Poszt ITT

Karafiáth: Történet, nehéz ünnepekhez

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2017. 12. 29. 17:51

Még keresem az ünnepet, amiben otthon lehetek.
Korábban a témában:

1. Tompa

Judit sír, csillognak a könnyek, bármilyen kicsi a Messenger ablak, látom világosan. Majd csak hallgat, kérdezni kell, látom rajta, hogy várja a kérdéseket, és talán arra is vár, hogy szörnyülködjek, hogy bennem is tükrözve lássa, ő nem jó, nagy hibát követett el, bár maga sem tudja, ki és mi ellen. Vagy valamit legalábbis sejt, hiszen eddig minden évben ünnepelt, és lám, most, ahogy az ünnep ellen fordult, valahogy úgy érzi, inkább saját magát sebzi. Mintha nem érdemelné meg. És aki nem érdemel ünnepet, annak illik tisztán látnia a vétkeit. És ha nem látja a vétkeit, akkor el kell követnie olyasmit, ami bűnre emlékezteti. Ilyen például a szeretet ünnepén nem szeretni. Ilyen egyedül lenni. Vagy olyannal lenni, akit nem szeret. Tudod, nekem nem jelent semmit amúgy sem ez az egész, mondja. Azért szedtem össze azt az undorító alakot. És azért rúgtam be annyira. Judit nagyon szép volt így, a képernyőn keresztül. Szemcsés volt a kép, mint egy halom nyers gyémánt. A szavakból mintha tüskék hullottak volna ki. Ilyen giccses képeket képzeltem közben. Mondtam neki pár vigasztaló szót. De nem azért szántam, amiért logikus lenne. Hanem azért, amiért önmagamat is. Mert megértettem, hogy nemigen érdemel semmilyen ünnepet, aki csak azért képes elhajítani azt, mert magától értetődőnek veszi.

2. Össze és ki

A rokonság egy része mindig összeveszőben illetve kibékülőben volt, mondja P., a horvát barát, aki Tito halálának évében, 1980-ban szinte még gyerek volt, alig múlt négy, de az ólas ügyet azóta is emlegetik. Szóval össze és ki, az egyik állapot persze következett a másikból, de általában oly gyorsan változott a helyzet, hogy rokon legyen a talpán, aki kiigazodott az egészen. Azt csak remélni lehetett, hogy az össznépi Karácsony épp az ingatag béke jegyében telik majd, és azt is csak abból, hogy a kedves nagybácsi, a németben melózó Fecó az elutazása előtti estén leütötte testvérét Jocót, P. apját, mert az az ő feleségét rongyrázós ribancnak nevezte, aki csak mereszti itthon a karfiolos valagát, és arra veri magát, hogy a bajorok csicskáztatják a baromarcú Fecót. A pereputty egy része, a Fecó-drukkerek, akik persze így vagy úgy – rövid lejáratú kölcsönökkel általában – le voltak kötelezve a rendszerint kisebb vagyonnal hazaállító családtagnak, persze kárörvendően mosolyogtak, és nem is annyira a bajszuk alatt arról sutyorogtak, hogy Jocó és szimpatizánsai mindközönségesen csak irigyek a tehetőssé vált Fecóra. Jocóék meg, akik tudták, hogy csak az egyik testvér mehetett, mert a másiknak itt voltak az öreg szülők, meg a föld, rázták az öklüket a fennhéjázókra, és olykor az az ököl egy-egy kiélesedett helyzetben, mondjuk a kocsmában, vagy egy karácsonyi vacsorán bizony oda is csapott. Ám P. azt remélte, hogy most másképp lesz. Talán csak amiatt, hogy már Jocónak is lett jól jövedelmező munkája, ami bár nem terem annyit, mint a német vendégeskedés, de azért már nem nézheti le őket a másik.

Fotó: Fortepan

Talán nem is lett volna baj, ha nem mennek ki a kertbe feleségestül, hogy megnézzék a hatalmas és mindenórás kocát, a család új büszkeségét. Az ólak előtt Fecó megjegyezte, szerinte nincs elég szalma a születendő malackáknak. Lehet, nem is volt, lehet épp pótolni akarták. Lehet, ha más mondja, nem is lendül hatalmasat Jocó keze, benne a vasvillával. Mindenesetre a faluból kiszakadt Fecó azt találta mondani, hogy azért tart itt az egész banda, ahol, mert nyilván karácsonyi szalmának használják a szalmát, a buta hitük miatt, lám, hogy szét volt szórva az asztalon, meg szerte bent a már megbocsássanak, de gyakorlatilag istállószagú házban, és te jó ég, azt a bohóckodást, amit ők évről évre lenyomnak, nézni is rossz,

na, majd pont hozzájuk tér be kisjézus Szent Józseffel.

Meg nyilván tojnak majd a tyúkok, mi? Pénz áll majd a házhoz, mi? Ahelyett, hogy, mint minden épelméjű ember, ők is inkább a születendő disznókat látnák el, hogy ne forduljanak fel rögtön a kicsinyek, de ők inkább telihintenek mindent a gyermekmesék jegyében, gratuláció. P. látta a lendülő kezet. Vagy a fém villanása ugrott elé? Utólag már nem tudta megmondani. Mindenesetre kellett több mint tíz év és egy háború, hogy egyáltalán beszélni tudjanak róla. Vagy legalábbis egymással.

3. Tele

Már évek óta elutazom minden Karácsonykor. Hol ide, hol oda, családokhoz, párokhoz, magányosok karácsonyára. Ültem már gyakorlatilag ismeretlen angolok között huszonötödikén reggel, és vesztem bele a csomaghalomba. Néztem rózsaszínes fényű hóesést a svájci hegyekben, hallgattam egy csaknem száz éves úriember számomra értelmezhetetlen monológját kölcsönlakásban, valamelyik belbudai bérházban, miközben egy régi haver kiitta a sebápoló oldatot a fürdőben, hogy aztán a padlón fekve vonyítson hajnalig. (Eközben minimum öt női nevet ki tudtam fejteni az olykor farkasüvöltésre hajazó panaszdalból.) Szeretem ezeket az estéket. Egyszerre meglepően egyformák és ismerősek, és egyszerre idegen mindahány. Mint a régi családi esték. Van egy fotóm, régi polaroid, a gépet abban az évben kaptam ajándékba. Rajta van mindenki, azaz rajta vagyunk mind a négyen. Én a vadonatúj fekete ruhámban, nagyon szerettem, évekig hordtam, bár tény, hogy soha olyan jól, mint azon az estén, nem állt. Kezemben csillagszóró, a fényei valahogy bután rögzültek.

Mint ahogy a kissé üresnek ható mosolyom is. Amiben ott volt, amit néha ma is látok benne. Hogy még keresem az ünnepet, amiben otthon lehetek.

És hogy talán úgy jön majd el, mint a megváltás.

Fotó: Fortepan

4. Tovább

Kijárási tilalom volt, meséli P., huszonnegyedikén is, persze. Elsős gimnazista voltam, a szerb megszállás idején anyukám járta ki az engedélyt, hogy az ünnepekre egyáltalán hazajöhessek a magyarországi kollégiumból. Eszéket lőtték, mondja P., a hadsereg ott volt fegyverrel. És anya sírt, hogy nem lesz fenyőnk, milyen ez az ünnep, szentséges ég, hát ünnep ez? A tilalom csak annyit jelentett, hogy nem járkáltunk nyíltan. De mindenki ment, futottunk az úton, a kertek alatt, az erdőben, a fegyvereket, az ágyúkat megszoktuk már.

Kell fa, mondta anya, akármilyen áron. Egy ág akár.

A templomi fáról, arról, amit a bolond nő adományozott. Na, egy görbét megszereztünk róla. Úgy, ahogy mások is. Elég csupasz lett végül a közös fa, majd minden második ága hiányzott, gyakorlatilag egy fenyője volt hát az egész falunak. Nem lehetett kivilágítani sem, pár vékonyka gyertyát gyújthattunk csak a lesötétített szobában. Délután kettőkor volt az éjféli mise, persze ott voltunk mindannyian. Itt kaptuk a kertek alól a hírt, hogy a másik faluban meghalt a dédi. Kint ágyúzaj, mintha csak a vihar lenne, egymást úgy biztattuk, hogy egy kis viharnak oda sem nézünk, ugye? Nem is néztünk, mert hát

koporsót kellett szerezni,

menni kellett, menni, még ha tudtuk, pap nélkül lesz is a temetés, a katolikus papot nem engedték be ugyanis a szerbek. Énekes asszonyok temették a dédit, mentek a tankok mellettünk az egy órás úton, lőttek, de ránk nem, a tank nem bánt, súgtam Andika fülébe, aki reszketett, mint a nyárfalevél. A dédi sírjához mindenki eljött. Mindenki a családból. Akikkel a szénás szenteste óta nem láttuk egymást. Ott volt persze Jocó, és volt Fecó is, arcán a vadhússzerűen beforradt sebbel. Esküszöm, még jól is állt neki. Nálatok se voltak a krisztkindlisek, kérdezte, pedig tudnia kellett a választ. Náluk maradhattunk másnapig.

Együtt láttuk az ablakból, ahogy a szomszéd fiút, akit kényszermunkára akartak vinni, lelőtték a ház előtt. És együtt láttuk azt is, hogy csak reggel mertek kimenni érte. Hát, nálatok nincs szalma se padlón, se asztalon, mondta hirtelen Joci. Fecó meg csak annyit mondott erre, hogy érti ő, hogy szeretnék, ha olyan lenne az ünnep, mint azelőtt, de azért mindenben ne, ha kérheti. Ezen persze nagyon összevesztek megint.

P. itt elhallgatott egy pillanatra. Majd kiittak együtt egy üveg pálinkát. A horkolásuk mellett eltörpült az ágyúszó. A Megváltó megszületett, suttogta az egyikük. P. szeme csillogott a sötétben. Ez volt a legszebb Karácsonyuk.

Kiemelt kép: Fortepan/Várhelyi Iván

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nagymaros, 2016. január 10.
Hollik István, a KDNP országgyűlési képviselője beszédet mond a málenkij robotra elhurcoltakra emlékező szentmisén a nagymarosi római katolikus templomban 2016. január 10-én.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.