Az NFL azért nem győzhet a futball ellen, mert pénze van, de szíve nincs

Tudom, mire gyülekeznek, valami kosármeccs lesz, láttam a reklámját

– erről tájékoztatta a Wembley-stadion előtt hömpölygő tömeg látványos nyomait takarító magyar férfi kollégáját. Ezzel bizonyította, hogy Londonban nem mindenki ég az NFL évi rendes angliai látogatásának lázában, továbbá amolyan nem szándékolt következményként rámutatott arra is, szó sincs arról, hogy honfitársaink körében teljes körű ismertségnek örvendene az amerikaifutball-liga.

Ám arról sincs szó, hogy Roald Amundsen felfedezőkedvét idézik ma azok, akik követik a sportág történéseit: a vasárnap hajnalban Budapestről Londonba induló fapados járaton ugyanis szép számban tűntek fel a Seattle Seahawks mezébe, sapkájába, sáljába öltözött szurkolók, de akadtak a látható jelek alapján az Oakland Raidersért megőrülő drukkerek is. Nem csoda, hogy a sportág fanatikus hívei útra keltek, hiszen ritkán kerül olyan elérhető közelségbe az NFL, mint amikor Londonban turnéznak csapatai. És aki ezt a játékot megszereti, biztosan az álmai közé tartozik, hogy élőben lássa kedvenc gladiátorait.

És amikor végre ott voltam a lelátón egy NFL-meccsen, akkor azonnal megértettem, miért a futballjáték hódította meg a világot, miként azt is, hogy az amerikaifutballnak miért csak üzleti értelemben van erre esélye. 

Ha a különbséget a lehető legegyszerűbben akarom megfogalmazni, akkor kamaszok másik nemet érintő esztétikai értékelésének népszerű fordulatát mondom el: az amerikaifutballnak jót tesz a távolság.

Ez úgy a második negyedre vált világossá számomra. De az még igen messze volt, amikor a szintén vasárnap rendezett londoni félmaraton mezőnyének hősies küzdelmét néztük a Hyde Park közelében, a Trafalgaron, hogy aztán általános meglepetésünkre a Buckhingham-palota előtt egymás mellett bámulja a futókat az est két főszereplőjének mezét viselő drukker: egyikük Russell Wilson seattle-i vezér, másikuk Derek Carr oaklandi irányító dresszét hordta, és ez azért volt meglepő, mert addig repülőtéren és metrón, pubban és hamburgeresnél egyaránt elsöprő fölényben voltak a Seattle drukkerei, Carr-mezben meg addig – a kisöcsémen kívül – senkit nem láttunk.

A Seahawks iránti rajongás annyiban érthető, hogy az NFL rajongóinak tudatát nyilván sokkal inkább meghatározza a csapatok egy-egy korszakban mutatott képe, filozófiája, teljesítménye, mint a futballrajongást. Ennek az az oka, hogy Európában a többség „újszülöttként” választ: ezt nem befolyásolja, hol lakik, kinek szurkolt az édesapja, milyen története fűződik az adott klubhoz, miként az identitása sem. A Seattle legszebb korszaka pedig éppen az utóbbi évtizedre esik: a 2010-ben érkezett főedző, Pete Carroll a főszereplője annak a sztorinak, amelynek csúcspontja a 2014-es bajnoki cím volt.

Ez persze kései belépő azoknak, akik a sportág hazai televíziós megjelenésekor lettek a játék rabjai. Márpedig akkor én azt láttam, hogy áll egy ember a pálya közepén, és tökéletes következetességgel dobálja a labdát elkapói kezébe. Világos volt minden mozdulatán, hogy ő a csapat agya, vezére, legjobbja. Sőt azóta már legfeljebb arról zajlik vita, a GOAT becenév is okkal illeti-e, azaz ő e minden idők legnagyszerűbb (greatest of all time) játékosa. Akkoriban nem kötött le védekezés, futójáték és a többi finomság, csak bámultam Tom Bradyt és a New England Patriotsot, a tökéletes csapatot.

Biztos voltam abban, hogy élőben talán még nagyobb hatású játékos és vezető, mint a tévé képernyőjén. Azután még inkább, hogy láttam egyszer Juan Román Riquelmét  varázsolni. Ezt az argentin embert összességében a legfelülértékeltebb futballisták egyikének gondoltam, fogalmam nem volt, miként lehet fél Argentína játékának bolondja, miként arról sem, a Barcelona milyen megfontolásból vette meg.

Aztán ott ültem a 2006-os vb-n Gelsenkirchenben a lelátón, amikor a dél-amerikaiak 6-0-ra gázolták le Szerbiát. A hajrában Riquelme előtt ott játszott a fiatal Messi és Tevez, meg persze Crespo. Mögötte is jó pár világklasszis, és szinte hihetetlen volt, ahogyan mindannyian a kocogó Riquelmét keresték, aki lenyűgöző természetességgel irányította csapatát. Várakozott középen ez a 10-es, aztán különleges képzeletének megfelelően dirigálta a világ legjobbjait.

Ezt a kirándulást a térben és az időben csak azért tettem, hogy elmondjam, a jelenlét alapvetően határozhatja meg tudásunkat a játékról. Ezt tette most velem életem első NFL-meccse:

a lelátón ülve még világosabb, hogy az amerikaifutball nem játéknak készült. 

Minden eleme a showbizniszre van építve, részleteiben is az üzletet szolgálja. És esküszöm, nem azért írom ezt, mert végtelen indulat vezérel az iránt a fiatal férfi iránt, aki számításaim szerint tizennégy alkalommal fáradt ki meccs közben üdítőt, sört, popcornt, hot-dogot és ki tudja még mit venni. Irracionális viselkedésére nem tudtam jobb magyarázatot találni, minthogy előző nap kiesett az Ed Sheeran-hasonmásverseny kelet-londoni selejtezőjén, s csalódottságát mások idegesítésébe fojtotta.

Még csak nem is az ábrándított ki, hogy a komplett Oakland Raiders olyan játékot mutatott, amelynek egyetlen célja a magyar takarítók tézisének igazolása volt, azaz kosármeccsé akarta varázsolni a találkozót. A Seattle-nek ugyanis tényleg nem kellett több erőfeszítést tenni a pontszerzésért, amennyit NBA-csapatoknak kell az albán bajnok ellen.

Hanem az a baj, hogy ezt a játékot élőben varázstalanították, miközben a tévében mitizálják.

A lelátón ülve végtelen játékmegszításokat látunk, semmilyen akciókat követünk figyelemmel, ütközések válnak láthatatlanokká. Ezzel szemben a televízióban mindezt kifeszítik: a pauzák éppen azt szolgálják, hogy heroizálják a résztvevőket, a csattanásokat újramutassák, a párharcokat egyenként értsük meg, a seregek taktikai repertoárjának szélességét elmagyarázzák, a nyilvánvaló erőfeszítések fölfoghatatlanná váljanak.

A stadionban azonban ebből azonban most semmit nem éreztem, amihez hozzájárulhatott, hogy végtelen sima volt a meccs, a Seattle 27-3-ra ütötte ki az Oaklandet, amelynek egyetlen célja már az lehet, hogy a világ legőrültebb szerződésévé nyilváníthassa az edzőjével kötött megállapodását. A reménytelenül játszó csapat ugyanis 10 évre 100 millió dollárért „vette meg” Jon Grudent, aki az utóbbi évtizedben nem is edzősködött, az ESPN szakkommentátora volt. Munkája nyomán egyelőre egy keservesen nyomorgó csapatot látunk.

Ettől azonban még a játék hangulata, a mérkőzés atmoszférája élhetne. Néhány hete például éppen a Wembley-ben néztem a Tottenham és a Liverpool pusztítóan gyenge angol bajnokiját, amely sportélményként egyszerűen fölötte áll az NFL-meccsnek. Mert a futball minden piacosodásának ellenére mégis: csak a pályán van egy zsidó identitás, csak ott van a liverpooli dokkmunkások igazsága, csak mennek megállás nélkül a résztvevők, csak énekelnek a drukkerek, csak felhangzik az annyi történelmet, hűséget és futballt elmesélő

You’ll Never Walk Alone!

És persze attól, hogy élőben nekem csalódást okozott az NFL, biztosan tudjuk, hogy sohasem marad majd egyedül. Ez következik abból, hogy a Forbes listája szerint a világ 10 legértékesebb sportklubja közül négy amerikaifutball-klub. Meg persze abból is, hogy már hétfő hajnalban egy londoni repülőtéren ráragadtunk egy telefon képernyőjére, a végletekig kiélezett New England Patriots–Kansas City Chiefy meccset néztünk, amelynek a végén megint jött Tom Brady, és…

De ezt most tényleg nem Brady miatt mondtam el, hanem, hogy igazoljam:

a képernyőn az NFL verhetetlen. A stadionban azonban a futball legyőzhetetlen. 

Kiemelt kép: Warren Little/Getty Images