Oláh: tudtuk, õket kirúgják

Rögtön a diploma megszerzése után egy gigavállalat informatikai részlegénél kezdtem dolgozni. Otthon büszke volt rám mindenki, a vidéki kisvárosból kitört gyermek megcsinálta a karrierjét. Ráadásul egy világcégnél! Jó fizetés, céges bankkártya, külföldi utak… Csodálattal figyeltem az olajozottságot, ahogyan a több tízezer munkavállaló, egy gondosan felépített rendszerben temérdek pénzt termel. Abban az évben rekordprofitot értünk el, 40 milliárd dollárt.

Karrierem csúcspontjaként éltem meg, amikor áthelyeztek fél évre Hollandiába. Késõbb kiderült, azzal a céllal, hogy vegyem át pár ember munkáját, mert munkahelyeiket az olcsóbb magyarországi központba helyezik át. Mindannyian tudtuk, amint befejezõdik a tudásátadás, õket kirúgják, én meg hazamegyek.
A feladatokat átvettük. Megdicsértek. A jutalmam, egy fontosabb pozíció elõkészítetten várt. Kiváló csapatot építettünk, de kinevezésem elõtt egy hónappal felmondtam.

Újabb óriáscéghez szerzõdtem. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztunk egy éven át, mégsem kaptunk egy fillér jutalmat sem, a pocsék nemzetközi eredmények miatt. Ismét személytelennek éreztem szinte mindent. A legszörnyûbb az volt, hogy optimalizálás címén a cafeteria egy részét a karácsonyi céges partira kellett áldoznunk!

Ez az én tapasztalatom. Nem általánosítok.

Épp mire megértettem, hogy nagyvállalati környezetben nem tudok általam elképzelt karriert építeni, felkértek egy akkor stagnáló, de komoly lehetõségekkel bíró, térinformatikával foglalkozó kisvállalat felvirágoztatására. A sors kiszámíthatatlanságához tartozik, hogy a multis tapasztalatom keltette fel a tulajdonos érdeklõdését.

Az elsõdleges cél a bevétel és a profit növelése volt. Ezt komolyan is vettem. Árultuk a szoftvereket és megoldásokat, jöttek az eredmények. Az év végi jutalom csak rajtunk múlott. De amikor lezártunk egy üzleti évet, kiüresedtem. Újra nulláról kezdhettünk mindent, még magasabbra emelt elvárásokkal.

Lassan megismertem az iparág gondolkodásmódját, a szakma képviselõit és az ügyfeleket. Közben személyes történeteket hallottam szoftvereink használóitól, amelyek elkezdtek érdekelni: kiderült, hogy sok esetben életeket mentünk (katasztrófavédelem, honvédelem), bûnözõket segítünk megtalálni vagy épp képesek vagyunk alternatívát bemutatni gazdasági recesszióban.

A legjobbkor – a piacra és a köztudatba való berobbanás elõtt egy pillanattal – kerültem olyan szakmai környezetbe, ahol a profiton túli értékek jelentek meg elsõként. Ez teljesen átrendezte az értékrendemet! Megértettem, hogy az igazi kihívások és sikerek csak most kezdõdnek. Elkezdtem átrendezni önmagamat is. Például míg korábbi elõadásaimon a cégemet hatalmas logóval mutattam be, ma már inkább arra figyelek, mi érdekli a hallgatóságot, milyen plusztudást vagy tanulságos történetet adhatok át. A felkészülés sokkal tovább tart, az eredmény pedig kézzel fogható: ilyen elõadás után mindig megkeresnek. Azt hiszem, ez annak a hitnek és hitelességnek köszönhetõ, ami akkor jön belõlem. Számomra ez most a siker. És a kihívás is.

A profit hajszolásán túllépve olyan új céljaim lettek, mint a térbeli gondolkodásmód terjesztése és oktatása, a kapcsolódó állami szabályozás megteremtésének és korszerûsítésének ösztönzése, a térinformatikai eszközök innovatív bevezetése más iparágakba. Beleszerettem abba, amit csinálok, és a sok kicsi helyett nagy horderejû dolgokat kezdtem, kezdtünk megálmodni. Sose felejtem el, nyáron, szabadságom alatt a csapat egyik tagjával beszéltünk. Úgy köszönt el, hogy „…oltárira hiányzik a munka veled.”

Nem tévesztem szem elõl a pénzügyi eredményességet (nagyon nem!), de közben a szenvedélyemnek élek. És hogy mi a fõ cél? Még nem tudom biztosan, csak azt, hogy nyomot akarok hagyni. Ezt Steve Jobstól tanultam. Ezt Õ fogalmazta meg rém egyszerûen: „Azért vagyunk itt, hogy nyomot hagyjunk.” Én ennek szellemében folytatom, amit elkezdtem.