„Jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik.” – ez a mondat futotta be a legnagyobb karriert a külföldi sajtóban Orbán Viktor március 15-ei beszédéből. Innen jutottunk el az „ellenségességtől bűzlő” (The Guardian) vagy az Unióval szemben „kegyetlen támadást” (BBC) intéző interpretációig. Az út rövid volt, egyszerű, és már az unalomig jól ismert megoldásokkal szegélyezett.
Az Európai Bizottság szóvivője rendes napi sajtótájékoztatóján, pénteken délben a Financial Times újságírója a fent idézett mondatra hivatkozva azt kérdezte: mit szólnak ahhoz, hogy a magyar miniszterelnök az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította. Pia Ahrenkilde Hansen erre az elnök nevében azt mondta: aki az Európai Uniót a Szovjetunióhoz hasonlítja, nem érti a demokráciát, és nem mutat megértést azok iránt sem, akik a demokráciáért harcba szálltak.
Néhány megjegyzésem van csupán az ügyhöz. Itt a blogban már sokat írtam arról, hogy az EU-magyar viszonynak milyen belpolitikai vonulata is van, amelyről mintha kívülről teljesen megfeledkeznének az érdekeltek. Adott egy nemzeti ünnep, amelyen az ország függetlenségéért és szabadságáért vívott harcra emlékezünk. Adott egy, a Tanács által két nappal korábban megerősített bizottsági javaslat Magyarország megbüntetéséről, amely formálisan bizonyára teljesen rendben van, de látványosan mellőzi a politikai érzékenység minden formáját, és ez nem csak nekünk, de más tagországoknak is feltűnik, különösen a spanyol sztori árnyékában. Adott mindezeken túl egy magyar belpolitikai erőtér, ahol épp a szélsőjobb készül rálibbeni az EU lépései és stílusa miatt kiábrándult választókra.
Pontosan tudom, hogy rengeteg olyan józan és pragmatikus értelmezés van, amely szerint mindezen körülmények ellenére egy megértő és visszafogott beszédet kellett volna tartania a miniszterelnöknek a Kossuth teret csordultig megtöltő híveinek. Külügyekben, diplomáciában, európai politikában jártas szakértők minden bizonnyal hosszan tudták volna sorolni az érveket, amiért nem lett volna szabad március tizenötödikén nem csak direkt módon, de bármilyen esetleg félreérthető mondattal sem támadni az EU-t.
Orbán rutinos politikus, és megtanulta a 24 politikában töltött éve alatt, hogy mikor kell az ösztöneire hallgatnia. Bizonyára most is így tett. Tavalyi beszédéhez képest, ahol valóban egy mondatban szerepelt Brüsszel és Moszkva, most a kritikus üzenet be volt csomagolva, és közel sem volt ilyen egyértelmű. Az öltönyös ember a fent idézett mondatban ugyanúgy lehet londoni elemző, egyéb nemzetközi szervezet képviselője, vezető újságíró – hogy csak a legfontosabbakat soroljam azok közül, akik a magyar alkotmányozásról kritikusan szóltak.
Döntés kérdése volt, hogy az EU, vagyis leginkább a mérlegelési helyzetbe került szóvivő magára veszi-e a kritikát, és elsüti-e a betárazott dörgedelmet. Mert mi van, ha nem hangzik el a valóságot enyhe konstruktivitással kezelő újságírói kérdés? Tényleg fel volt-e készülve a szóvivő Orbán minden mondatából? Tudta, hogy szó szerint nem hangzott el az inkriminált összehasonlítás, vagy hallva a kérdést felment benne a pumpa, és olyasmit is elsütött, amire nem volt feltétlen mandátuma?
Sosem fogjuk megtudni. Annyi azonban bizonyos, hogy nem feltétlen ezen a ponton kellett volna a vitának ilyen módon eszkalálódnia. Igen, sokat kapott az EU és a Bizottság Orbántól az elmúlt napokban. A vidéki kócerájra tett utalását én is túlzottnak találtam. Viszont azt is látni kell, hogy sokat kapott Magyarország is az EU-tól. Ha minden olyan egyértelmű lett volna a túlzott deficit eljárásban, akkor bizonyára a tagországok pénzügyminiszterei sem vitáztak volna ilyen hosszan a döntésről, és nem találtak volna ki ilyen kompromisszumos lehetőséget. A külső szemlélő ebből annyit érthet, hogy volt mérlegelési lehetőség, és a Bizottság javaslatával a keményebb végét választotta a botnak.
Az adott belpolitikai térben erre egy versengő politikusnak válaszokat kell adnia. Ezt tette Orbán, de most, március 15-én úgy tette, hogy erre nem lett volna kötelező a Bizottság oldaláról élesen reagálni. Ehhez képest – kétségtelen, erős újságírói segítséggel – a lehető legélesebb, személyeskedő válasz született arról, hogy mit nem ért a magyar miniszterelnök a demokráciából.
Hivatkozhatom akár bonyolult játékelméleti modellekre, de az egyszerű kocsmai konfliktus logikájára is: az ilyen elhúzódó viták úgy oldódhatnak meg, hogy az egyik fél egyszer csak visszavesz, nem élezi, hanem tompítja az ellentéteket. Arra játszani felesleges, hogy egy konfrontatív lépés teljesen válasz nélkül marad, a politikai racionalitás és az emberi hiúság sem ezt diktálja. Az viszont lehetőség, hogy valamelyik oldal bölcsen észreveszi, hogy mikor nincs értelme tovább keménykednie, újra rátenni még egy lapáttal.
