Nem szeretnék a pénzügyi elemzők jól őrzött territóriumára lépni. A távoli múlt ködébe vesző egykori pénzügy szigorlatom néhány derengő alaptételét felidézve csupán a tényeket szeretném rögzíteni a Facebook múlt heti részvénykibocsátása körül. A részletek helyett jobban érdekel, hogy az ügy hogyan hat arra a megrendült bizalomra, amelyet a 2000-es dotkom lufi kipukkadása után, de főképp a 2008-as másodlagos jelzáloghitel-piaci válságból kiindult komplett globális pénzügyi és gazdasági válság után (vagy inkább közepette) kéne valahogy karban tartani.
A történet lényege néhány tényben összefoglalható. Van egy vállalat, a Facebook, amelynek tulajdonosai és korai befektetői hülyére keresték magukat, a történetük olyannyira mesés, hogy hollywoodi film is készült belőle. A vállalat ügyfélköre meglehetősen széles, kilencszázvalahány millió ember, kulturális, életmódot befolyásoló hatása pedig megkérdőjelezhetetlen. Van egyetlen bibi: korlátozott az a mód, ahogy ebből a rengeteg emberből és hatalmas befolyásból bevétel keletkezik. Ismerős probléma? Igen, akik már 2000 környékén is a tőzsdén akarták jó lóra tenni a pénzüket, azok sokat hallották ezt az érvet: hatalmas lehetőségek, növekedési potenciál, csak épp aktuálisan fogalma nincs a cég menedzsmentjének arról, hogy miből lesz bevétel.
Mindez számokban elbeszélve: a Facebook tavalyi adózás utáni nyeresége tekintélyes, kb. 1 milliárd dollár volt. A mostani kibocsátási árral, a részvényenkénti 38 dollárral számolva azonban a társaságnak 100 milliárdot kéne érnie. A szög egyszerűségű, de mégis beszédes P/E mutatója így a kibocsátáskor tehát 100 körüli volt. Ehhez jó, ha tudjuk, hogy már a 25 feletti P/E esetében túlértékeltségről, fújódó lufiról szokás beszélni. A 2000-es dotkom lufi kipukkadása előtti közvetlen pillanatban ez az érték 45 körül állt néhány kritikus érintet társaságnál.
Még mielőtt a pénzügyesek megköveznek, hozzáteszem, hogy a P/E bután nem számol a potenciális növekedési lehetőséggel, és ugye a Facebooknak állítólag ebben vannak tartalékai, ami bizonyára így is van, de maga a kibocsátási prospektus is részletesen tárgyalja azokat a kockázatokat is, amelyeket figyelembe véve azért elég komoly kérdőjelek merülnek fel a fényes jövőt illetően. Akit érdekel, olvasson utána.
Ami az egészben számomra döbbenetes, hogy a Facebook részvénykibocsátás egész menete pont úgy zajlik, mintha sem 2000, sem 2008 nem történt volna meg. Láttam valahol egy felmérést, amely szerint látványosan a pénzügyekben teljesen járatlan befektetők láttak sok lehetőséget a Facebook befektetésben, és minél inkább nőtt a tapasztalat, annál nagyobb volt az elutasítottság. Elég volt néhány nap ahhoz, hogy a lelkes kisbefektetők befürödjenek. A tőzsdei kereskedés megkezdésével csak azok tudtak kaszálni, akik nagyon gyorsan kiszálltak. A bent maradt riadt többség mára 10 százalékot meghaladó bukó után nyalogatja a sebeit.
Hogy lesz ebből újra bizalom? Megint üres ígéretek, megint egy egekig értékelt vállalat, amelyik elsősorban levegőt árul, és amelyiknek a legfontosabb eszköze egy 28 éves, csuklyás pulcsit viselő srác, akinek esetleges kiesése a hivatalos részvény-kibocsátási katalógus szerint is jelentős kockázat a további működésre.
Mit értett a befektetők tömege a 2000-es sztoriból? Akkor az volt mondás, hogy rendet kell csapni az interneten egyre növekvő tartalomban, és Yahoo keresőszolgáltatást nyújtó cég papírjaiért a csúcson 118 dollárt adtak, majd bő másfél év múlva már csak négyet. Ja, igen, jött a konkurencia a Google képében, és kiderült, hogy vannak fontosabb dolgok is a tartalomnál. Andrew Odlyzko akkor írta meg a Content is not king című cikkét, amely lényegében felvezette a web 2.0-át, a közösségi médiát és azt a hype-ot, amire most a Facebook részvénykibocsátói is ráülnek.
Ugyanúgy nem lehetett érteni 2008-hoz közeledve az egyre vadabb derivatív pénzügyi termékeket. Kockázat és kockáztató teljesen elszakadt, a szimpla befektető vagy hitelfelvevő fényévekre került attól, hogy átlássa, mibe is keveredett.
Tudom, nem fair csak az egyik fél hibáit vagy felelősségét kiemelni. Ott vannak a befektetők, akik megspórolják a tájékozódás fáradalmait, csak kapzsik és reménykednek. Őket időről időre könnyű bepalizni. Ott van az állam is, amely nem él eléggé szabályozó hatalmával, nem figyelmezteti állampolgárait, nem veri már az iskolában a fejükbe a legfontosabb tételt, miszerint nincsenek ingyen ebédek, meg hogy aki a csordával megy, az nem reméljen csodát.
Valakinek mégis el kéne kezdeni rendet tenni. Valakinek ki kéne állni, és azt mondani, hogy az a befektetés büdös, amelyik annyiba kerül, amit csak százévnyi haszna termel ki. Ki legyen ez a jó fej? Legyenek új szabályok, keményítsen be az állam? Nem hiszem, hogy ez működne. Legyenek az emberek, az ügyfelek, a befektetők józanabbak? Ez az óhaj sajnos az emberek alaptermészetébe ütközik. Nálam nem marad más, csak maga a pénzügyi közvetítő rendszer. Nem Zuckerberget szeretném kárhoztatni. Ha neki azt mondják a pénzügyesei, hogy dőlni fog a lé a túlértékelt részvények eladásából, majd hülye lesz nemet mondani. Gondolkozni, hitelességet, megbízhatóságot a dolog mögé tenni a kibocsátást szervező befektetési bankoknak kéne. Jelen esetben a Morgan Stanley a legfontosabb szereplő, ő üzente minden tekintélyével a háta mögött, hogy jó befektetés 38 dollárért Facebook részvényt venni.
Igazán nem vagyok nagy rajongója annak, amikor a politika menetrend szerint elkezd bankározni. Az ilyen esetek azonban nagyon jó táptalajt adnak az efféle retorikának. Nagy sztori, sok pénz, sokan belekeveredhetnek és megégethetik magukat. Aki pedig lemarad a tanulságokról, mert nem kockázatta így a pénzét, abban is nőni fog a kétség a bankok iránt, mert értesülni fog a negatív hírekről, jó eséllyel pont egy ismerősétől a Facebookon keresztül.
