Rióban azon túl, hogy szarszag volt a wc-ben, nem a magyar öttusázók, hanem a lovak voltak rosszak. Meg nem volt szerencsénk. Információnk szerint a Magyar Öttusa Szövetség nyílt szakmai ülésén egy-két poén és széttárt kar kíséretében nagyjából ezzel magyarázta Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány az olimpiai mélyrepülést. Holott az eredménytelenség azt mutatja, baj van. Nem kicsi. Nagy.
Pedig az öttusába beköszöntött a Kánaán
A öttusa a magyar közvélekedés szerint sikersportág. Ugyan a reputációja a 2000-es évektől folyamatosan csökken, ettől még a sportolók rendre szállították az olimpiai érmeket. Legutóbb Marosi Ádám nyakába akasztottak bronzot Londonban. Így az öttusa akár még mindig olimpiai sikerágazat lehetne, különösen, ha tudjuk, a sportágba dől a lé, nincs botrány, az olimpiáig a csend és nyugalom volt az úr.
A kormány kiemelt sportági támogatásának köszönhetően nagyjából évi egy milliárd forintból gazdálkodhat a Dr. Réczei Géza elnök irányította elnökség. A korábbi elnököt, az építési vállalkozó Szabó Lajost 2013 februárjában váltó jogi, pénzügyi szakember úgy gatyába rázta a sportági apparátust és a szövetség gazdálkodását, hogy a MOB példaként emlegeti az öttusát akkor, amikor arról van szó, miként kell feketén-fehéren működnie egy szövetségnek.
Az elnök maga nem öttusázott, ezért hagyta a szakmát az általános alelnökre, a 2002-ben egyéni öttusa világbajnok Dr. Simóka Beára (2009-2010 volt szocialista sportszakállamtitkár) és a jobbára egyesületi képviselőkből, edzőkből álló elnökségre.
Ha minden rendben, miért nincs eredmény?
Ha a múlt század második felének bármelyik olimpiáján ér el hasonlóan cudar eredményt az öttusa, úgy minden bizonnyal hetekig keresi a média az okokat. 2016-ra azonban a hazai pentatlon is oda jutott, ahova a látványsport uralta nyugati világban mindig is tartozott; bő egy hónappal az olimpia után nemhogy egy valamirevaló elemzés, de még cikkecske sem keresi a csúfos kudarc okait. Pedig Orbán Viktort érdekelné a válasz. A miniszterelnök szerint a támogatás ellenére elhanyagolt kedvenc sportága.
A magyar öttusa évtizedekig abból élt, hogy hazánkban a sportág a nemzetközi megítélésénél sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett.
A Balczó-Móna-Török, a Fábián-Martinek-Mizsér aranycsapat tagjai tettek azért, hogy az öttusázók lehettek az erő, az ész és az állóképesség sportidoljai.
Így fordulhatott elő, hogy míg a „svájciak rendre keresték a harmadik emberüket”, mi egy-egy világversenyre képesek lettünk volna 3-4 olyan csapatot is kiállítani, amely közül bármelyiknek esélye volt a dobogóra. Szomorú, de tény: 1992 óta nincs csapatverseny az olimpiákon.
Így a sportág teljesítményének vizsgálatakor éppen a barcelonai olimpia óta nem érdemes számba venni a világ és Európa-bajnokságokon elért csapat és váltóaranyakat.
Szépen csillognak ugyan, lehet nekik részsikerként örülni, tapsolni, de semmire sem jók. Csak arra, hogy esernyőt tartsanak a sportág fölé, elvakítsák a hozzá nem értőket, eltereljék a problémákról a figyelmet.
Az elmúlt tíz évben a magyar öttusa odáig süllyedt, hogy a csapatba kerülésért már nem kell megfeszüljön senki. Itthon is megszűnt a konkurencia. Nincsenek edzőpartnerek. Mondhatni, e téren lesüllyedtünk a világszínvonalra, merthogy a “nyugaton” a helyzet változatlan. Ausztráliától, Mexikón, Olaszországon, Franciaországon keresztül az Egyesült Államokig épp úgy csak az az országonkénti 2-3 megszállott öttusázó van, mint Balczóék, Martinekék idejében.
Magyarországon a sportág honlapja 28 egyesületet és nagyjából 1500 sportolót tart nyilván. Ez a 16 kiemelt olimpiai sportágat egybevetve a legkisebb szám. Az egyesületekben komoly taglétszámot egyedül a Volán Fehérvár Öttusa SC – gyerektől felnőttig bezárólag nagyjából 300 fő igazolt versenyzőt és cirka ugyanennyi úgynevezett tanfolyamozó, csak ők nem rendelkeznek versenyengedéllyel, tagkönyvvel – tud felmutatni. Fehérváron – és Móron – sportol a magyar öttusa palánták fele. Itt a belterjességet és néhány szakmai aránytalanságot, téveszmét leszámítva még egészen rendben zajlik a munka. Ezt Kovács Sarolta idén világbajnoki arannyal igazolta.
A nyilvántartott versenyzők másik fele egy dombóvári, egy kecskeméti és egy miskolci kezdeményezéstől eltekintve Budapesten, vagy a főváros közvetlen közelében sportol. Az összlétszám az utóbbi években növekedést mutat. 2013 óta papíron hirtelen megháromszorozódott. Ezt akár sikerként is elkönyvelhetnék. Ugyanakkor aki kicsit a számok mögé néz, látja, a 28 szakosztály, nagyjából 1500 nyilvántartott versenyzője rendkívül torz képet mutat.
A szakosztályok harmada fő képzési tevékenységét nézve úszó vagy triatlon klub. Ők a normatív és taglétszám után járó támogatásért cserébe – értsd pénzt kapnak érte – indítják gyermekversenyzőiket kéttusa versenyeken, illetve alkalomadtán egy-egy közgyűlésen oda szavaznak, ahova mondják nekik. A gyerekek több sportágban is rendelkeznek igazolással. Ifi B-ben, 15-16 éves korban azonban már csak tizenhét klub képes versenyzőket kiállítani, felnőtt szinten pedig csak hat.
Apropó, felnőttek
Napi négy, öt edzés mellett nem tud dolgozni az ember, ergo aki nem képes középiskolai tanulmányai végére olyan eredményeket felmutatni, amely miatt jogosulttá válhat valamilyen állami, alapítványi támogatásra, vagy a szülei nem tudják finanszírozni a gyerkőcöt álmai megvalósításában, garantáltan nem marad benne a sportágban. Korábban, az “átkosban” még ezt úgynevezett sportállással oldották meg az egyesületek, ma ez nem dívik.
A sportágat bő évtizede Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány irányítja. 72 éves. Rutinja és humora megkérdőjelezhetetlen. A hivatala már annál inkább. Korábban, 1996-ig az öttusázók úgynevezett központi felkészülésben vettek részt. Húsz éve, amikor nem sokkal, de bőségesebb volt a választék 12 fős felnőtt férfi válogatott kerettel lehetett kalkulálni és ők a szövetségi kapitány koordinálása mellett 3-5 szakági edzővel dolgoztak. Együtt. Csak vívóedzőből volt több, ott lehetett szabadabb a választás, lévén az mégiscsak egy bensőségesebb edző-tanítvány viszonyt feltételez.
Manapság a sportágat kitartóan űző, megszállott tizenhárom felnőtt öttusázó közül, nyolc pályázhat potenciálisan világversenyen arra, hogy egyéniben is induljon. Közülük négy Kovács Sarolta (25 éves), Alekszejev Tamara (28) Demeter Bence (26) és Demeter Gergely (24) – Székesfehérváron edz. A többiek Budapesten. Marosi Ádám (32) honvédos, Kasza Róbert (30) és Földházi Zsófia (23. KSI színeit képviseli, Tibolya Péter (31) az UTE versenyzője.
A szövetségi kapitány évek óta egyetlen versenyző edzéstervét sem írja felül, nem koordinálja, hangolja össze. Nem fogalmazok túl sarkosan, ha azt írom „utazásszervezői, utaskísérői” feladatokat lát el csupán. Kijelenthető, ilyen versenyzői létszám és klubban zajló (Fehérvár), vagy teljesen egyénileg kitalált (mindenki más) edzéstervek mellett posztja totál felesleges. A kajak-kenu sportban is így volt ez – egy ideje nem is hívják már szövetségi kapitánynak Storcz Botondot sem -, ahogy az úszóknál is ez volt az egyik vád Kiss László ellen (aztán persze más is, de többen támadják Hargitay Andrást is ezzel.
A fenti felsorolásnál érdemes leragadni egy kicsit az évek számánál is. Látszik, az öttusa a felnőtt nők terén még viszonylag jól áll, egy olimpiai ciklusig egészen biztosan kihúzzák így hárman, de a férfiaknál már van gond rendesen. A szövetség feje fölé az esernyőt az elmúlt években Marosi és Kasza tartotta. Az elmúlt négy évben csak ők értek el olimpiai számban értékelhető eredményt, ők végeztek világ, és Európa-bajnokságokon éremszerző helyen egyéniben. Érdekesség, hogy utóbbi idei Európa-bajnoki ezüstje, kvótaszerzése ellenére sem utazhatott az olimpiára, ami kapitális szakmai hiba.
Ok, kevés a felnőtt, de hol az utánpótlás?
Korábban az lehetett az egyik érv arra, hogy nem sikerül a tehetséges fiatalokat a sportágban tartani, hogy a szövetséghez képest a templom egere gazdag amerikai nagybácsinak tűnt. 2012-ig a Magyar Öttusa Szövetség egy átlagos, világverseny rendezés nélküli évben nagyjából évi 150 millió forintból gazdálkodott. Ez valóban csak a létfenntartásra és arra volt elegendő, hogy a felnőtt és korosztályos válogatott versenyzőket ellássa felszereléssel és elutaztassa a világversenyekre.
Ellenben az elmúlt négy évben már erre sem foghatja a bő hét éve utánpótlás szövetségi kapitányként regnáló Kállai Ákos – merthogy az is van -, hogy nincs egyetlen olyan épkézláb 21-24 éves versenyző a láthatáron, aki nemhogy megéri a felnőtt kort, de komoly veszélyt jelentene Kovács, Földházi, Marosi, Kasza, Demeter, vagy éppen Tibolya világbajnoki szereplésére.
A baj az, hogy mindezt a szakma tudja, de hallgat róla, nem ismeri el. Megoldáskeresés helyett most éppen azon fáradoznak, hogy az ökölvívók mintájára a sportág mihamarabb közgyűlést tartson, ahol a szakma felé egyre élesebb és kínosabb kérdéseket megfogalmazó elnököt a már többször bizonyítottan jól működő közgyűlési szavazógéppel leváltsák.
A belterjes öttusa szakma számára a módszer nem ismeretlen. 2013-ban pont így váltották le az egyre többet kérdező Szabó Lajos elnököt is.
Számukra rossz hír, most már nem csak az elnök, hanem a budapesti felnőtt versenyzők is elégedetlenek. Ennek hangot is adtak azon a bizonyos szakmai ülésen.
Mi több, úgy tudni, az öttusa eredménytelensége a sportvezetés magasabb szintjén, a MOB-ban is téma. Sőt, mint korábban írtuk, még Orbán Viktornál is.
