Direkt.
A pekingi metróállomás peronján műanyag védőfal húzódik, a szerelvény megérkezésekor nyílik csak ki, az ajtóknál. Egy szocialista államhoz illően itt nem laknak szuicid hajlamú polgárok, a biztonsági intézkedés okát máshol kell keresni.
Több millió személy választja az érintkezés eme formáját, folyamatosan kellemetlen taszigálásra számíthat az ember. Ha a tömegben valaki egyszer mozgásba hozza a tested, örvénybe kerülsz, akár kilométereket is megtehetsz ilyen körülmények között.
A műfaj legszívtelenebb ágazatát képviselik az itteniek.
De itt senkit nem érdekel a következmény. Senki nem les hátra miután meglökött, hogy vajon merre dőlök épp. Részvétlen profizmus ez, amit valószínűleg már gyerekkorukban, testnevelés órákon elsajátítanak.
Két nap kellett ahhoz, hogy én is hasonlóra vetemedjem.
De még nem vagyok hivatásos. Az első kliensem egy gyerek volt, és elkövettem a legsúlyosabb hibát. Hátranéztem, s láttam, ahogy a pufidzsekis srác frontálisan ütközik az édesapjával.
Azonnal megbántam tettemet.
Lehet, egyszer majd visszatérek a bűnbeesésem színhelyére, ellátogatok a Titananmen térre, ahol a Nagy Lökdösődés Napján a tömegben megtalálom az addigra erős, lökdösődő férfivá cseperedett kisfiút.
A homlokát.
