Poszt ITT

Karafiáth Orsolya: Gesztesi Károly és az alkoholbetegség

Az alkoholbeteg általában szégyelli az állapotát. Ha szembesítik vele, konokul tagad. Még a szakember előtt is szépíti a helyzetét, az sem befolyásolja, ha a betegségének már jól látható jelei is vannak, például az arc felpuffadása, a kéz remegése. „Megiszom a magamét – mondja – de ez nem befolyásolja a munkámat.” Vagy próbálja összezsugorítani a bajt, relativizálni a problémát: „Mindenki iszik.” Ez a fajta magatartás vezet a zugiváshoz is.

Az alkoholbeteg irtó leleményes, a piának remek rejtekhelyeket talál, a mosógép dobját, a szekrény kijáró alját, a gázóraszekrényt. Volt olyan ismerősöm, aki egy órát sem bírt ki az anyag nélkül. „Kimegyek kicsit levegőzni – vetette oda könnyedén, nyugtalanságát ördögien jól palástolva – bár a szeme ideges rebbenése persze elárulta – majd öt perc múlva visszatért a zen nyugalmával. Másik ismerősöm munkaidőben a vodkára esküdött, mert annak nincs szaga. És ha kissé túltolta a dolgot, és ráesett a számítógépre, az egészet arra fogta, hogy lezuhant a vérnyomása. Egy ideig persze működik a palástolás: egyensúlyba lehet tartani magunkat, ám később elég egy megbicsaklás, és dől a kártyavár.

Én magam is olyan mesterien tudtam balanszírozni a világban, megvoltak a tuti trükkök a másnaposság ellen, és a hazugságok, önmagam felé is.

Olvasom reggel, hogy már Gesztesi is tagad (persze perre nem megy, de erre is megvan a magyarázata), és – legyen bármi az igazság, ez is benne van a képletben. Körömszakadtig ragaszkodni a saját verziónkhoz. És hát hogyne tagadna az érintett? Hogy ne tenne meg mindent, hogy tisztázza magát, azaz tisztának tűnjön? Amíg így állunk az alkoholizmushoz, amíg megbélyegezzük, megalázzuk, pellengérre állítjuk az érintetteket, ez sajnos nem is lesz másképp.

Fotó: TV2

Képzeljük el, hogy valaki nem alkohol, hanem egyéb betegségben szenved. És akkor jönnének a bulvár főcímek:

„XY-t súlyos leukémiája miatt hajították ki a sorozatból!”

vagy

„Undorító övsömöre miatt rúgták ki a színésznőt a munkahelyéről!”

Ezen ugye felháborodnánk? És inkább sajnálnánk a beteget, és átkoznánk a bulvárt, hogy milyen ocsmány módon viszonyul valakinek a bajához. (És ne feledjük: az alkoholbeteg azért nyilvánul meg részegen is, azért áll ki ilyen állapotban színpadra, mert nem tudja felmérni reálisan a dolgot – ez is része az egésznek!) Hiába próbálják a szakemberek minden fórumon tudatosítani, hogy az alkoholbetegség is betegség, se a közönség, se a sajtó nem így áll hozzá.

Egy alkoholista szabad préda, lehet rajta gúnyolódni, nyíltan ki lehet figurázni, lehet előnytelen fotókat közölni róluk  – ezzel még mélyebb kétségbeesésbe, vagy még nagyobb tagadásba taszítva a szenvedőt.

Mert az újabb inzultusra mi lesz a válasz? Még több ital. És az ördögi kör bezárul. Gyakori, hogy még az is, aki eljut kezelésre, próbálja kozmetikázni a dolgot. Én is így tettem. És kerestem a kifogásokat, egyre ki akartam tolni az időpontot, hogy kitisztuljak. Szerencsémre én remek szakemberhez kerültem, máig hálás vagyok neki, a szakértelmének, a megértésének, annak, hogy valóban segíteni tudott.

Jellemző, hogy az alkoholbeteg eleinte trükközik. Azt hiszi, az majd segít, ha például környezetet vált. (vö: Gesztesi most Amerikába indul). De ez csak konzerválja, elodázza a bajt. A szenvedélybetegség mindenhová jön velünk, mert bennünk van, nem a körülményekben. Az alap, ami gyakran a szorongás (melyet remekül old egy-két feles), a kisebbségi érzések (amik elillannak bizonyos mennyiség után), bennünk van lefektetve. Ráadásul az alkoholbeteg retteg attól, hogy hiába józanodik ki, és vezet később tiszta életet, a bélyeg rajta marad. Én – noha már lassan hat éve egyetlen korty alkoholt nem ittam – a mai napig megkapom, hogy egy „alkoholista ne beszéljen”. Persze én lerázom magamról mindezt, mint kutya a vizet, de sokan nem így vannak ezzel, főképp kisebb közösségben nem. Ahol a bélyeg, a skarlátbetű rajtad marad.

Az alkoholbeteget nem kirekeszteni kellene, nem elfordulni tőle. Nem bagatellizálni a problémáját, ha észrevesszük. (Ez általában addig van, amíg úgymond nagyobb bajt nem csinál.) Szakemberhez kell küldeni, mellé állni, és segíteni neki. És a környezeten is!

Nem véletlen, hogy vannak már segítő csoportok a hozzátartozóknak, közelállóknak is. Ahol ők is megtanulják feldolgozni a múltat és a jelent. Sok olyan eset van, ahol a beteg a környezete miatt esik vissza. Mert például azt hallja a társától, hogy „Sokkal jobb fej voltál régebben” vagy „Hülyébb vagy, mint voltál.”. Csak mert nem tudnak mit kezdeni az új emberrel, aki jött a régi, megszokott alkoholbeteg helyett. Akit már tudtak úgymond kezelni. Az egész helyzetet kezelni kellene, társadalmilag.

De mit várunk egy olyan közegben, ahol egymást érik a támogatott pálinkafesztiválok, ahol voltaképpen minden a piálásra buzdít? Ugye nem csak én érzem, hogy nem normálisa az, hogy aztán undorral félrefordulnak, ha ennek következménye lesz? 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik