A sport világában Berekböszörmény neve semmit nem mondott az 1900-as évek közepéig. A Berettyóújfalu és Nagyvárad között fekvő határtelepülésen született a költő Emőd Tamás, a színész Tarsoly Elemér – és 1936. június 13-án Veres Győző, a magyar súlyemelés első világbajnoka.
„Alig tíz esztendeje, hogy a berek böszörményi határban összejártak a falubeli fiatal legénykék, kicsit virtuskodni, erejüket próbálgatni. Köztük volt a 14 éves Veres Győző, aki már akkor is vonzódott az erős emberekhez. Egyelőre még csak irigykedve nézte a nálánál jóval megtermettebbeket, akik erejüket fitogtatták. Apja halála után édesanyjával Debrecenbe jött. 1952-t írtak akkor. Itt ért el sportpályafutásának első állomásához” – írta a Hajdu-bihari Napló 1960. május 11-én.
A 16 éves srác súlyemelő szeretett volna, így került a Szabó Kálmán utcai általános iskola tornatermébe, ahol a Debreceni Honvéd edzett. Állítólag Székely László, a debreceni súlyemelők edzőjéhez lépett, és annyit mondott: „Erős akarok lenni.”
Berobbant a súlyemelésbe
Egy év telt el, és a súlyemelősportban csodagyerekként néztek fel rá. 1953 októberében klubja minősítő és csúcsjavító versenyt rendezett. „Ennek során Veres Győző – aki mindössze néhány hónapja súlyemelő – négy új ifjúsági csúcsot javított. Szinte példátlan eredmény az, hogy az érvényben lévő magyar csúcsot 25(!) kilogrammal javította meg. Veres kisközépsúlyú versenyeredményei: nyomás 82,5, szakítás 82,5, lökés 105 – összteljesítmény 270 (régi 245) kg” – írta a Hajdú-bihari Napló 1953. október 7-én.
Egy évvel később, Nagyrábén már 282,5 kg-os eredménnyel, országos ifjúsági csúcsbeállítással győzött, és addigra a Népsport is felfigyelt arra, hogy van egy „Hajdú megyei község, ahol népszerű lett a súlyemelés.”
„Nagyrábén 1951 óta van súlyemelő-élet — mondja Sass Sándor. — A szakosztály azóta rendszeresen működik. Nyolc igazolt versenyzőnk mellett, mintegy 15 parasztfiatal látogatja edzéseinket, akikkel rendszeresen foglalkozunk… Legnagyobb tehetségünk Veres Győző. Debrecenből került a gépállomásra, ahol mint segédmunkás dolgozik. Fél éve él itt, s a legszorgalmasabb súlyemelő. Jelenleg hat országos ifjúsági csúcs tartója és ifjúsági versenyző létére összteljesítményben már 300 kilót ért el. Minden nap tart edzést. Példaképeinek a szovjet súlyemelőket tartja” – írta a sportnapilap 1955. május 24-én.
Ebben az évben már a felnőttek között is országos bajnok lett, majd klubot váltva már a Csepel SC színeiben került be az 1957-es katowicei Európa-bajnoki csapatba, ahol Földi Imrével, Tóth Gézával, Huszka Mihállyal és Balogh Istvánnal indult.
Az Eb-5. hely után a következő évben csalódásként élte meg a világbajnoki 6. (és Eb-5.) helyet, azt mondta, Stockholmban a szovjet és az amerikai riválisokkal végzett közös edzések sok mindenben felnyitották a szemüket.
„Megláttuk, hogy a külföldiek sokkal izmosabbak, robbanékonyabbak, sokoldalúbban képzettek, mint mi. Látszik rajtuk, hogy minden izomszálukat tudatosan fejlesztették és különösen a szovjet versenyzőknek szinte nincs is gyenge oldaluk… Gyakorlataik technikai kivitelében nem járnak sokkal előttünk a legjobbak sem, hiszen a mi technikánkról is elismeréssel nyilatkoztak a külföldi szakvezetők. Ez a terület azonban az egyetlen, amelyen körülbelül azonos szinten mozgunk” – nyilatkozta a Népsport 1958. október 12-i számában.
Több edzés, nagyobb fejlődés
Ekkor fogant meg benne a gondolat, hogy heti öt edzést vállal, amelyek az addigi két és fél óra helyett legalább három, három és fél órát vesznek majd igénybe.
„Igen nagy segítségünkre lenne, ha a Testnevelési Tudományos Tanács vagy más magasabb szerv megszerezné számunkra például a szovjet súlyemelők felkészülési tervét és versenyzési elgondolásait. Ilyen tapasztalatcseréből sokat tanulnánk, s végre valóban megindulhatna az új fejlődési szakasz a mi sportágunkban is” – tette hozzá.
Az 1959-es varsói világ- és Európa-bajnokságon két-két helyezést javított, az amerikai Thomas Kono a szovjet Fjodor Bogdanovszki és a lengyel Jan Bochenek mögött negyedik lett, de az európaiak között így a bronzérmet szerezte meg.
1960 májusában már lapok is ünnepelték a milánói Európa-bajnokság eredményeit, olyan eredményes világversenyt ugyanis addig nem zárt a magyar delegáció. Földi és Veres a lég-, illetve a váltósúlyban ezüstérmet nyert, Huszka (könnyűsúly) és Tóth (középsúly) az ötödik. Borsányi Árpád (légsúly) a hatodik helyen végzett.
A Népszabadság május 12-én azt írta:
Veres Győző háromszor nyert ifjúsági bajnokságot, 35 ifjúsági csúcseredményt állított fel. 1957-ben a felnőttek között nyert bajnokságot. Azóta is sok rekordot döntött meg, több mint húsz alkalommal. Csak egy vágya van: Rómában is elérni azt, ami sikerült Milánóban.
A kidolgozott Veres-módszer
Márpedig az 1960-as olimpián valóban az érem volt a nagy álom, Szentjánosi József, a Magyar Súlyemelő Szövetség főtitkára azt nyilatkozta a Magyar Ifjúságnak: „Reméljük, hogy Veres Győző a szovjet Kurinov és az amerikai Kono mögött megszerzi a harmadik helyet. A többieket az első hat közé várjuk.”
Így is történt minden: váltósúlyban Alekszandr Kurinov 437,5 kg-os új világcsúccsal nyert az amerikai Tommy Kono (427,5 kg) és Veres Győző előtt, aki 405 kg-os teljesítményével a sportág első olimpiai érmes magyar versenyzője lett. Tóth Géza középsúlyban a 4., míg a légsúlyú Földi Imre, valamint a könnyűsúlyú Huszka Mihály egyaránt a 6. helyen végzett.
„Két évvel ezelőtt egy újságíró megkérdezte, milyen eredményt várok Rómában. Akkor azt feleltem, 405 kilogrammal dobogóra szeretnék kerülni. Nos, ezt megvalósítottam. Legközelebbi célom: elérni a 430 kg-ot, és a vb-n megszerezni a második vagy harmadik helyet” – mondta a Népszava 1960. szeptember 28-i számában.
Ha nem is egyszerre, de ez így valóban megtörtént: 1961-ben, Bécsben vb- és Eb-második lett, egy évvel később pedig Budapesten 460, 1963-ban, Stockholmban 477,5 kg-os összteljesítménnyel lett a világ legjobbja.
Veres szembement minden hagyománnyal, amíg a magyar szakemberek a technika fontosságát hangsúlyozták, ő állította, az erő sokkal fontosabb. Ugyan az elképzeléseit senki sem támogatta. így egyedül edzett, az edzéstervét is saját maga állította össze. Az eredmények viszont vitathatatlanul őt igazolták, s rövid időn belül a többiek is a Veres-módszer szerint készültek.
Nyerni ment Tokióba, bronzot szerzett
1963-ban országos szakfelügyelőnek nevezték ki, de versenyzőtársaival nem tudott megfelelő kapcsolatot kialakítani, nagyképűnek, önteltnek, hencegőnek, az ellenfeleit lebecsülőnek tartották, nem fogadták el az elképzeléseit, nem hittek neki. Sokat vitatkozott a szövetség vezetőivel és a válogatott egysége felbomlott, ez az eredmények rovására ment és lemondott a vezetői megbízatásáról, olvasható Jocha Károly cikkében.
„Erre az évre nagy terveim vannak. El akarom érni az ötszáz kilót. Persze, nem biztos, hogy éppen az olimpián. Tokióban csak győzni szeretnék — az eredménytől függetlenül” – nyilatkozta 1964 februárjában a Magyar Nemzetben.
Hogy mennyire magának való volt, a Hajdú-bihari Napló 1964. október 16-i száma is bizonyította, a lap helyi tudósítója ugyanis arról írt, a magyar sportolót még az újságírók sem tudták szóra bírni a tokiói olimpián.
„Szakadatlanul rázta a fejét, elhárította magától az érdeklődést. Nem nyilatkozott. Az egyik amerikai újságíró magnetofonra akarta rögzíteni Veres Győző hangját de nem sikerült. Üres maradt a szalagnak az a része, ahova a riporter szava után a nyilatkozatnak kellett volna következnie. És dühében a riporter csak ennyit mondott – szalagra: Makacsul néma az esélyes, a magyarok remetéje”.
A kétszeres világbajnok, többszörös világcsúcstartó azonban csupán a harmadik lett, lelkileg az édesanyja elvesztése, fizikálisan a karsérülése hátráltatta, így nem bírt nagy ellenfelével, a szovjet Rudolf Pljukfelderrel, aki 475 kg-mal zárta a versenyt. De megelőzte a honfitárs Tóth Géza is, aki szintén 467,5 kg-ot teljesített, de könnyebb testsúlyával a második helyen zárt, Veresnek maradt a bronzérem, ugyanúgy, mint négy évvel korábban.
Csalástól a sérülésekig
1965-ben klubot váltott és Csepelről Tatabányára került, folytatta remetei magányban a felkészülést, de egy héttel a júniusi, szófiai Európa-bajnokság előtt lemondta a részvételt. Egy évvel később elindult Berlinben, ahol – három év távollét után – ismét világ- és Európa-bajnoki érmet szerzett, a szovjet Vlagyimir Beljajev mögött a második lett.
Amiért szomorkodhatott, hogy csak testsúlynak köszönhetően, a két azonosan teljesítő sportoló közül Veres 82,10 kg, Beljajev pedig 81,40 kiló volt a mérlegelésnél, ez a 70 deka döntött a szovjet versenyző javára.
A magyar sportoló ugyan 162,5 kg-ot is kinyomott, de gyakorlatát a szovjet, lengyel, magyar tagú zsűri 2:1 arányban szabálytalannak ítélte. Évekkel később derült ki, hogy előre megegyeztek a gyakorlatok minősítésében…
1968-ban ugyan derékbántalmak miatt kihagyta az Eb-t, a mexikóvárosi olimpiára elutazott, ahol influenzával küzdve úgy lett negyedik, hogy ezúttal a lengyelek bronzérmese, Norbert Ozimek volt nála könnyebb pár dekával.
1970-ig versenyezett, majd három éven keresztül edzősködött, de miután továbbra is szélmalomharcot folytatott a magyar sportvezetéssel, 1973-ban – engedéllyel – Törökországba távozott.
„Mindig dilettánsok vettek körül”
„Nálunk a hatvanas években szinte a semmiből jött fel a súlyemelés. Ez nekem volt köszönhető. Két világbajnokság, tizenkilenc világcsúcs, Európa-bajnokságok, olimpiai bronzok… Valóságos Veres-iskola alakult ki. És mégis, csak közbeeső ember voltam! Az eredményeimnek rengeteg gazdájuk lett. Pedig nem egyesektől, hanem a magyar államtól kaptam segítséget. Háromszor voltam válogatott edző és mind a háromszor lemondtam. Mert mindig dilettánsok vettek körül! Veres, magának senki sem jó? — kérdezték dühösen. Nem, mondtam, én a magam ura vagyok!” – nyilatkozta az Új Tükör 1978. február 26-i számában.
Maga az interjú szerkezete is tanulságos, ahogy a meg nem érett zseni taglalja, miért ment el Magyarországról és kereste máshol a boldogulást, miközben a szerző folyamatosan azt ismételgeti, ilyen politikailag bizonytalan országokba kár volt mennie.
„Törökországban sokat utaztam. Szerveztem és kerestem a tehetségeket. Meg voltak velem elégedve, kérték, hogy hosszabbítsam meg a szerződésemet. De én féltem. Nem tetszett a bizonytalanság. Írtam haza: nem látom biztosítva a munkámat, a családom jövőjét, ezért kérem a szerződésem módosítását Törökországról Ausztráliára. Megjött a válasz: egy évig még maradhatok Törökországban, de az ausztrálokról szó sem lehet! Ellenben fizessem be a tartozásomat a magyar államnak. Az edzői adót, meg amit ilyenkor kell. Visszaírtam: fizetni azt nem tudok, mert közben a török drahma romlott, és a keresetem csak a szerény megélhetésemet fedezi, kérem ismét, hogy engedélyezzék…
S vártam. De újabb levél nem érkezett otthonról. Viszont jelentkeztek az ausztrálok, küldtek egy repülőjegyet. menjek ki, nézzek körül. El is utaztam, megegyeztem velük: én leszek az első főfoglalkozású súlyemelő edző az ötödik kontinensen! Törökországból aztán újból engedélyért folyamodtam Pestre. Megint nem kaptam választ! Dühös voltam… Repültem volna az új helyre, de disszidálni sem akartam.”
Egy ellopott élet
Ausztráliában még naivan azt hitte, számít a teljesítmény. De tévedett, így a megélhetés érdekében autók eladásával kezdett el foglalkozni.
„Látták, három ember helyett is tudok húzni, ezért maradhattam, és dolgozhattam heti hetven-nyolcvan órát is. Így azonban szép lassan megnyomorodtam, és nyolc éve nyugdíjba kényszerültem. Azóta leginkább a betegségeimmel kell foglalkoznom” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak 2010. november 18-án.
A 13-szoros magyar bajnok és 16-szoros világcsúcstartó súlyemelő legenda 2011. február 1-jén, 74 évesen halt meg Melbourne-ben. Magyar melegítőben hamvasztották el, urnáját a budapesti Szent István-bazilika altemplomában helyezték örök nyugalomra.
Életéről a Norvégiában élő fia, Veres Csaba és kecskeméti unokabátyja, Kertész József állított össze egy könyvet, amely 2015-ben „Veres Győző 1936-2011. Az aranyaktól a porba – egy ellopott élet” címmel jelent meg.
Kiemelt kép: Veres Győző miközben 155,5 kg emeléssel új világrekordott állít fel a budapesti bajnokságon 1962-ben. Fotó: Keystone/Getty Images
