Pénteken volt a rövidpályás gyorskorcsolya utolsó napja, Knoch Viktor negyeddöntőzött 500 méteren, szerettem volna látni, Liu Shaolin Sándornak köszönhetően be is jutottam rá. Mivel – ahogy édesanyám fogalmazott – hozzám hasonlóan „minden lében kanál” szobatársam fennragadt a hegyekben, ezúttal egyik csoporttársammal együtt.
Pont beestünk kezdésre, Viktor mindjárt az első futamban rajtolt, negyedik lett, de ez csak nekünk, magyaroknak érdekes, mert ez az este egy másik Viktorról szólt, az orosz Viktor Anról. A sportág valaha volt legsikeresebb versenyzőjéről, aki már akkor kiérdemelte ezt a címet, amikor még dél-koreaiként rótta a köröket a jégen, és akit saját hazájában mellőztek, leírtak és már rég elfelejtettek.
22 éves koráig mindent megnyert, amit csak lehetett. háromszoros olimpiai-, ötszörös összetett világbajnok, távonként 13 aranyat zsebelt be vébéről 2007-ig. Dél-Koreában viszont sémára gyártják a versenyzőket, mindig találnak újakat, fiatalabbakat, ha valami történik, ami miatt egy időre visszaesik egy sportoló teljesítménye, nincs visszaút többé, sehogyan sem. Jött egy sérülés, pár kihagyott verseny, és annyi volt a karrierjének. Hiába küzdött, hiába érdemelte volna meg, nem kapott lehetőséget. Nem vitték el Vancouverbe sem.
Fotó: Europress Fotóügynökség
Belegondolni sem merek, hogy mennyire lehet nehéz valakinek otthagynia a saját hazáját ilyen eredmények után, és ennyi hányattatás után minden addigi dolognak hátat fordítva ismeretlen országban, új csapattal, új nemzetet képviselve ismét pályára állni, ellenfélnek tekintve korábbi társait, barátait.
Viktor An megtette. Nevet változtatott, 2011-ben felvette az orosz állampolgárságot, megtanulta a nyelvet. Annyira orosz lett, hogy már nyilatkozni sem igazán akar más nyelven. És megmutatta az egész világnak, hogy érdemes küzdeni az álmokért, hogy van kiút.
Hogy maguk a sportolók is mennyire tisztelik? A mellettünk ülő francia nagypályás gyorskorcsolya válogatott tagjai állva szurkolták végig a futamait. Senki nem bírta ülve, sorra pattantak fel az emberek.
A célban An keze a magasban, másodpercek töredéke, és már az edzői nyakában lóg, félig a szivacspalánkon fekve. Teljes eksztázis. A felesége a lelátón orosz kabátban ülve zokog. A csarnok leszakad az ovációtól.
Én pedig ezalatt lenyűgözve álltam, és csak azt sajnáltam, hogy nincs orosz zászló a kezemben. Ezt egy este alatt kétszer éltem át, két diadalt aratott a zárónapon. Az 500m után a váltót is hozta az orosz válogatott. Mindenki tudja: ha Viktor An nincs, ez utóbbi nem sikerült volna.
Négy érmet nyert itt az ötkarikás játékokon. Ebből három arany. Immáron hatszoros olimpiai bajnok, emellett kétszeres bronzérmes. Szülőhazájában már csak a múlt volt, oroszként viszont újjászületett Szocsiban, az Iceberg jegén.
