Ültünk egymással szemben nagyjából fél méter távolságban, és az onkológus – mint egy tanár, amikor a vizsgázó diák hülyeséget mond – lecsukta a szemét, megsimogatta a homlokát, és egy ideig csak szótlanul csóválta a fejét. „Alig tudom elhinni, hogy valaki, aki évek óta az egészségügyben dolgozik, és már látott hasonló esetet, azonmód, mindenféle vizsgálat nélkül fel akarna vágni egy ilyen tumort. A rákos sejtnek kifejezetten erős a védekező mechanizmusa, ha belevágnak, azonnal szétterjed a véráramban.”
A mai napig beleborzongok, hogy lehetett volna egy másik kimenetele is a történetemnek. Ha megengedem, hogy felvágják a bal lábamra nőtt valamit, lehet, hogy még mindig meg lenne mindkettő, de nagy valószínűséggel a föld alatt, a bélafalvi temető egyik sírhelyében feküdne mozdulatlanul, és a rovarok rágcsálnák. Ezért ismételgetem rendre:
Két percre már a medve járt
17 éves koromig Erdélyben, Bélafalván, szerény körülmények közt nevelkedtem. Ma azt mondanánk, az alig ötszáz lelkes falucska ingerszegény, pedig gyermekként egy másodpercig sem éreztem annak. A plázák, a butikok, a romkocsmák hiányát a csodás természet feledtette, ahol a korlátlan szabadság érzete biztosította a kikapcsolódást.
A kertünk végétől két percre már a medve járt. A bátyámmal a falutáblától tíz percet kellett sétálnunk, ha a haverokkal az erdőben támadt kedvünk bandázni. Édesanyám bánatára annak rendje és módja szerint csatáztunk, gyakran annyira összekaptunk, hogy bunyó és sírás lett a vége.
Szüleimet a szomszéd település, Esztelnek készruhagyára alkalmazta, míg munka után a nap maradék nyolc órájában a családi gazdálkodás adott nekik feladatot. Iskolaidőben testvéremmel be-besegítettünk mi is, míg a nyarakat vagy velük dolgoztuk végig, vagy napszámosként másnak segítve.
Disznót, csirkét neveltünk, emellett főleg pityókát és búzát ültettünk a kétholdnyi földünkön, ahol a vetéstől az aratásig, az elléstől a vágásig valamennyi munkafolyamatot családi kalákában hajtottunk végre. A föld és a jószág nem tűri a leállást, karácsony szent napján is enni kell adni az állatnak. Sokkal természet-, emberközelibb élet ez, amelynek hozadékaként belém ivódott a „csak azt tudod megenni, amit megtermelsz” szemlélet.
Általánosban művészeti osztályba, gimnáziumban matek-informatika szakra jártam, majd újabb éles váltással a csíkszeredai egyetemen már szociológiát és vidékfejlesztést tanultam. A nagyvárosban kinyílt a világ, megváltozott a személyiségem.
Akikkel, ha kiülünk valahol meginni egy sört, csak röhögnek, amikor a műlábamat térdből 180 fokban visszaforgatom, hogy legyen mire tennem a sörösüveget. Jó, a külső szemlélőnek lehet ez már sok, ám a haverok veszik azt a fekete humort, ami az amputáltak világában nagyon is jelen van, mert hatalmas pluszt ad az ember nyomorúságában.
Abban az időben az egyetemről kikerülő diákok bármit is tanultak, legjobb esetben is csak valamelyik környékbeli üzletlánc árufeltöltőjeként tudtak elhelyezkedni. Ehhez képest kifejezetten szerencsésnek vallhattam magam, mert a diplomaszerzés után a tanult szakmámban, mint projekt-koordinátor, projektmenedzser kaptam állást a Hargita Megyei Tanácsánál.
A városi ember, ha gond van, a vidék felé fordul
A hivatalban két fontos dolgot tanultam meg. Egyrészt sokkal többet kamatoztattam abból az élettapasztalatból, amit a családi házból hoztam magammal, vagy a kollégiumi életből összeszedtem, mint ami valós tudást a tankönyvekből összegyűjtöttem. Másrészt hiába éreztem magam a kevés mázlista, kiváltságos egyikének, ha 22 évesen a fizetésemből alig futotta albérletre és megélhetésre. Összehasonlításként: 2012 nyarán diplomáztam, és a tanácsi meló egy éve alatt kemény havi 900 lejt kerestem. Ez az akkori 71-es árfolyammal számolva is alig több mint 60 ezer forint.
Mégis, amikor elújságoltam a hírt, milyen mázlista vagyok, mert felvettek a tanácshoz, majd hozzátettem, hogy de sajna elég karcsú a fizetség, meglepetésemre a szüleim rettentően örvendtek. Kiderült, a zöldfülű, aki az első hónapban még azt sem tudta, melyik fiók merre nyílik, akinek halvány fingja sincs arról, mi a munkája, csak csinálja, amit mondanak neki, több pénzt vitt haza, mint az anyja huszonéves gyári munkaviszonnyal a háta mögött.
Ők csak a szerencsét, a jót látták ebben is, és falusiként továbbra is rendületlenül támogatták az immár városi fiukat. Mert az úgy szokott lenni, hogy
A családi gazdálkodásnak hála, mint az egyetemi évek alatt mindvégig, továbbra is megkaptam minden héten a Nyilas Misi-pakkot. Szüleim hetente küldtek két-háromdoboznyi húslevest, szalonnát, tojást, mézet, lekvárt, pálinkát, mindent, ami nem fért bele a büdzsémbe. Így olykor még futotta egy-egy sörre is, bár tudtam, ha már kettőt iszom, meglehet, az otthoni szalonnát kenyér nélkül kell megegyem.
A szüleim mindig arra is oktattak, a szerencse nem csak úgy céltalanul lődörögve hullik a kezünkbe. Akkor áll mellénk, ha bőséggel teszünk érte. Mindig eszerint éltem, és ezért érzem azt, hogy Fortuna fogja a kezemet. Rendre jókor vagyok jó helyen. Vagy amikor beüt a krach, abból a lehető legjobban jövök ki. Megérted mindjárt, miért mondom ezt.
Egy év tanácsi meló után bármilyen más lehetőséget képes lettem volna megragadni. A bátyám pár évvel korábban kirepült a szülői házból, meg sem állt Németországig. Édesanyám arra terelt, ha már menni kell, én is menjek az általa kitaposott ösvényen. Nem akartam koloncként a nyakába varrni magam, ezért inkább más utat választottam.
Belefutottam egy internetes hirdetésbe, amelyben almaszedőket kerestek Angliába. Hála az óhazának, már az első körben felvettük a magyar állampolgárságot is, ezért míg vízumköteles románként nem, európai uniós állampolgárként szabadon jelentkezhettem.
Az angliai kétkezi munka előnye
A bátyámtól kölcsönkértem kétszáz eurót, kiutaztam, és két kézzel próbáltam megkapaszkodni a mesés angliai almaszedő állásba. Első napra a csomagoló osztályra osztottak be. A műszak végén megcsörrent a telefonom. A diszpécser azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem éjszakai műszakban „stock controllerként” dolgozni. Volt. Durva időszak következett, ami nagyon-nagyon lelakott.
Cserébe, amikor az első fizetésem, a bónuszokkal együtt 1300 font megérkezett a számlámra, egyből megéreztem, mi a különbség egy angliai kétkezi munkásember és egy romániai vidékfejlesztő-szociológus életminősége, perspektívája között. Életemben kétszer léptem át a határt, Magyarországnál távolabb nem jutottam. Most megtehettem, hogy kiutaztam Madridba, ahol a Bernabéuban kivetítőn láthattam, ahogy a Real Madrid hosszabbításban 4-1-re veri az Atléticót, megnyeri a tizedik BEK/BL címét – Ramos egyenlítő góljánál úgy sírtam, mint egy gyerek.
Az állandó éjszakázás tizennégy hónap alatt tört össze annyira, hogy úgy döntöttem, szeretem a munkahelyet, tök jó fejek a kollégák, de innen is menekülni kell. Eldobtam mindent, és egy idős házaspár mellett vállaltam gondozói állást. Ha úgy jobban tetszik, cselédnek álltam. Csináltam, amit kellett. minden csip-csup dolgot elvégeztem. Eleinte egészen kényelmes munkának tűnt, mígnem kitalálták, hogy ugyan kéthetes váltásban, de éjszakánként is nekem kell vigyázni rájuk. Négy hónapig bírtam, majd feladtam, hazaköltöztem.
Fortuna azonban ekkor sem nem engedte el a kezem. Tíz nap múlva csörgött a telefonom. Egy angol számot láttam, gondoltam valamelyik haver keres. Az almás cégtől hívott az éjszakai menedzserem. Beszélgettünk pár percet, kikérdezett, mit csináltam azóta, mi van velem most, majd feltette a kérdést: „Figyelj, megüresedett egy irodai munka. Nappali. Engem bíztak meg a részleg vezetésével, csapatot építek és számítok rád. Nem akarsz visszajönni Angliába?” „Holnap indulok” – feleltem.
Aki a magyar egészségügyet szidja, ballagjon át a román határon
Egy éve tartott a második angliai időszakom, amikor 2016 nyarán újra, ezúttal fenekestül felfordult az életem. A bal lábszáramon megjelent egy mandulányi dudor. Lágy tapintású, nyomásra sem okozott fájdalmat. Fogalmam sincs, mitől nőtt ki, egyszer csak ott éktelenkedett a vádlimon, a térdemtől tíz centire. Nem is figyeltem rá, gondoltam majd elmúlik. De csak nem akart eltűnni. A duzzanat egyre csak nőtt, a haverok egy idő után már azzal szívattak, hogy ideje a jobb lábamra is gyúrni kicsit, mert lám, a bal milyen szépen fejlődik.
Nyár végén hazautaztam Erdélybe egy lagzira. Másnap reggel olyan fájdalomra ébredtem, hogy a fájdalomcsillapító sem segített. Gondoltam a táncmulatság utóhatása. Anyám addig nyaggatott, amíg megpróbálkoztam az otthoni egészségüggyel. No, ha valaki szidja a magyar ellátást, azt szoktam mondani, ugyan tessék csak átballagni a határon, és körülnézni kicsit. A kézdivásárhelyi kórházban tömeg fogadott. Érdeklődésemre egy nővér azt felelte:
Ortopéd ügyelet nincs a héten, mert szabadságon van a doktor. Aki még esetleg kompetens, az a sebészünk, de egyedül van, ráadásul reggel 6-tól folyamatosan műt. Ha tudnak várni délután kettőig, megtehetik, de biztosan csúsznak a műtétek, így ha végez, nagy valószínűséggel nem lesz ereje semmire.
Átmentünk Csíkszeredára, ahol az orvos így szólt: „Zsolt, azt javaslom menjen át Marosvásárhelyre. Van ott egy kedves ismerősöm. Föltárná azt a dudort, kivenné, megnézné mikroszkóp alatt mi a fene az, csak úgy lehet eldönteni, mit kell kezdeni vele”. „Doktor úr, nagyon szépen köszönöm, hálás vagyok, hogy egyáltalán megnézett, de nincs nekem erre időm, hétfőn reggel már munkába kell álljak Angliában” – hárítottam el az újabb utazás lehetőségét. Tudtam, hogy a munkahelyemnek köszönhetően jogosulttá váltam az angol egészségügyi ellátásra, ilyen tapasztalatok után hamar zátonyra futtattam a kapcsolatomat a román egészségüggyel. Utólag különösen azt mondom, hála istennek.
Amint visszaértem Canterburybe, elmentem a helyi kórházba. A doktor leültetett, alaposan kifaggatott, majd hazaküldött azzal, hogy jegeljem, és ha nem bírom, vegyek egy Ibuprofén-tablettát. Mivel nem hatott, visszamentem. Kaptam egy újat, erősebbet. Kétnaponta léptünk egyel feljebb, végigjártam a fájdalomcsillapítók szamárlétráját, mígnem felírt egy morfiumos itókát. Reggel-este kellett megigyak egy-egy kiskanállal. Mivel nem hatott, többet ittam, és két nap múlva megint megjelentem az újabb receptért.
A sürgősségi betegfelvételis rosszallóan odaszólt a kollégájának:
Tíz napra való adag van az üvegben, tutira narkós, azért kell neki a morfium alapú cucc.
Pechére meghallottam. Elkezdtem vele üvöltözni, hogy mit képzel, ne gyanúsítgasson, tényleg úgy fáj, mintha épp térdből szakítaná ki valaki a lábamat. A ribillióra megjelent egy orvos, aki félrehívott, és azonnal megvizsgált. Elküldött ultrahangra, majd annak az eredményét látva sebtében CT-vizsgálatra, végül az összes eredményt látva szövettani vizsgálatra is beutalt.
Másnap megcsörrent a telefonom. „Fiatalember, megvan a biopszia eredménye. Hétfőn várja a londoni University College Hospital orvosa konzultációra” – közölte a diszpécser. Egyúttal elkérte az e-mail címem, ahova elküldte a pontos részleteket. A levélben vastagon kiemelve azonnal szembevert egy mondat: „Lehetőség szerint hozzon magával családtagot, mert lehetséges, hogy olyan hírt közölnek önnel, ami sokkolhatja.” Úgy voltam vele, ez biztosan csak a gyengéknek szól.
Az idegszálakat ekkor már annyira nyomta a daganat, hogy 15 százalékosra csökkent a lábam funkcionalitása. Csak mankóval tudtam bemenni a konzultációra. A kerekasztal mögött ott ült „Ursula nővér”, akiről kiderült, az a nővér lesz, aki a kórházban ápolni fog, és a „Hentes”, a görög sebész, aki hetekkel később végül levágta a bal lábam.
„Sajnos, a leletei alapján minden bizonnyal Ewing-szarkómája van” – jelentette. „Oké, és az mit jelent?” – kérdeztem. „Semmi jót. Rendkívül ritka betegség, és általában tíz év alatti gyerekeknél alakul ki. Hogyha a daganat legrosszabb tulajdonságát kell kiemelnem, ez a fajta gyakran indul osztódásnak a testben, hamar áttétek alakulnak ki, kis százalékban élik túl a betegek. Még egyszer alaposan átvizsgáljuk, majd minél hamarabb el kell kezdeni a kemoterápiát, hogy a lehető legkisebbre zsugorodjon, jó esetben megszűnjön a tumor. Sajnos, ha hatástalan lesz a kezelés, úgy nincs biztosabb megoldás a túlélésre, minthogy amputáljuk a lábát” – magyarázta a görög doki.
A beszélgetés végén megkérdezték, szeretnék-e pszichológust, mert ez mégis csak elég sokkoló hír, trauma lehetett.
Miért, a pszichológusuknak van valami problémája, amit meg akar velem beszélni?
– vágtam rá székely virtusból. Mai napig előttem van az igazi izomkolosszus sebész vigyorgó tekintete, amint a választ hallva kinyújtja a karját, majd a hüvelykujjával hatalmas lájkot mutat. „Ezt az attitűdöt várom minvégig. Aki ezt tudja hozni, az túlélő lesz” – tette hozzá.
Amint kiléptem az épületből, a létező legtényszerűbben összefoglaltam mindent, amit az orvostól hallottam, és az üzenetet elküldtem négy címre. Az orvosegyetemista barátnőmnek, a bátyámnak, a szüleimnek és a barátaimmal közös Messenger-csoportba.
Képzeld el, miközben szüleim olvasták a huszonhat éves fiúk tárgyilagos szavait – „Voltam orvosnál, nagyon úgy néz ki, hogy csontrákom van.” –, vajon mire gondolhattak annak tudatában, hogy 25 évvel korábban már átélték egyszer ugyanezt.
Visszatekintve az is hatalmas szerencsefaktor, hogy bár a családban nincs tabu, a múlt súlyos veszteségéről, annak pontos okáról valamiért korábban nem nagyon beszéltünk, így a tudatlanságomnak köszönhető teljes naivitással tekintettem az egészre. „Ez egy olyan betegség, amit le fogok győzni, amiből nem lehet probléma” – ezt az optimista mondatot írtam még le. A színtiszta pozitív szemléletemre jellemző, hogy Anitának még egy mondatot hozzáfűztem: „Fogalmam sincs, milyen területre szeretnél szakosodni, de legalább lesz élő tesztalanyod, akin gyakorolhatsz!”.
A szüleim elkezdtek könyörögni: „Zsoltika, szépen megkérünk, gyere haza, itt leszünk melletted, csak így tudunk neked segíteni!” Szerencsére az onkológus felkészített a várható fogadtatásra. Ugyan rám bízta a döntést, hiszen ugyanazt a kemoterápiás kezelést otthon is megkaphattam volna, de mégiscsak Anglia, de tán egész Nagy-Britannia legjobb onkológiai központjába kerültem, ezért megbeszéltem vele, bárhogy is aggódnak, rimánkodnak majd a szüleim, rokonaim, kint maradok.
Szerencse, hogy a lábban van a daganat
Az onkológusomat, akitől háromhetente kaptam hat magas dózisú kemót, Fodrásznak neveztem el. Elvégre gondoskodott arról, hogy egy darabig ne kelljen a frizurámmal törődnöm. Bementem hétfőn a kórházba, csináltak egy vérképet, ellenőrizték, hogy a testem kész van-e a sokkra. Kedd reggeltől csütörtök délután 6 óra magasságáig folyamatosan pumpálták belém a különböző löttyöket. 33 liter folyadékot toltak keresztül a testemen egy turnus alatt. Minden egyes alkalom után totálisan legyengültem, a hajam kihullott.
A negyedik kemókör után, december 13-án a Fodrász leültetett a kerekasztalhoz. „Sajnos nem megfelelően reagál a teste a kezelésre. Két opció maradt. Az első, kivágjuk a vádlija nagyjából 70 százalékát. Kivesszük a fibulát, az idegszálakat. Ez a szcenárió további sugárkezelésekkel jár és 50 százalékban vezet sikerhez. A másik megoldás, hogy térd fölött amputáljuk a lábát. Ha közben nem alakul ki áttét, az százszázalékosan sikeres lehet” – vázolta a lehetőségeket az onkológus.
„Nem lehet egyszerűen fel- vagy kivágni? Mert Romániában az orvos azt mondta, csak akkor lehet eldönteni, mit kell kezdeni vele” – kérdeztem naivan, és ahogy az elején említettem, ekkor csukta le a szemét, simogatta meg a homlokát, és csóválta a fejét szótlanul a romániai orvos felkészültségét hallva.
Emlékszem, Anita épp három nappal később, december 16-án jött ki, és viaskodtunk is kicsit. Próbáltam arra terelni, hogy tán térd- vagy akár lábszár-amputáció is elég lehet, míg ő azzal győzködött, hogy nem véletlenül javasolta az orvos a térd fölötti amputációt. Végül utóbbi mellett döntöttem, és onnan kezdve folyton az internetet bújtam, protézisek után kutattam, és azt kerestem, hogy lehet térd fölött levágott lábbal sportolni.
Az is mázli, hogy ugyan eredetileg február 13-ára tűzték ki a műtétet, ám mivel az immunrendszerem nem bizonyult még elég erősnek, tolták egy hetet. Ezt kihasználva megkértem a Hentest, hogy egy utolsó, „lábsimogató búcsúhétre” engedjen már haza. Saját felelősségemre belement. Végül is a családtagjaim utoljára láthattak két saját lábbal.
Látva azt, hogy nem vagyok képes sírni a helyzetem miatt, az otthoniak ekkor már felvették a ritmusomat. Az eleinte sajnálkozós, rosszhangulatú telefonbeszélgetések átalakultak vidám, viccelődős beszámolókká, így miután hazaértem, azonnal belevágtunk a „búcsúzzunk el Kecsó lábától” nonstop bulizásba.
Mert, ha már választani lehet, sokkal jobb kacagni, mint sírni.
Február 20-án vágták le a lábam. Ébredés után egy gondolat járt a fejemben: ez a fejezet is lezárult. Azt éreztem, elvesztegetem az életemet, ha nem élem meg a második lehetőséget. Ez a vezérfonal visz előre a mai napig. Az első fotóhoz, amit a műtét utáni este kitettem a Facebookra, azt a szöveget írtam: „fél lábbal már kint vagyok a kórházból”.
Bár korábban sosem sportoltam aktívan, a műtét előtti két hónapos felkészülés, olvasgatás ráébresztett, ha egészségesebben szeretnék élni, a sportba kell kapaszkodnom. Valami elérhető célban gondolkodtam, paralimpiában, amit persze hamar elvetettem, mert szinte egyik hagyományos olimpiai sportban sem tettem szert jártasságra. „Valamit mégiscsak csinálni kell” – gondoltam. A keresgélés közben a neten rátaláltam két személyre, és egyből tudtam, mit fogok csinálni a műtét után.
Az egyik egy szlovák fiú, Maros Kudlik, aki ugyancsak csontrák miatt vesztette el a jobb lábát. A másik Kasey McCallister, akit hatévesen elütött egy teherautó, és szinte csípőből amputálták mindkét lábát. Maros egy lábbal, Kasey-lábak és protézis használata nélkül, pusztán a két kezével vesz részt Spartan Race-versenyeken, kúszik végig a földön, át az akadályokon. Mindketten teljesítettek már 21 kilométeres távot is.
Korábban hallottam már erről a sportról, mert több barátom is csábított, menjek velük, jó buli, de rendre kikacagtam őket, mondván: „Ha hajlandók vagytok fizetni azért, hogy nyakig sárosan szenvedjetek hegynek föl, le, hát elég bolondok vagytok!”
Négy óra alatt 6,4 kilométer fél lábon
Hétfőn amputálták a lábamat, csütörtökön már egylábas guggolásokat végeztem. Apám, aki az utolsó hónapot velem töltötte Angliában, csak nézett és könyörgött: „Feküdj vissza, ember”. Ugyan jártam még utólagos kemóra, amihez kanült építettek a kezembe, mégis, amint erőm engedte, mankózva ugyan, de elkezdtem konditerembe járni. Kezdetben kicsit esetlennek éreztem magam a több tucatnyi ép ember között, de idővel elengedtem. Angliában elég toleránsak az emberek.
Egyszer bevásárlás közben kiszúrtam, hogy egy magas öregúr harminc-negyven méterről néz és mosolyog. Ha nem volt rajtam a protézis, mindig úgy vásároltam, hogy a mankót betámasztottam a csonk alatt, belepakoltam a kosaraskocsiba. Most is épp ezt tettem, majd szintén ahogy szoktam, két kézzel felkapaszkodtam, és mint egy gyerek a rollerrel, jobb lábbal hajtva magam, kíváncsiságból tovább gördültem az öreg felé. Amikor odaértem még mindig vigyorgott. „Nekem egyel több lábam van, mint neked, mégis jobban haladsz” – mondta. Olyan hihetetlenül jólesett, hogy egy tök idegen ember, látva az életvidám féllábas szlalomozásomat a vásárlók és a polcsorok között, nem sajnál, vagy rosszallóan tekint rám, hanem érzi, hogy basszus, ennek a srácnak biztosan belefér, ezért poént kreál, hogy reflexből így feleltem: „Nekem meg több fogam van, mint önnek” – és mindketten nevettünk.
Kinéztem egy magyarországi versenyt, ám arra még nem éreztem elég erősnek magam, így végül 2018 augusztus 4-én Brassóban álltam először rajhoz. Belefértem az egy évbe, teljesítettem a saját magam elé kitűzött célt, és már csak az maradt hátra, hogy célba is érjek valahogy a 6,4 kilométeres, 780 méter szintkülönbséget tartalmazó brassópojánai akadálypályán.
Ahogy a barátnőmmel álltunk a rajtnál, valaki megfogta a vállamat. Hátranéztem, és legnagyobb meglepetésemre az egyik inspirátorom, Maros Kudlik mosolygott rám. Kiderült, ő a másnapi, 21 kilométeres távon érdekelt, a nagymamája magyar, ezért elég jó magyarsággal végül azzal küldött utamra: „Gyerünk, öreg, meg tudod csinálni!”
A pálya erősségéről sok mindent elmond, hogy az elit versenyzők ezt a távot általában 28–30 perc alatt teljesítik. Az első helyezettnek 58 percet mutatott az óra. A mászó akadályok, ahol függeszkedve kellett megtartani magam, gond nélkül mentek. Azonban minden olyan feladattal megszenvedtem, ahol cipelni kellett. Másfél kilométernél jött egy ilyen – a barátnőm elvette a mankót, vállamra segítette a zsákot, és egy lábbal ugrálva próbáltam a helyére vinni. Öt méter után begörcsöltem. Ezután ülve, földön lökni, dobálva és vagy egy tucat más módszerrel erőlködtem, míg 45 perc alatt teljesítettem ezt az egy feladatot.
Anita végigcsinálta velem a pályát. Szegény, menet közben több tucatszor mondta: „Ezt nem kellett volna. Ígérd meg, hogy nem csinálunk ilyet többet, vagy sokkal jobban felkészülünk!”
De, ha nincs mellettem, nagy valószínűséggel a hegyimentők hoznak le. Iszonyatos szenvedés árán végül négy óra alatt beküzdöttük magunkat a célba. Amikor ráfordultunk a finisre, a barátaim, a csapattársak, és egy rakás idegen ember már ott várt, és üvöltve, tapsolva biztatott. Hihetetlen eufórikus állapotba kerültem.
Genium X3, a műlábak Ferrarija
És egy másik protézis. 2017 nyarán, amikor az első angol protézisemet illesztették a lábamra, azt mondtam a technikusnak, hogy majd egyszer nekem is lesz egy Geniumom. Tudtam, hogy az a műlábak Ferrarija. Éppen akadt egy a műhelyében, megkérdezte, meg szeretném-e fogni. „Naná” – mondtam. Odaadta. Olyan érzés fogott el, mint amikor egy álmodozó autófanatikus begurul a koszos kis Dáciájával a szervízbe, ahol épp áll egy Ferrari, és a szerelő felajánlja, mehet vele egy kört. Méregdrága luxus, maximum az amerikai hadsereg biztosítója támogatja, mert nagyjából 35 millió forintba kerül.
Hamarjában le is fotóztam magam vele, majd a képet feltettem a közösségi oldalamra azzal a szöveggel: „Egyszer nekem is lesz egy ilyen lábam!”. A poszt lavinát indított el. „Adj egy bankszámlaszámot!” – szólt az első komment, amit egy kedves barátom írt.
Amikor a műtét után Angliában elkezdtem dolgozni, elvesztettem azt a fajta motivációt, ami addig előre vitt. Ha valaki előtte felteszi a kérdést, hol látom magam tíz év múlva, azt felelem, Angliában, ebben a remek, családias cégben vagyok vezető pozícióban, a barátnőm már orvos és a feleségem, van három gyerekünk, egy Volvónk, egy kertes házunk és két kutyánk. Sablon. Ezért 2018 márciusában hazaköltöztem.
Első hétvégén átjött a szomszéd néni – isten nyugosztalja, már nem él szegény –, és a zsebembe nyomott 50 lejt. „Zsoltika, olvastam az újságban, hogy lábra gyűjtenek neked. Szeretnék hozzájárulni.” Tudtam, hogy nagyjából 300 lej a nyugdíja, a hatodát odaadta nekem. Tanácstalanul ránéztem apámra, és azt láttam a szemében, hogy ha nem fogadom el, azzal megsértem, amivel még rosszabbat teszek.
Hogy a szüleim, a testvérem és a barátaim kényszerszabadságot vesznek ki miattam, hogy velem lehessenek. Hogy a barátnőm meg akarja szakítani az egyetemet, hogy mellettem legyen. Hogy elfogadjam, az emberek összefognak, és azt mondják, akkor ennek a srácnak legyen egy jobb protézise.
Végül a kezdeti „adj egy bankszámlaszámot” sztoriból karitatív koncert, futás, bringázás, képaukció lett. Rengetegen felajánlották az adójuk egy százalékát. Több mint hetvenezer euró gyűlt össze. A sok kicsiből 2018 novemberében felszerelték a Genium X3-at. Elég hardcore felhasználó vagyok, mert betonozáshoz, favágáshoz, bringázáshoz és sok mindenhez azóta is ezt használom, csak az illesztést kell évente egyszer cserélni. Van rajta épp ezért karcolás, horzsolás, de tök jó, mert amikor ráesek, nem fáj.
Amint meglett a lábam, létrehoztuk a „One and a half leg” (Másfél láb) Egyesületet, amelynek a fő célja, hogy abból a hatalmas segítségből, amit kaptam az utam során, visszaadjak egy szeletet a sorstársaknak.
2020 októberig az elég jól fizető nemzetközi online melómnak hála semmi sem kötötte meg a kezem. Tudtam Spartan Race-versenyekre járni, már harmincon vagyok túl, köztük egy 21 kilométeres, 34 akadállyal tűzdelt, 1800 méter szintkülönbségesen is, amit 11 óra alatt teljesítettem.
Happy and, aminek nincs vége
Ha két éve valaki azt kérdezi tőlem, mi az álommelóm, azt felelem, sportági nagykövet vagyok, aki járja a világ Spartan Race-versenyeit, és miközben – teszem azt – Indonéziában ellenőrzöm akadálybiztonsági szempontból, hogy minden rendben van-e a futammal, magam is rajthoz állok. Pénzt keresek a hobbimból, a szenvedélyemből.
Ez a verzió nem valósult meg. Ám, hogy újra bizonyítsa az élet, hogy Fortuna fogja a kezemet, 2020 szeptemberében kaptam egy telefonhívást. A Teqball egyik menedzsere azzal keresett meg, hogy szeretnének a ParaTeqball felé is nyitni. A neten látták azt, hogy mit művelek, ezért gondolták, megkérdezik, nincs-e kedvem kipróbálni. Nem nagyon akaródzott, mert már gyerekkoromban is ügyetlenül fociztam. Szó szót követett, és végül a soros szlovákiai Spartan Race-verseny utánra megbeszéltünk egy próbajátékot. Nemrég visszanéztem az ott készült videót. Mindenfelé ment a labda, csak az asztalra nem. Ennek ellenére azt éreztem, egy új ajtó nyílt meg előttem.
Ennek köszönhetően, ha nem is a Spartanban, de megkaptam az álommelót. Teqball-instruktor, a ParaTeqball egyik nagykövete vagyok, ami hatalmas megtiszteltetés.
Budapestre költöztünk, a barátnőm ma már a Péterfyben belgyógyász és a menyasszonyom. Az elmúlt egy hónapom úgy nézett ki, hogy előbb Lisszabonban demonstráltuk egy nagy teqballtornán a paraváltozatot, majd Montenegróban bemutatóztunk, utána Párizsban, végül Dubajban párosoztunk. Fogyatékkal élőként az épekkel kézen fogva alkothatok valami újat.
A bélafalvi temetőhöz, mint öt évvel ezelőtt még nagyon is lehetséges opcióhoz képest ez olyan happy end, aminek – hála istennek – nincs vége.
