Azt mondja Debrecenben Hoffmann Rózsa az 1018. magyar nemzeti tanévnyitón – mert számszerint ennyi volt eddig, se több, se kevesebb -, hogy „az igazgatók kinevezésének miniszteri szintre emelése a tanártársadalom egészének korábbinál sokkal nagyobb megbecsülését szimbolizálja, akárcsak a felálló Nemzeti Pedagógus Kar”. Így becsül meg az Orbán-rezsim, kedves tanártársadalom, nem kell a saját közügyeiddel fáradnod, honnan is tudnád odalent, ki legyen a te igazgatód? Elég, ha mi tudjuk helyetted. Azzal is megbecsülünk, hogy a megkérdezésed nélkül beléptetünk a magyar Nemzeti Pedagógus Karba, magyar szoknyád, magyar pórázod hosszát egy kézből szabályozzuk, melyet a szeretet és a bizalom vezérel. Cserébe annyi a dolgod, hogy leadd, amit előírunk, s ne engedd beszivárogni az iskolákba az ellenállást. Se a magadét, se a diákét, se a tuggyukkikét. Annyira megbecsülünk, hogy megemeltük a fizetésed, ha szerencséd van, nem fogsz kevesebbet keresni több munkával. Annyira megbecsülünk, hogy készen kapod a magyar tananyagot, a magyar tankönyvet, a magyar iskolarendőrt, beosztjuk helyetted a magyar napodat, a magyar széked megfújnánk, ha volna szék elég. Mi ez, ha nem szimbólum, nem is egy, de egy föltétlenül: azt csinálunk veled, amit akarunk, veled is, a szülő-alattvalókkal is, akiknek jogaik immár nincsenek, csak felelősségük, hiszen, ahogy Balog miniszter fogalmaz, „a család nem megrendelőként van jelen ebben a folyamatban”. Naná, megrendelő egy van, az orbánállam, aki rádklikkel újra és újra. Hogy magadra csukod a tanterem ajtaját? Csukjad csak, abból látjuk, hogy titkolnivalód van. Úgyhogy szépen szigeteld el az elenyésző kisebbségedet, ne az esetleges apró hibákat nézd, hanem a jó oldalt, ha már ott állsz, azért, ha még nem, azért.
Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt
