Poszt ITT

Nagy Bandó: Az ellenzék hol van? Hol nincs

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2017. 09. 30. 13:00

A humorista úgy döntött, magára hagyja az ellenzéket. Vélemény.
Korábban a témában:

Mielőtt választ adnék a címben föltett kérdésre, mely egyúttal kijelentés is, próbálom megválaszolni, mi is az „ellenzék”, mit jelent számomra ez a szó, és mit a létező, egyébiránt jobbára láthatatlan és hallhatatlan ellenzék, mint „erő”.

Magamat azért kéne (kell) ellenzékinek mondanom, mert nem vagyok a hatalmat gyakorló pártok szimpatizánsa, tagja sem, természetesen.

Pontosítok: 2010-ben és 2014-ben (és ezt nem szokás „bevallani”, sőt ma már szégyen, ha bárki is bevallja) a Fidesz egyéni jelöltjére voksoltam, a pártok közül pedig az LMP-t választottam. Az ok egyértelmű: ezzel mondtam véleményt a szoci-szadesz éráról. Akkor éppen „azok” ellenzéke voltam, azaz elleneztem azt, ami abban az érában történt.

Polgár vagyok, pártokhoz nem, csak ügyekhez kötődöm, és a szimpátiám is csak addig tart (ki), míg azt kiérdemli egy-egy párt. Ezt tartom normálisnak, és végképp

abnormálisnak gondolom a fanatikusokat, akik túlzott „szimpátiával” támogatják kedveltjeiket.

A polgár (mai értelmezése szerint „civil”) a közjóért tesz, kifejti véleményét, megszólal az őt zavaró, s a számára elfogadhatatlan ügyekben, ilyen értelemben (idegen szavak szótára) „politikus”, azaz „a közügyek iránt érdeklődő személy”. Ehhez nem kell, nem szükséges „ellenzékinek” lenni. De hát mit tehet ez a „személy”, ha a hatalom kihágásai és túltengései izgatják igazán, és nem a hatalomból kiszorultak nyomorúsága és visszakapaszkodó próbálkozásai? Róluk, a cselekedeteikről és ügyeikről szól és ír, mert azok határozzák meg a köz dolgait, a hozzám hasonló polgárok életét.

A focimeccs nem a cserepadosokról szól, hanem a pályán lévő huszonkét labdarúgóról.

Magamat azért nem kéne (kell) ellenzékinek mondanom, mert akkor sem vagyok azonos az ellenzékbe szorult pártokkal, és nézeteim akkor sem azonosak a nézeteikkel, ha akadnak átfedések, és több alapdologról gondolkodunk hasonlóan. A jelenlegi hatalom fanatikusai könnyen vágják oda, hogy „gyurcsányista”, vagy „liberálbolsi”, vagy „komcsi” vagy, mert úgy gondolják, ha egyszer nem vagy fideszes, akkor csak efféle lehetsz.

Nem értik, nem akarják érteni, hogy sem a Fideszhez, sem más (ellenzékbe szorult) párthoz nem húzok, egyiknek sem vagyok szimpatizánsa, fanatikusa kiváltképp nem. Úgy tűnik, lassan meg kell értenem, hogy a polgári és a civil létet azonosítják az „ellenzékkel”, így tehát

az ő képzelgéseik szerint az összes Fideszen kívüli polgár egy kupacba söpörhető, rájuk akasztva mondjuk a „liberálbolsi” jelzőt.

A jelenlegi hatalom fanatikusai sosem az adott írásom tartalmával foglalkoznak, nem az abban olvasható észrevételeimmel szállnak vitába, mindössze annyira futja tőlük, hogy trágár szavakkal illessenek, a családomat emlegessék. Mindez épp olyan, mint amikor Orbán Viktor Vonát buzizza, ahelyett, hogy megválaszolná az általa mondott állításokat.

Mindezt azért igyekszem kibogozni és elrendezni, mert rá kellett jönnöm, hogy

a civil, a polgár még létezik, de az ellenzék nem több mint fantom.

Meggyöngített és elgyöngült, kisebb-nagyobb „ellenzéki” pártok, pártocskák vezéralakjai próbálják egybeterelni a köröttük forgolódó, a jelenlegi hatalommal szemben fölálló, annak szavait és tetteit bíráló, nem túl jelentős „tömeget”. Kormányváltó erőnek gondolják magukat, olyan egységnek, mely szövetséggé alakulva, más egységekkel összefogva képes lesz leváltani az orbáni hatalmat.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Ellenzéki politikusok írták alá a választási reformról szóló közös tervet szeptember 23-án, az Agóra Közös Ország pódiumánál Budapesten. (Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás)

A mérési adatok elképesztőek: tíz százalék alatt kószál mindegyik „kormányváltó erő”.

Ha pedig így van, kérdés, hogy hol lapítanak, hol bujkálnak a szimpatizánsaik, azok, akik majd voksaikkal képesek lesznek elérni, hogy a vezérbikák reményei valóra váljanak: megtörténjen a kormányváltás.

És itt a legújabb pancserkedés: Botka, aki akár Bot is lehetett volna. Csak tudnám, mért meccs közben mond le a szövetségi kapitány. Sajátos, magyaros fordulat: az összefogásért kiálló Botka távozik, hogy létrejöhessen az összefogás.

A finnyás megy, a mindenevők viszik tovább a zászlót.

Orbán meg ül egy kávézóban, és rendel egy kapucsínót.

Az év első hónapjában írtam egy három és fél órás estet, ha úgy vesszük, kabaré, ha másképp, akkor polgári morgolódás. Közel húsz alkalommal került közönség elé, telt házzal, a végén vastaps, standing ovation. Jó híre kelt, sok közismert személyiség ülte végig a budapesti előadásokat a Fészek Művészklubban. A magát „ellenzékinek” tudó sajtó, kulturális és politikai hetilapok agyonhallgatták, mit számít egy olyan est, amit egy hetvenéves, negyvenöt éve a pályán lévő humorista ad elő, példátlan időtartamban és manapság példa nélküli „bátorsággal”, abszolút naprakészen, az aktualitásokat naponta építve be a meglévő alapszövegbe.

Mondhatom: volt egyszer egy sikeres est, mely észrevétlen maradt.

Ennek következménye, hogy sokan nem is tudtak, nem is tudnak róla. Talán ennek is betudható, hogy a vidéki előadások nehezen szervezhetők, és persze külön nehézség, hogy a népművelők is megbízható, beazonosítható személyek.

Azt gondolhatnánk, hogy még a Fidesz fellegváraiban (Szombathelyen, Győrött, Kecskeméten) is van több ezer „másról gondolkodó”, a kormányváltásban bízó polgár, én nem ezt tapasztalom.

Amit írtam és előadtam, közös gondolkodásra serkent, erre született, de úgy tűnik, nem lelhetők föl, akármilyen okból hallgatnak, visszahúzódnak, mintha beletörődtek volna abba, ami van. Az „ellenzék” nincs, vagy ahogy írásom címében írtam: „hol volt?, hol nincs.”

Tudom, ez könnyű, kikezdhető préda: „nem érdekel senkit, amit mondasz!” Ha nem tudnám, hogy szakmailag remek az est (sokan ismerték el), és nem tudnám, hogy a három és fél óra alatt egyetlen percre sem esik le a hangulat, és hogy végighahotázza a közönség, azt mondanám: hagyd abba, add át a helyet a fiataloknak! Csakhogy „a fiatalok” (stand up-osoknak nevezett viccelődők) szakmailag gyöngék és rosszak, előadóként tehetségtelenek, poénjak felejthetők, és azonnal, tisztelet az üdítő kivételnek, elsősorban a szupertehetséges Bödőcsnek, és még pár komolyan vehető nevettetőnek.

Estemet épp azért írtam, hogy megmutassam: nem halt ki a „politikai kabarénak” mondott „Kabaré”. A magyar kabaré. Hogy akad még, aki úgy tartalomban, mint időben fölé nő a semmiről sem szóló, humornak nevezett viccáradatnak. Hogy él még a Nagy Endre által útnak indított, fantasztikus nevekkel fémjelzett magyar kabaré.

Több barátom mondta: a fiatalok szégyene, hogy neked, hetvenévesen kell kimondanod mindazt, amit nekik kellene.

Magam is elgondolkodtam azon, van-e értelme, hogy hivatásos morgolódóként kritizálok, mondok véleményt, ellenem fordítva azokat, akik sosem a mondandómra összpontosítanak, csupán arra, hogy gyakran nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illessenek, akkor is, ha írásom vagy szövegem igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen. Nem képesek megérteni és elhinni, hogy nem az „ellenzék” szócsöveként szólalok meg, csupán magánemberként és közíróként véleményezek dolgokat, melyek az „ellenzékiek” tetszését elnyerik.

Összegeztem a tapasztalataimat, és arra jutottam, hogy színpadi estjeimben kerülni fogom a közéletet, „a politikát”,

évekkel ezelőtt is azt vallottam, a humor nem azért van, hogy szétválasszon, hanem, hogy egybekapcsoljon embereket. Előadóként magára hagyom azt az ellenzéket, mely magamra hagyott.

Írok ezután is, persze, aki „erre született”, nem hagyhatja abba, nem tudja, nem bírja abbahagyni, de nem azzal a céllal, hogy nem létező mások helyett váltsam meg a világot. Megtapasztaltam: fogytán vannak a világmegváltók, sokan félelemből, mások lojalitásból, és ki tudja, kik és miért lettek világmegváltásra alkalmatlanokká.

Magányos farkas voltam eddig is, az maradok ezután is, és mostantól hol mosolyogva, hol szomorúan nézem majd a falkák harcát.

Mostanáig azt hittem, vannak társaim, erősítőim, olyan normálisan gondolkodó, nem fanatizálható polgárok, akik nem csupán egy kézfogással jelzik, hogy egyetértenek azzal, amiket elmondtam vagy leírtam, de amikor kell, velem vannak, ott ülnek előttem, hogy tudjam: létezik egy erős, nem, nem ellenzéki, hanem szellemi közösség. Nem rajtam múlik, hogy kételkedem ennek létezésében.

Enélkül pedig kinek, kiknek, és legfőképp: minek?

Csak azt ne halljam, hogy ez a fantom közösség képesnek tartja magát kormányváltásra.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.