A zuhanyhíradó szerint egészen jól futballozik, mégis a birkózószőnyegen kötött ki. Nem bánta meg?
Három évvel fiatalabb Viktor öcsémmel (85 kilogrammban szintén Európa-bajnok, 87-ben pedig vb-ezüstérmes birkózó) a „vidéki sanzonban” nőttünk fel. Hétéves koromig Ceglédbercelen, a családi ház udvarán, az utcán, a kertek alatt lógtunk. Gyakran focival ütöttük agyon az időt, vagy a falubeli srácokkal versengtünk, és mint a rendes fiúgyerekek, olykor összekaptunk. Szerettem a falusi életet. Miután beköltöztünk a ceglédi lakótelepre, a szüleim, hogy lekössék a rengeteg energiámat, levittek a birkózóklubba. Párhuzamosan focizni is beírattak, de a „hivatásos” labdarúgó karrierem 10–11 évesen meg is szakadt. Amikor a sokadik alkalommal sem láttam labdát, azt mondtam, hagyjatok békén ezzel, birkózóedzésen is futunk eleget. Inkább a telepen rúgtam a bőrt tovább, ami a birkózás mellett abszolút kitöltötte a napomat. Azért is dőlt a mérleg nyelve a birkózás felé, mert jó voltam benne, többnyire az én kezemet emelték a magasba. Azóta is szeretek nyerni.
Cegléden tradicionálisan erősek a küzdősport-szakosztályok.
Valami van itt a vízben, azt mondják. Minden korosztályban élmezőnybe tartoztam, aztán jött egy megkeresés nyolcadik végén, hogy menjek a Mr. Tus Iskolába Budapestre.
Személyesen Mr. Tus, azaz Hegedűs Csaba fedezte fel?
Talán szerencsém, hogy pont 2001-ben, abban az évben indult az első évfolyam, amikor befejeztem az általánost, és az előző évek sikerei alapján korábban meg-meghívtak a korosztályos válogatott edzőtáborokba. Ott többek közt Bacsa Feri bácsi, Struhács György és Takács Ferenc foglalkozott velünk, ők lettek a Mr. Tus Iskolájának is az edzői. Amikor körvonalazódott, hogy elindul az iskola, országjárást tartottak, és próbálták odacsábítani a legtehetségesebb vidéki sportolókat. Így kerültem én is a képbe, gondolom. Semmi elképzelésem nem volt arról, milyen szakmát választhatnék, birkózni viszont szerettem. Így hiába súroltam alulról a 42 kilót, 14 évesen simán bevállaltam a budapesti kollégiumi életet. Azt hittem sima lesz, de tévedtem.
Mi okozta a nehézséget?
Szüleim ugyan lefektettek egy-két szilárd alapelvet, elvárást velünk szemben, aminek meg kellett felelni, de összességében végtelenül szabad, önálló életet éltem 14 éves koromig. Édesanyámék nem nagyon mondták meg, hova mehetek, mit csinálhatok, rájöttem magamtól, mit lehet, mit nem. Ehhez képest, amikor felkerültem Pestre, a ceglédi heti három–négy edzés helyett 10–11 tréningen izzasztottak. Percre pontosan beosztották az időmet az ébresztőtől a kajáláson át a takarodóig. Vasfegyelmet követeltek. Ha nem is a világ legerősebb gimije a Csanádi Árpád, de azért csak gimnázium, amit napi két edzés mellett nem egyszerű elvégezni. Ide jártunk suliba. Kínszenvedésként éltem meg az első évet, nem igazán ment semmi. Se a birkózás, se a tanulás, se a kollégiumi élet. Utóbbit állandó harc, feszültség jellemezte a nevelőtanárokkal, mert még a parányi szabadidőnket is ellenőrizték. Ha nem lett volna olyan összetartó a brigádunk, biztosan otthagyom az egészet. Piszkosul menekülni akartam az istráng alól, nagyrészt az edzőknek, a szüleimnek köszönhető, hogy sportoló maradtam.
Az edzők betörték, vagy magától állt be a sorba?
Nem kellett betörni, mert akartam én ezt, csak azt éreztem, hogy semmi sem jó. Nagyon kemény hullámvölgyeket éltem át. Gondoljon bele, az edzőinknek rajtam kívül még ötven, ugyanilyen gondokkal küzdő 14–15 évessel kellett megbirkózniuk! Nem lehetett egyszerű. Nem vertek vasrúddal, de szigor, fegyelmezés, elbeszélgetés akadt bőven. Az ezer fekvőtámasz, a százezer „szöcske” (a négyütemű fekvőtámasz – a szerk.) hamar tiszteletet parancsolt.
A Szöcske vagy Szöcsi becenév is ennek a büntetésmennyiségnek a ragadványa?
Azt még gyerekkoromban Cegléden kaptam, mert állandóan pattogtam. A lényeg, hogy senki nem engedte, hogy megfutamodjak, abbahagyjam a sportot. Szüleim egyik alapelve, elvárása, amit megtanítottak, így szólt: „amibe belekezdesz, azt csináld is végig!” Én meg csináltam. Aztán egy idő után átfordult minden. Egyre jobban bírtam a munkát, az iskola is jobban ment, és harmadiktól minden a helyére került. Onnan kezdve éreztem azt, hogy jó helyen vagyok, ezt akarom csinálni. Elkezdtem hinni magamban, és tudtam, ebből valami jó is kisülhet.
Bő négy évvel az első kollégiumi napja, illetve pár hónappal a 19. születésnapja után nyerte első felnőtt Európa-bajnoki címét. A Mr. Tus első ötven kiválasztottjából hányan jutottak fel felnőttként a csúcsra?
Korpási Bálint, Módos Péter meg én. És csak azokat emeltem ki, akikből olimpiai-, világ- vagy Európa-bajnoki érmes lett, amúgy sok kiváló birkózó került ki az első évfolyamból. Ez a három név akár kevésnek is tűnhet, de ha belegondolunk, hogy az ötvenből három az hat százalék, rájövünk, az nem rossz. Kiváltképp, hogy manapság az a mondás: ezerből, ha egy éri el a világszintet. Hozzá kell tenni azt is, hogy az első körben kiválasztott ötven főbe még csak nem is a korosztályunk aktuális legjobbjai kerültek be, mert ők mind valamelyik pesti klubban, a Fradiban, Vasasban, stb. birkóztak. Közülük például Németh Iván junior vébét, Eb-t nyert, Kun Renátó pedig a junior vébén második volt.
Egyikük neve sem cseng ismerősen.
Mert ők csak utánpótlásban értek el komoly eredményt, felnőttben már nem.
Miért nem?
A budapesti klasszisok heti négyet edzettek a klubjukban, egyet velünk. Mi meg tízet az iskolában. Ennek a temérdek munkának nem akkor, hanem felnőtt korba lépve lett meg az eredménye. Végül is az effajta akadémiai rendszernek sportágtól függetlenül az kellene legyen a küldetése, hogy ne a mának, hanem a jövőnek neveljen, a felnőtt világversenyekre „termeljen” kiválóságokat.
Mindenkinél más a recept
Az első Eb-aranyát 66 kilósan nyerte. Azóta, mondhatni, a birkózás Sugar Ray Leonardja lett, hiszen hasonlóan a minden idők legjobbjának mondott amerikai bunyóshoz, aki öt súlycsoportban nyert világbajnoki övet, az elmúlt másfél évtizedben 66 után 71, majd immár 77 kilogrammban is állt a dobogó legmagasabb fokán világversenyen, de érmet hozott 75 kilóban is.
Pár súlycsoportot valóban megjártam én is. Éppen ahova fogyni tudtam. Eleinte nagyon nem ment a fogyasztás, ami visszatekintve vicces, mert a vége felé már az ország legjobb fogyójának tartottak.
Mi kell a jó fogyáshoz?
Óriási akaraterő, elszántság.
Egy-egy verseny előtt mennyi ideig tart a fogyasztás?
Mindenkinél más a recept. Az évi két világversenyhez átlagosan tíz kilót dobtam le a 66-hoz, és az 5–6 komoly nemzetközi versenyen, ahol két kiló kedvezményt kaptunk, minimum nyolcat, hogy elérjem a 68 kilós súlyhatárt.
Vagyis évente nyolcszor tíz kilót fogytam. Az brutális. Évtizeden át pláne. Erős jellem az, aki ezt hosszú távon bírja.
Létezik arra bármilyen technika, hogy a súllyal együtt ne tűnjön el a hónapok kemény munkájával megszerzett erő is?
Egy hónappal a verseny előtt könnyedebb diétával kezdem a fogyasztást. Három héttel a rajt előtt a diéta mellett már az adagokat is csökkentem. Az utolsó héten jön a legdrasztikusabb: a kaja minimum, a záró három napban már vizet is alig iszom. Mindeközben mindennap többször dekára lebontott matek szerint ellenőrzöd, mérlegeled magad. Figyeled, mennyi megy le éjszaka, egy óra alatt hány dekát fogysz. Az éhséget még csak-csak meg lehet szokni, el lehet viselni, de a folyadékhiány, amikor már az utolsó cseppet is kipréseled magadból, na, az igazi „zorall”. Régen minimális könnyebbséget jelentett, hogy verseny előtti este kellett mérlegelni, így éjszaka össze tudtad szedni magad, vissza tudtál „hízni”. Ma már ez sem megy, mert a verseny reggelén van a mérlegelés.
Nem lett volna jobb, ha megkíméli magát ettől a drasztikus szenvedéstől és már korábban a 77 kilóban versenyez?
Nem, mert ez a súlycsoport egy Bácsi Peti nevű világklasszis felségterülete volt itthon. Lehet, évekbe telt volna, mire le tudom lépni, ki tudom szorítani a csapatból.
Csak azért kényszerült bele a tízkilós fogyasztásokba, mert 66 kilóban tudott beférni a válogatottba?
Lényegében. A másik ok, hogy 19 évesen itt váltam világklasszissá. Ebben a súlycsoportban kezdtem el azt érezni, hogy itt vagyok jó, itt tudok nyerni, ide tartozom. Ezért simán elfogadtam, hogy fogyás ide vagy oda, a 66 kiló lesz az én igazi otthonom, és ha annak egyszer vége, akkor mindennek vége.
Ehhez képest két éve mindent megnyer 77-ben. Miért váltott?
Rióban már 12 kiló körül kellett fogynom. Kivitelezni még kiviteleztem, de már nem bírtam ugyanazt a teljesítményt leadni.
Úgy voltam vele, hogy ne ezzel a fos olimpiával legyen vége.
Egy évet adtam magamnak, hogy az akkor még 75 kilós olimpiai súlycsoportba beleerősödjek. Jól sikerült, a 2017-es újvidéki Eb-n bronzérmes lettem, és a 2018-as budapesti vb után Bácsi Peti is abbahagyta.
Ráadásul azóta a 75 helyett már 77 kiló az olimpiai súlycsoport, és a versenynap reggelén van a mérlegelés. A szabályváltozásnak egy vb-arany (2019) és Eb-bronz (2018), illetve Eb-arany (2021) lett az eredménye. Ez azt jelzi, a módosítások kifejezetten előnyt hoztak önnek?
Amikor mindez kiderült, akkor is azt mondtam, nézzünk még egy évet. Ha nem megy, nem maradok itt bohócnak, nem akartam tönkre vágni a szép pályafutásomat. Ehhez képest még mindig itt vagyok. És igen, a mostani, reggeli mérlegelési rendszerben már nem lehet 10 kilókat büntetlenül ledobni. Aki mégis megpróbálja, az megszívja. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis négyet kell birkózzál az első nap, és másnap reggel újabb mérlegelés után jöhet a délutáni döntő. Aki túl sokat fogyaszt, az mosott szar lesz a szőnyegen, és már az első nap gond nélkül telezabálhatja magát ebédre. Nyilván az sem hátrány, hogy immár 82-ről csak öt kilót kell ledobnom, ami abszolút kivitelezhető kategória.
A teremben behúzódok egy sarokba
A felkészülésén nem változtatott semmit?
Birkózásban súlycsoportokra szűkítve elég kevés a felnőtt versenyző. Az olyan végképp, akivel megfelelő munkát tudsz végezni. Márpedig egyéni sportágban sem lehet minőségi edzőpartnerek nélkül rendesen felkészülni. Ezért kizárólag úgy van esély kihozni a maximumot magunkból, úgy tudjuk elérni a világszínvonalat, ha az egyes súlycsoportok legjobb magyarjai központi, válogatott felkészülésen vesznek részt. Korábban is sokat edzőtáboroztunk, de mostanság az év 365 napjából nagyjából kilenc hónapot vagyunk együtt a válogatottal. Hol versenyen, hol edzőtáborban, például Mátraházán, hol Budapesten, a Körcsarnokban. Négy éve működünk ebben a rendszerben, ahol az átlag hét úgy néz ki, hogy kedden és csütörtökön van egy edzés, a többi napon kettő.
2018-ban klubot is váltott. A Budapesti Honvéd versenyzője, feleségével és két gyermekével azonban továbbra is Cegléden él. A családja hogyan tolerálja ezt a mérhetetlen mennyiségű távollétet?
Rettentő nehezen. Amikor nincs külföldi verseny, vidéki edzőtábor, akkor is majdnem minden nap ingázom Budapest és Cegléd között. A kedd és a csütörtök biztosítja a lélegzetvételt. Egy bizonyos eredménylista felett rendelkező rutinosabb birkózóknak, a családosoknak, mint amilyen én vagyok, ezeken a napokon csak egy konditermi erősítő edzés szerepel a programban, amit megengednek, hogy egyedül, otthon végezzünk el. Ilyenkor több idő jut a családra is. Illetve, ha vége van egy-egy világversenynek, akkor szokott lenni egy-két hét egyéni felkészülés. Ekkor is megszabják mit csinálj, de rád van bízva, mikor, hol oldod meg a pihenést, az átmeneti edzéseket a következő felkészülési ciklus kezdete előtt.
Hogy néz ki egy átlagos napja? Felkel, megreggelizteti a gyerekeket, és elindul „munkába”, majd délután irány haza? Mint egy hétköznapi ceglédi családfő, csak éppen nem két utcával, hanem 75 kilométerrel arrébb, Budapestre jár dolgozni, amit edzésnek hívnak?
Ha később kezdődik az edzés, akkor együtt reggelizünk, ha hamarabb, akkor nem. És nem délután, hanem este érek haza azokon a napokon, amikor két edzés van.
Két edzés közt mivel tölti az időt?
„Csövezek” valahol.
Azért csak akad egy pihenőszoba.
Persze, van. Kaját is biztosítanak, de gyakran ebéd után inkább a teremben behúzódok egy sarokba, és a szőnyegen pihenek. Egyszerűen azzal jár a legkevesebb időveszteség, ott tudok a legjobban kikapcsolni, relaxálni.
Panelből a világ tetejére
Mit jelent az életében a család?
Mindent. Ők a támaszaim. Erőt merítek belőlük. Itt él Cegléden minden hozzátartozóm, a szüleim, a barátaim. Mindig is ez volt az otthonom. Hiába vagyok 14 éves korom óta Pesthez kötve, hiszen ott, a Mr. Tus Iskolában kezdődött el igazából a sportkarrierem, de a fővárosban sosem tudtam otthon érezni magam.
A több tízezer kilométernyi ingázás sem gondolkoztatta el, megérné Budapestre költözni?
Olykor felvetődött a kérdés, miért nem megyünk kicsit közelebb. Mindig is kertes, családi házba vágytam, ott képzelem el a családomat, nem pedig lakótelepen. Mennyivel jobb, ha csak kiszaladnak a gyerekek a kertbe játszani, én meg kiülök, és csak nézem őket. Ez a birkózói fizetésből Budapesten, de még a környékén is megfizethetetlen. Panelba meg minek? Az semmilyen szempontból nem előrelépés, hiszen feleségemmel tíz éve lakótelepen lakunk. Ott, a kétszobás lakásunkat már megszoktuk, oda születtek a gyerekek is. Az egyik szoba az övék, a másik nappali-hálóként a miénk.
Az ember fejében a sikeres élsportolóról, aki az elmúlt tizenöt év világversenyeiről tizennégy alkalommal tért haza éremmel, ezzel a medálok számát tekintve a magyar birkózás történetének legeredményesebb versenyzője, a legkevésbé sem az a kép ugrik be, hogy egy kétszobás panelből hozta ezt az eredménysort.
Meglehet. De nincs semmi gond ezzel, kifejezetten szerettem panelban lakni. Ketten a feleségemmel, különösen királyi módon éltünk, de még egy gyerekkel is remekül elfértünk. Ám másfél éve, amióta négyen lettünk, már szűkös a két szoba, konyha. Ez a kényszer adta meg a végső lökést az építkezéshez, merthogy nemrég belevágtunk. Nyilván lehetett volna már hamarabb is családi házunk, csak éppen annak minőségéről élt egy álomkép a fejemben. Egyrészt abból nem akartam engedni, másrészt az ahhoz szükséges forrást nem sikerült összegyűjteni.
Mikor lesz kész a ház?
Olimpia után már birtokba tudjuk venni, úgy néz ki. Meglehet, ha Londonban nyerek, már régen családi házban lakunk. De őszintén: melyik sportághoz hasonlítsuk a birkózást? Az egyéni sportágat sosem lehet a csapatsportok népszerűségi szintjén említeni, de a birkózás még az egyéni rangsorban is messze van a kajak-kenuhoz vagy az úszáshoz képest. Sem médiaérdeklődésben, sem szurkolói bázisban, semmiben nem egybevethető. A sportban ehhez mértek a jövedelmek is. Semmi okom nincs panaszra, hiszen mindig maximálisan meg voltam becsülve mind a város, Cegléd, mind a klubom, a Honvéd által. A szövetség részéről is maximális a támogatás, és mindent megkapunk, amire szükség van, mégis tény, a mi sportágunk más kategória.
Ilyen hatalmas a különbség egy olimpiai bajnok és egy „csak” világverő birkózó között?
Annak a 18 magyar birkózónak a nevét, aki a sporttörténelmünk 19 olimpiai aranyát nyerte, mindenki fejből fújja. Az ezüstérmesekre már nem emlékeznek. Olimpiai bajnoknak lenni külön kaszt. A sportolói pálya csúcsa. A beteljesült álom.
Pár hónap múlva kezdődik az olimpia, és esélyesként utazik Tokióba. Ott végképp beírhatja magát a magyar birkózás aranykönyvébe.
Az a cél, hogy mint legutóbb, a 2019-es nur-szultani világbajnokságról, Viktor is és én is éremmel térjünk haza.
És az olimpia után?
Vége, befejezem. Szeretnék a birkózásban elhelyezkedni, és a lehető legtöbbet visszaadni abból a tudásból, tapasztalatból, amit a sportágtól kaptam az elmúlt 20–25 évben.
A szövetség elég szimpatikus módon támogatja a korábbi klasszisai életpályáját, segíti megtalálni a helyüket a sportágon belül. Mást ne mondjak, három éve a sokat emlegetett Bácsi Péter a sportigazgató.
Nyilván közös az érdek, de tök jó, hogy nem engedik el a kezünket.
Edzőként vagy sportvezetőként gondol magára? Netán el tudna képzelni egy Mr. Szöcsi Akadémiát Cegléden?
Bár a Testnevelési Egyetem sportszervezői szakán végeztem, és van középfokú edzői diplomám is, de semmi ilyen terv nincs. Inkább a már kijárt úton segítenék. A Kozma István Magyar Birkózó Akadémia, a KIMBA tavaly indult el, azt kell tartalommal megtölteni. Az állna a legközelebb hozzám.
