Annak idején, amikor még egyedül üldögéltem otthon csendes albérleteim valamelyikében, és az estéket olvasással töltöttem, volt egy füzetem, amibe jegyzeteltem. A ruandai népirtás 20. évfordulója van. Eszembe jutott az a könyv, A Bozótvágó kések éjszakája című interjúkötet, és eszembe jutott a jegyzetfüzetem is.
„A népirtás olyan gyimgyom cserje, amely nem két vagy három gyökérből nő ki, hanem egy egész gyökérgubancból, ami megpenészedett a föld alatt, úgy, hogy senki nem vette észre.”
„A játékosok voltak a legszívósabbak, ha arról volt szó, hogy játékosokat kell ölni.”
„A legközelebbi szomszéd lehet a legrettenetesebb.”
„Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképpen fogékonnyá tettek a téma iránt, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol.”
„Egy olyan élet, amelyen folt esett, még mindig jobb, mint egy olyan, amelyik nem az enyém.”
„Az etnikum ugyanis nem az erőszak és meg nem értés forrása, hanem az önvédelmi tömörülés egyik módja.”
„Hogyan öljünk meg egy gondolatot… ha nem tudjuk, hogyan ölhetnénk meg a szót, amely föltámaszthatja a gondolatot.”
„Ma már, minél inkább bűnösnek érzik magukat a gyilkosok, annál inkább járnak templomba. Hasonlóképpen, minél sérültebbek a túlélők, ők is annál inkább járnak templomba. Bűnösök és áldozatok szoronganak egymás mellett a fohászkodók első soraiban…”
Fotó: Europress/AFP
