Wichmann Tamás négy olimpián vett részt, melyeken azonban – bár tizenöt éven át sportága legjobbjai között tartották számon – sosem tudott nyerni. Munkatársunk a Parlament folyosóján interjúvolta meg. Kiderült: az egykori világklasszis sportoló az Aranycsapat Alapítvány kuratóriumi tagjaként Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel arról tárgyalt a Parlamentben, hogy a határon túli magyarok számára kiírt ifjúsági labdarúgótorna döntője a Puskás Ferenc Stadionban lehessen.
– A helyszín adja a kérdést: mennyire van közel a politikához? Számos egykori klasszis sportoló exponálta magát valamelyik párt mellett, ön speciel nem.
– Van véleményem politikai kérdésekről, de ezt megtartanám magamnak. Nyilvánosan nem köteleztem el magam egyetlen oldal mellett sem. A sportközéletben aktív vagyok: mint már kiderült, kuratóriumi tagja vagyok az Aranycsapat Alapítványnak, emellett elnökségi tagja vagyok a Hallhatatlanok Klubjának. Buzánszky Jenővel együtt aktívan részt veszek a Gyermekmentő Szolgálat sportszekciójának munkájában és tiszteletbeli elnöke vagyok az MTK kajak-kenu szakosztályának. Pártpolitikai fölkérést azonban nem kaptam, nincsenek is ilyen ambícióim.
Fotók: Berecz Valter
– Volt világklasszis kenusként mit szól ahhoz, hogy – bár a magyar foci finoman fogalmazva nincs a csúcson, a kajak-kenu viszont világszintű – a kormányzat százmilliárdokat áldoz stadionépítésre és -fölújításra, míg a kajak-kenu létesítményei rohadnak, és alapvető dolgokra sincs pénz?
– A lerobbanás és a pusztulás jelei valóban mutatkoztak a kajak-kenuban is, de mostanság jelentős összeg jutott állagmegóvásra és újjáépítésre – például nálunk, az MTK-nál is. Állami segítséggel megújult a Gubacsi hídnál a sporttelep és hamarosan az újpesti sporttelep fölújítása is megkezdődik.
– 1984-ben harminchat éves volt, ami kajak-kenuban még nem olyan sok, mégsem állhatott rajthoz. Nem gondolja, hogy a Los Angeles-i olimpián jó esélyei lettek volna?
– Nem lett volna lefutott a verseny. Azt viszont kevesen tudják, hogy kenu kettes ötszáz méteren a tanítványaim nyertek Los Angelesben: a jugoszláv Mirko Nišović-Matija Ljubek páros. Ezer méteren ugyanők másodikok lettek. Az ő szereplésük egyfajta elégtétel volt nekem.
– Neheztel Schmitt Pálra? Bár Schmitt nem vett részt azon a szavazáson, ahol formálisan eldőlt, hogy a magyar csapat nem indul a Los Angeles-i olimpián, de utána nem mondott le, mint a Magyar Olimpiai Bizottság akkori főtitkára és különvéleményt sem fogalmazott meg, legalábbis a nyilvánosság előtt nem.
– Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a Népstadion nagytermében, a tribünök alatt megtörtént a bejelentés, hogy nem indulunk. A dolog nem ért teljesen váratlanul: elmaradtak a korábbi olimpiákat megelőző fejtágítók, fölkészítések. Nem tettük le az olimpiai esküt sem. Ennek ellenére emlékszem a társaim arcára, sőt a nyilatkozatot fölolvasó Buda Istvánéra is. Hitetlenkedve mondta el, amit el kellett mondania. A kérdésére válaszolva: nem hiszem, hogy Palinak ebbe olyan sok beleszólni valója lett volna. Ismerni kell az akkori időket. Nem lehetett vitézkedni. Hősködés lett volna, ha lemond. Ha valaki a barikád mögött föláll és elkezd rohanni, közben azt kiáltva, hogy „ne lőjetek” – persze, hogy lelövik. Hősködésnek ott helye nem volt.
– A kilenc világbajnoki aranyérméből odaadna hármat egy olimpiai aranyéremért?
Négy olimpián vettem részt, van két ezüst- egy bronzérmem és egy negyedik helyezésem. Ha állandóan kapargatom a sebeimet, azok vérezni fognak. Ha vérezni fognak, elfertőződnek, és az egész életemet tönkreteszik. Azt nem mondom, hogy lezártam, de igyekszem nem megkaparni. A mosolyomat mindenesetre mindig beszűkíti az a gondolat, hogy az olimpiai bajnoki címmel nem tudok büszkélkedni és nem tudtam az olimpiai szerepléseimet nemzetem javára teljes értékűvé tenni.
