Molnár Piroska zseniális. Nem most tudtuk meg ezt, csak újra szembesülünk vele, és az már önmagában pozitívum, hogy a Nemzet Színésze a képernyőre kerül ezekben a zavaros közszolgálati időkben. Ő az egyik főszereplője a Munkaügyek című, az M1-en vasárnap esténként futó „IrReality shownak”. Szilvásiné Sipeki Elvirának hívják, és igen, tényleg így hívják a huszonéve hivatalban lévő főosztályvezető nőket.
A főhősök a Fővárosi Munkaügyi és Munkavédelmi Felügyeleten dolgoznak, és az osztály éppen most költözött át egy új épületbe – innen indul a történet. Köztisztviselőkről sztorizgatni merész vállalkozás, de az önirónia módszerével belefér, pont ezért ismerhet magára több ezer, a közszférában teljesen felesleges munkát végző polgártársunk (és láthatja a maradék több ezer, hogyan is lehet lébecolni).
Szilvásinénak érthetően üldözési mániája van, haladni kéne a korral, értekezlet helyett brainstorming van, a számítógépet sem ártana használni (a lapos monitor kis terítővel van letakarva), füstös iroda helyett cigistop, ráadásul még az unió is átvilágítja a hivatalt. Egyedül a Köztisztviselők Szécsi Pál Karaoké Kupáján szerzett trófeájára lehet büszke. Persze megvan a kialakult tekintélye, az más kérdés, hogy még az újonnan felvett munkatárs (Karesz – Kovács Lehel) is szemberöhögi olykor.
A főszereplők: Murányi Tünde, Tamási Zoltán, Mucsi Zoltán, Kovács Lehel, Fodor Annamária – fotó: MTI
Ritka az a mozi, amelyben Mucsi Zoltán szerepel, de nem az ő szavait isszuk. Itt ez a helyzet, Molnár Piroska karaktere mellett a trendi, de végtelen üres, lufinak számító vállalati megoldásokkal érvelő – ugye milyen ismerős? – Katalin (Murányi Tünde), de legfőképp az ostoba picsoid, és ezért szerethető titkárnőt játszó Timi (Fodor Annamária) megnyilatkozásait várjuk a szűk félórás epizódok alatt.
Timit hat hónapig kereste a hivatal, az álláshirdetésben rossz telefonszámot adtak meg, és ő volt az egyetlen, aki mellétárcsázott. „174 centiméteres magas vagyok és az msn-en is fent vagyok” – így mutatkozott be a többieknek az első nap, de azt is elmondta, hogy jobban szereti a happy endinges filmeket, amelyekben mindenki örül, meg nem rákos.
Az első rész:
A Munkaügyek első részében remek karikatúra születik: az új épületbe eggyel több íróasztalt rendelt a hivatal. Ezt persze nem tudhatja meg senki, valamit ki kell találni. Fel kell venni még egy embert. Ő lesz az ügyfélkapcsolati projektmenedzser – Karesz. A második részben (hiszen kettesével adja az M1) kiderül, hogy a munkaügyi hivatal biztonsági őre (Imre – Tamási Zoltán) 10 éve nincs bejelentve, a kávés becsületkasszából pedig hiányzik 250 forint.
Ezek a párbeszédek pörögnek, lazák, egy új generáció képviselői írták, és talán jó is, hogy vége az uborkás, mikroszkópos, hócipős „férjfeleség” poénoknak. (Litkai Gergely, Kovács András Péter és Hadházi László követi el a szövegeket.)
“Reggel training, entertaining, délben meeting, what a feeling” – szól a főcímdal, bejövős. Mismásolás, elsimítás, ügyeskedés, bagatelizálás, lezsírozás – ez vár olykor egy hivatalnokra.
Egy munkahelyi kisközösséget követhetünk, amelyben ugyanúgy ott van a racionális gondolkodó (Albert – Elek Ferenc), akit persze mindig leszavaznak, a felfelé nyaló és a megfáradt közszolga, a buta, de nagy túlélő titkárnő vagy az alibi munkát végző középvezető, akihez lehet fordulni a melegétkezési utalványok ügyében, feltéve, ha 2-3 nappal előtte „dobunk neki egy e-mailt” a szomszéd íróasztaltól.
Ahogy Timi mondaná, naggggyon durva, de végre lehet nézni valamit a tévében. Egy könnyed limonádét. Csak egy valamit nem értünk: miért irReailty show a Munkaügyek. Ez reality.
Annyira rólunk szól.
A második rész:
