Orbán nagy levelező.
Imádtam már a decemberi sorait is, amiket a határon túli magyaroknak rótt, kérve támogatásukat. De legjobban a segélykérő írásaiért bomlok.
Emlékezzünk, ahogy annak idején a rezsicsökkentő küzdelemben is mily szívhez szólóan esdekelt. Megszólította azokat, akiket ő a legjobban szeret, akikért él, akikért ő és stábja éjt nappallá téve küszködik, hogy álljanak mellé a harcban. Abban a harcban, amit ő vív értünk, és ahol vannak olyan hálátlan szemetek, akik nem ismerik fel, hogy miattuk is feszül meg a kedves vezető és kedves apparátusa.
Egy olyan országban, ahol a legtöbbek gyomra összeszorul, ha hivatalos levél érkezik, öröm, hogy a legfőbb vezetőtől csak szép sorok érkeznek. Óvó, figyelmeztető irományok, melyekből azon felül, hogy emlékeztetnek, kitől függ jelenünk és szép jövőnk, arra nézvést kapunk megerősítést, hogy minden módon gondunk viseltetik.
Ezek a levelek megmutatják, milyen emberi ő, milyen humánus. Hogy
Nincs meg a pásztor a nyáj nélkül. A pásztor egy közülünk, csak éppen azon képessége miatt, hogy jól tud terelni, kiválasztott lett, de tudja jól, hogy kell a nyáj támogató bégetése. Megmutatja, hogy számít a másik is.
Különösen ijesztő hát e gesztus bevetése. Mert nehéz megfogni aljasságát és kiszámítottságát.
A propaganda mindig egyszerű, ha nem lenne az, nem működne. Észrevehették az illetékes lélekformálók, hogy a gyűlöletet fokozni ma már lehetetlen, megült szilárdan, összeforrt a szívekkel, nem fér több, nem kell több. Na de mit lehet tenni, amikor a félelmet és rettegést már nem érdemes tovább hajtani, attól tartván, hogy a visszájára fordul?
Hát, lehet építeni például a csapat-, pontosabban a csordaszellem terelő hatására és a gőgre. Jaj, hiszen ezen is túl vagyunk már rég. Olyan ez, mint amikor boldog az egész família, hogy a papagáj, Pityuka ki tudja mondani, hogy „dögölj meg”, de sokadjára már unalmas, fel sem tűnik senkinek, duguljon el ez a hülye madár.
Így nem tudott összetartó üzenetté válni a jobbanteljesít meg az erősésbüszke, kikopott a meszidzs a mind üresebben kongó hangzás mögül.
Mi lehet még a sötét oldalon?
illetve sokadjára már nem olyan finom. Bár még mindig ez a legjobban csócsálható csontocska, hiszen jönnek, ugye azok a migránsok, épp a karácsony elcsenésén ügyködnek, és ha nem lenne országunk élén az, aki, sokkalta nagyobb lenne a baj.
Sorosozni is szuper, de mintha már ez is csak parázsra lenne elég, miközben közelegnek a választások.
Mi az, ami képes mindezeken túl összekapcsolni a híveket? Mi az, ami képes elhitetni a rajongókkal, hogy egy a tábor, és az a jó tábor?
És mi jellemzi a nemes lelkeket? Az, hogy önmagukon képesek átlépni. Hogy egójukat háttérbe szorítják, a közösségért élnek-halnak, akár azon az áron is, hogy a saját érdekük sérül. A mi kedves vezetőnk ilyen! Jó. Áldozatos. Értünk munkálkodó. (Aki ezt nem látja, vagy nem pontosan így látja, az minimum sorosbérenc, ellenség, egy senki.)
És mit csinál, aki jó akar lenni? Hogyan mutathatja meg?
Ez a legújabb fogás. Adományozni a legnagyobb jók sajátja. Amikor már nemcsak a magunk és a mieink sorsa mozgat, hanem a közösségé is. Az ember társas lény. És veszélyben a jó társaság, mert jönnek a sorosok és szétcsapnak a jó magyarok között. Szegény vezetőink már mindent beletetettek ebbe a harcba, most jövünk mi! Már nemcsak azzal segítjük a munkát, hogy oda szavazunk, ahová kell, hanem még pénzt is küldünk.
A laikus persze kérdezhet sok mindent. Például, hogy
Mennyi a maximum, ami küldhető? Ez már kampányfinanszírozás? Ki ellenőrzi, hogy valóban a Harcra fordítódik-e az összeg?
Ráadásul, ha adni kell, ha összeadni, ha jót cselekedni, akkor példásan fel tud sorakozni mindenki. Ez a valóban jó ügyekre is bőven igaz, ezért
Elkeseredetten láttam, ahogy egy nyugdíjas ismerősöm üget a csekkel a postára, hogy segítsen a nagy veszélyben. Egy olyan nyugdíjas, aki a minap nem kapott emberhez méltó kórházi ellátást, de a sunyi propaganda miatt elhiszi, hogy nem akkor volt szó az életéről, amikor félrekezelték, amikor félvállról vették a baját, hanem most.
Kiemelt kép: Illyés Tibor/MTI
