Masters hétéves koráig Ukrajnában, egy árvaházban lakott. A nehéz sorsú lány több rendellenességgel született: a lábain hat, a kezein összesen öt ujja volt, hüvelykujjak nélkül jött világra, mind emellett pedig olyan csontok hiányoztak a lábából, amik a súly tartására szolgálnak.
Hiányzik néhány szervem, nincs bicepsz a jobb karomban és zománc sincs a fogamon. Amikor Amerikába jöttem, itt tanultam meg, hogy az egyetlen dolog, ami ezt okozhatja már születés előtt, az a sugárzás
– mondta a sífutó a BBC-nek.
Masters a csernobili atomkatasztrófától nem messze született 1989-ben, vagyis három évvel a baleset után. Mivel a tudósok szerint még évekig kifejtette hatását a sugárzás, valószínűleg ez okozta az ukrán árva rendellenességeit is. A környéken a csernobili katasztrófa mellett több erőművel is gondok voltak.
„Emlékszem, mindig ugyanaz a rendőr járt körbe szólni, hogy baj van és be kell deszkázni az ablakokat. Mindig azt mondta, ne menjünk el otthonról semmiképp. Szomorú, hány életet és otthont pusztítottak el, soha nem lesz már a régi ez a része Ukrajnának.”
Mint mondja, minden úgy nézett ki, ahogyan a sztereotipikus kelet-európai árvaházat elképzeljük: az éhség minden nap mardosta a gyerekeket, amikor tehették, a közeli szilvafákról loptak gyümölcsöt, vagy napraforgók magjait gyűjtögették társaival. Aztán egy nap azt mondta neki az igazgató, hogy menjen be az irodájába. Egy képet mutatott az akkor ötéves lánynak az intézmény vezetője arról a nőről, aki örökbe akarta fogadni. Két évig tartott a jogi procedúra, de végül megérkezett az árvaházba a várva várt „új anya”, ahogy Okszana hívja.
Melegszívű tekintete és kedves mosolya volt. Amíg meg nem érkezett, minden nap megkérdeztem az igazgatót, hogy láthatom-e újra a képet. Ha rossz voltam, azt mondták, azért nem jött még, mert látja, hogy viselkedem. Csak az éltetett, hogy új anyám egyszer eljön értem.
És el is jött. Egy buffalói egyetemi tanár volt, aki pontosan tudta, hogy a lány, akit örökbe akar fogadni, műtét előtt áll. Végül azonban nem csak a bal, hanem a jobb lábát is amputálni kellett Mastersnek, aki új családjával 2001-ben Kentuckyba költözött. A második műtét már itt várt rá – megannyi más nehézséggel együtt.
Megtalálta az életcélját
A 12 évesen Amerikába került lány sok mindenre rácsodálkozott. Lényegében itt vált világossá számára, hogy nem az a normális, amit megélt. Szürreálisan alacsony és alultáplált volt, az árvaházban lényegében egész életében éhezett. Kora ellenére babaruhákat kellett hordani néhány évig, amíg a szervezete fejlődésnek indult, eközben viszont a jobb lábára olyan teher nehezedett, amit a megfelelő csontok hiányában nem bírt el, így 13 éves korában túlesett a második amputáción.
„Épként nehéz megérteni egy ilyen traumát, de nagy különbség, hogy az ember térde alatt, vagy fölött veszíti el a lábát. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor a kórházban föl akartam ülni, de lábak nélkül egyszerűen visszazuhantam az ágyba. A mai napig nem tettem még túl magam rajta, hogy a térdem is elvették. Sok további műtétet előztek meg vele, de nagyon rossz érzés, hogy nem készülhettem föl rá lelkileg, hogy búcsút intsek ennek is” – emlékszik vissza a második műtétre Masters.
Innen viszont már nem volt visszaút, és bár az ukrán lány kezén is több beavatkozást elvégeztek, az élet ment tovább. Okszana szerint az a legfontosabb a nehézségekben, hogy a lehetőségekre koncentráljon az ember, ne pedig saját magát sajnálja. Így került a sport közelébe is, az tűnt egy olyan lehetőségnek, amiben kiteljesedhet. Először evezni kezdett, amikor pedig Randy Mill, a Lousville-i evezős program igazgatója megemlítette, hogy paralimpikon válhatna belőle, belelkesedett.
Nagyon buzog bennem a versenyszellem, utálok veszíteni, ezt láthatta bennem Randy Mill is. Csak egy kis erőnléti felkészítésre volt szükségem a következő szint eléréséhez. Rákerestem a 2008-as paralimpiára és arra gondoltam, hogy »ez milyen király már?!« Nem láttam senkit, aki rám hasonlít és Amerikát képviselné ezen a szinten, ezért ezt a célt tűztem ki magam elé. Amikor Londonba érkeztem 2012-ben, akkor éreztem azt igazán, hogy ide tartozom. Innentől mindent ennek rendeltem alá.
Az első olimpia pedig rögtön sikerrel zárult, Masters bronzérmet szerzett Rob Jones oldalán a kajakosok vegyespárosában.
Annyira megtetszett neki a versenyzés, hogy több sportágat is kipróbált, többek között a síelést is, ugyanis eddigre már lábprotézist kapott. 2014-re már annyira jól ment neki, hogy a szocsi téli olimpián sífutásban indult, 5 kilométeren bronz-, 12 kilométeren pedig ezüstérmes lett.
Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy négy évvel később Pjongcsangban öt érmet halmozott föl:
- két olimpiai bajnoki címet (sífutásban 1,5 és 5 kilométeren),
- két ezüstérmet (biatlonban 6 és 12,5 kilométeren)
- és egy bronzérmet (sífutás, 12 km) zsebelt be.
A nyári tokiói játékokon újra sportágat vált, ugyanis ő az USA országos bajnoka kerékpározásban: sprintben és az országúti versenyen is rajthoz áll. Korábban a 2016-os riói olimpián is indult Masters, ám akkor a síelés mellett nem tudott rendesen felkészülni.
Mindkét számban nyerni akarok. Befejezetlen ügyem van a sportággal, remélem Tokióban ez lezárul.
Harc a megbélyegzés ellen
Képzelhetjük, mekkora önbizalma lehet valakinek, aki Okszana Masters testi adottságaival belecsöppen az amerikai mindennapokba. A paralimpikon saját bevallása szerint a lányok eleve kevésbé magabiztosak, de neki a pattanások és frizurák mellett művégtagokkal kellett mutatkoznia tinédzserként.
Nyomorék. Így bélyegeznek meg, még akkor is, ha nem érzed annak magad
– mondja Masters, aki hatalmas utat járt be.
A művégtagok kényszeres takargatásától odáig jutott, hogy az ESPN-nek meztelenül pózolt. Ezzel is célja van azonban: be akarja bizonyítani, hogy teljes életet élhet mindenki, akár fogyatékosnak született, akár csak azzá vált. Masters szerint a gyerekeknek kellenek példaképek és ha nem csak épek lennének azok, könnyebben elfogadnák a fogyatékkal élőket is.
Hiszek benne, ha látják, mire képes egy paralimpikon, vagy paraatléta, akkor elhiszik, hogy ezek az emberek is normális életet élhetnek. Én is egy csernobili túlélő vagyok, de nem hagyom, hogy ez határozzon meg engem. Minél több emberhez eljut az üzenetem, annál jobban befogad majd minket a társadalom. Nagyon klassz látni a fejlődést ebben.
A paralimpikon éppen ezért népszerűségét arra használja, hogy erre hívja fel a figyelmet. Ha kell, egy-egy nagyinterjúval, máskor egy egyszerű tweettel.
Today, the @WomensSportsFdn launched “Chasing Equity,” a new national research report that paints a robust picture of the landscape of girls and women in sport and aggregates calls to action to drive change!
Read the full report ➡️ https://t.co/pP549YofBo
— Oksana Masters (@OksanaMasters) January 15, 2020
Tokióban még mindig csak 31 éves lesz Masters, így könnyen elképzelhető, hogy a 2022-es téli olimpián is ott lesz. És őt ismerve, ki tudja, melyik versenyszámban.
Kiemelt kép: Harry How/Getty Images/AFP
