ott már annyira előre nyomultak, hogy az Adria túloldalán jó eséllyel a fronthatár mögé érkezünk. Hadnagyi rangban szolgáltam, mindent tudtam a repülésről, azt azonban nem vállaltam, hogy egyedül vágjak neki a kalandfilmbe illő, kockázatos útnak. Sós István főhadnagy barátomat beavattam. Rábólintott. Kozsi, a szerelőnk nem vállalta a kockázatot, de egy tüzérszázados valahogy megneszelte mire készülünk, és addig-addig kérlelt, míg magunkkal vittük. A szökéshez egy Weihére esett a választásunk. Csak a benzin beszerzése jelentett némi problémát. Hetek alatt sikerült összespórolnunk a teli tankot, plusz a húsz, Wehrmacht-kannányi extra üzemanyagot.

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tibor és lánya, Szabady Piroska.

1945. március 26-án, hétfőn hajnalban úgy tettünk, mint aki éppen parancsot teljesít. Kisétáltunk a géphez, beültünk, a szerelő átforgatta a légcsavarokat, és elindultunk délnek. Alacsonyan repültünk, a fák magasságában, majd a völgyekben, eközben gyakran hallottuk a kézifegyver ropogását, amivel ránk lőttek. Többször le kellett szállnunk, hogy az egyre fogyó kannás üzemanyagból feltöltsük a tankot. Mindezt úgy, hogy fogalmunk sem volt, az adott terület éppen német, orosz, partizán vagy már amerikai kézen van-e, ezért rendre a lehető leggyorsabban, a berobbanás veszélyére fittyet hányva járó motor mellett tankoltunk. Az Adria felett az egyik tankból végleg kifogyott az üzemanyag, a másikban is alig jelzett még valamennyit a mutató. Kikapcsoltam az egyik motort, a másikat néha-néha beindítva, vitorlázva haladtunk tovább, amíg végre megláttuk a szárazföldet. Szinte azonnal megjelent a fejünk felett egy amerikai Mustang is. Hogy lássa a békés szándékot, azonnal kiengedtem a futóművet, behúztam a fékszárnyat és letettem a gépet az első búzaföldre. Feltett kézzel ültünk, és vártuk, hogy megadhassuk magunkat.

Az amerikaiak elkobozták a gépet, és egy olasz fogolytáborba szállítottak minket, majd tovább egy másik, majd egy harmadik város gyűjtőjébe. Végül Rómában kötöttünk ki, ahol rengeteg magyar dezertőrrel találkoztunk. Tisztességesen bántak velünk, még fürdetés címén a tengerpartra is levittek minket. Nem nagyon akartam hadifogolyként megvárni a háború végét. A parton egyetlen katona vigyázott ránk, ezt a lezserséget kihasználva egyik alkalommal leléptem. Hol gyalogszerrel, hol szekéren, hol tehervonatra felkapaszkodva, kacskaringós úton haladtam hazafelé. Ha melegem volt, feltűrtem a gatyám szárát és az ingem ujját, ha fáztam, letekertem mindkettőt. Hetek alatt jutottam át szerb területre, ahol megint elfogtak, és a változatosság kedvéért Szabadkára vittek gyűjtőtáborba. Az egyik nap azt láttam, hogy a román katonákat bevagonírozzák, és elindítják őket hazafelé. Nyomban kiadtam magam románnak, beálltam mögéjük a sorba, és hangosan velük dalolva kimasíroztam a pályaudvarra, majd felszálltam a vonatra. Magyar területen leléptem, otthon voltam.

Az életben sok függ attól, mit honnan, melyik oldalról nézel. Egy évvel korábban még dezertőrnek számítottam, akit a hadbíróság halálra ítélt volna. Mire 1946 tavaszán hazakeveredtem, már ellenállóvá, végső soron hőssé váltam, aki kiállt a szövetségesek mellett.

Budapesten az apám elhelyezett a gyárban, ahol kitanultam az esztergályos szakmát. Eközben a Honvédnél állományban maradhattam, és vitorlázó gépen – ami később is megmaradt szerelemnek – még repülhettem is. 1948 után azonban újabb fordulat jött, a kommunisták kerültek hatalomra.

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tibor családi archívumának képei.

Furcsa időket éltünk innen kezdve. A kommunisták ferde szemmel néztek minden „királyi” tisztre. Társaim közül néhányan egyik napról a másikra eltűntek, a szerencsésebbeket csak elítélték pár évre. Esztergályosként meghúztam magam. Apámat, a békeidőben még megbecsült mérnököt a németek azért akarták elvinni, mert nem hagyta, hogy a háború vége felé vonatra tegyék a gyárat. ’49-ben a komcsik azért csukták le fél évre, mert a két világháború között, majd a német érában is a kapitalista hatalmat szolgálta. Aztán persze gyorsan rájöttek, a gyárra szükség van az ország újjáépítéséhez, a tudásuk az üzemeltetéséhez pedig nem elegendő. Kellett valaki, aki A-tól Z-ig ismeri a Ganz Villamossági Műveket, a gyár működését. Apámat szabadon engedték, visszahelyezték főmérnöknek. Végül rendszereken, háborún átívelően 1963-ig, a nyugdíjba meneteléig dolgozott ott.

Ezzel lényegében rehabilitálták a családot is, mehettem egyetemre, ami addig elképzelhetetlennek tűnt. Opcióként szóba került az orvosi, de épp elég vért láttam. A műszaki egyetem és az irodai munka nem vonzott. Inkább a Testnevelési Főiskolát és a szabadabb életet választottam. Szerencsémre, mert ott ismerkedtem meg Ibolyával, holtig tartó szerelmemmel, ma már 94 éves feleségemmel.

A főiskola évei alatt elkezdtem öttusázni, mert pont nekem találták ki. Futni mindenki tud, én meg ráadásul gyerekkorom óta lovagoltam, úsztam, míg a kiképzésem alatt megtanultam lőni, vívni. Az ’52-es olimpiai bajnok Szondy Pistával, az ’55-ös világbajnok Ferdinándy Gézával, szegény Hegedűs Istvánnal – akit a papír húszforintosról mindenki ismert, és ’56-ban a Sportuszodába menet lelőtték az ÁVH-sok – jártam edzésre mindaddig, amíg 1951. június 30-án kezembe kaptam a diplomámat, és el nem helyezkedtem általános iskolai testnevelőként.

Húsz fordulat, húsz élet

Három évvel később, az a bizonyos 1954. május 30. teljesen átlagos vasárnapnak indult. Ibolyával már mindketten általános iskolai testnevelőként, de egyben a Budapesti Honvéd vitorlázóiként, éppen versenyre készültünk. Azon a reggelen az egyesület földvári vízi telepéről engem egy Staron, Ibolyát egy Kalózon vontatták át Füredre. Miután megérkeztünk, a kikötő melletti öbölben előkészítettük a hajókat a startra. Akkoriban még nem mélyen bent, a Balaton nyílt vizéről, kísérőhajóról lőtték el a rajtot, hanem a partról. 11:30-kor, az indítópisztoly durranása előtt 1–2 perccel a füredi hajóállomás benyúló mólójának keleti oldaláról indult el menetrend szerint a Pajtás gőzhajó is Tihany felé.

Mohos Márton / 24.hu Szabady Tiborné Kelemen Ibolya

A vitorlázók persze nem a hajóval, hanem a versennyel foglalkoztak egészen addig, amíg a Pajtás a mólót nem sokkal elhagyva el nem kezdett dülöngélni. Előbb megbillent balra, a part felé, majd vissza, jobbra, még nagyobb ívben. Később ezt azzal magyarázták, hogy a kabinon kívül utazó, a fedélzeten nézelődő tömeg a startpisztoly durranására kíváncsiságból átsétált a hajó bal oldalára, majd amikor az megdőlt, az egyensúlyt keresve visszatömörültek a másik fedélzetre. Egy biztos, a hajótestet már nem lehetett megállítani. A Pajtás, mint egy hinta, újra visszadőlt a füredi sétány felé, de ezúttal átbillent a holtponton, és úgy is maradt.

A hajótestbe elkezdett beömleni a víz, mire kitört a pánik. Egyesek egyensúlyt vesztve beestek, mások ijedtükben beugrottak a Balatonba. Több tucat ember a gőzösnek a víz felett maradt jobb oldalára mászott fel, ott egyensúlyozott segítségért kiabálva. A drámát felismerve az edzőnk, Dolesch Iván a rajt miatt kezében lévő rézcsőbe üvöltve azonnal minden hajót arra biztatott, hogy forduljon vissza, és mentsék az embereket. A közelben lévő versenyzők közül többen is a Pajtás felé fordultak, Ibolya is így tett a Kalózával, eközben Iván is beevezett a süllyedő hajó mellé, felkapaszkodott rá, onnan segített a mentésben.

Szovjet tányérsapkák úsztak a felszínen, a gazdáik egyenruhában, csizmában küzdöttek az életükért. A könnyű, késő tavaszi kiránduláshoz öltözött asszonyokat, gyerekeket lehúzta a mélybe a hirtelen mázsás nehézségűre dagadó ruhájuk.

A hajó közvetlen közelébe érő vitorlások egymás után húzták be a szerencsétlenül jártakat. Többen próbáltak a vízbe ugorva is menteni, de a fuldoklók pánikszerű csapkodása, kapaszkodása ezt inkább gátolta, a segítőket is a víz alá nyomta.

Az ’50-es évek közepén az emberek többsége nem tudott úszni. Városban még csak-csak akadtak, vidéken szinte senki. Számomra a víz nem jelentett akadályt, mert öttusázóként magabiztos úszótudásra tettem szert. Amikor észleltem a bajt, beugrottam a Balatonba, a fejemet a vízből kiemelve erős gyorsúszó karcsapásokkal haladtam a hajó irányába. Nekem a Pajtás mélyéből jövő dübörgő hang ragadta meg a figyelmemet.

MTI A füredi öbölben 178 utassal és a 6 tagú személyzettel a fedélzetén felborult és az oldalára dőlve elsüllyedt a Pajtás nevű csavargőzös hajó 1954. május 30.-án. Az utasok többségét az évadnyitó vitorlásverseny résztvevői ki tudták menteni a vízből.

Néhány társammal átúsztunk a hajó égnek meredő, tihanyi oldalára, ahol még kilátszottak a vízből a kerek ablakok. Az egyik peremébe kapaszkodva benéztem. A hajótestben derékig, mellközépig vízben álló embereket, az ablaküveget, a hajó falát belülről csapkodó kezeket, hozzájuk tartozó kétségbeesett arcokat, segítségért kiabáló szájakat láttam. Többségében parasztasszonyokét, -bácsikét, akik azért nem kint, a fedélzeten utaztak, mert nem a panorámáért, a hajókázás öröméért vettek jegyet, csak piacozni mentek Tihanyba. Az agyamban egymást követték a megválaszolatlan kérdések. Leginkább azt nem értettem, miért nem menekülnek ki? „Nem tudnak úszni? Vagy a kevés, aki tud, nem akarja otthagyni a hozzátartozóját? Vagy szimplán sokkot kaptak, ezért nem mernek? De hát így megfulladnak!” – nyilallt belém a felismerés. Ránéztem a mellettem tempózó Telegdy István barátomra. Az imént próbált egy embert a vízből kimenteni, majdnem belefulladt a küzdelembe, hogy a víz felett tartsa szerencsétlent a legközelebbi csónakig.

„Segíts!” – kiáltottam Istvánnak, és azzal a lendülettel beúsztam a hajótestbe. Az egyik fele annyira megtelt vízzel, hogy teljesen ellepte a belső utastér kijárati ajtaját. Mély levegőt vettem, lebuktam, beúsztam a víz alatt az ajtón, és a túloldalán felbukkantam. Megmarkoltam az első kezem ügyébe kerülő ember karját. Szemében pánik ült.

Bízzon bennem! Segítek! Nem nagy távolság! Fogja meg a kezem, vegyen egy mély levegőt, menni fog

– lihegtem, majd a vízbe rántva magam után átsegítettem az ajtón. Itt már újra talpra tudott állni, kivezettem a hajóból, és a szabadban a közben a hajótestre felmászó Dolesch Ivánra bíztam a további sorsát. Azzal a lendülettel fordultam is vissza.

A legnehezebben a meggyőzés ment. Ugyan csak pár másodpercet kellett a víz felszíne alá merülniük, de annak, aki nem tud úszni, nemhogy egy hajó belsejébe szorulva a halál kézzelfogható közelségében, de egy szép meleg nyári napon a parttól öt méterre a derékig érő vízben állva is félelmetes tett ez.

Összesen hússzor úsztam be, húsz embert mentettem ki a Pajtás gyomrából.

A hallgatás

A rendszer agyonhallgatta a történteket. Az elmondások szerint az ÁVH-sok azonnal megjelentek a parton, és akinél fényképezőgépet láttak, attól kérdés és magyarázat nélkül elvették. A kapitányt meghurcolták, holott korábban többször, írásban is jelezte, az eredetileg folyamra, a Dunára tervezett, de később a Balatonra átvezényelt, ezért 150 fősről 200-ra kibővített Pajtással nem lehet biztonságosan manőverezni.

Soha nem vertem nagydobra azt, amit 1954. május 30-án tettem. Pedig bizonyos, ha nem segítem felszínre azt a 20 embert, ’54 júniusában valószínűleg nem 23, hanem 43 temetésen zokognak a családtagok.

Akiknek megmentettem az életét, azt sem tudják, ki vagyok.

Csak egy harminc körüli srác vizes fejét látták egy-két pillanat erejéig, aki, mint az Unicum-reklámban, egyszer csak felbukkant a víz alól.

Mohos Márton / 24.hu

A családom, a közeli ismerőseim, a korábbi vitorlástársaim persze hősként kezeltek, de ahogy én, úgy ők sem meséltek. Nem mesélhettek. Annak idején hallgatni kellett a magyar tenger „Titanic-katasztrófájáról”. Márpedig az a rendszer mindenkit megtanított hallgatni. Sokkal később, amikor már lehetett volna beszélni, vagy éppen 1999-ben, a füredi emlékszobor avatásánál már én nem akartam előhozakodni a történetemmel. Évtizedekkel a történtek után minek?

Most is csak azért meséltem el, mit tettem, mert az ember egy esztendővel a századik születésnapja előtt már nem a mában, sokkal inkább a múltban él.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik