Martin: egy vagy több nyertes?

Michael Moore vagyok és az állampolgárok nevében letartóztatom a biztosítótársaság igazgatóságát! – beszéli bele a megafonba a rendezõ-fõszereplõ a Kapitalizmus: Szeretem! címû „dokumentumfilmben”. A 2009-ben bemutatott válságmozi a gazdaság mûködésérõl kívánta lerántani a leplet, olcsó poénokkal, csúsztatásokkal és összeesküvés-elméletekkel. A moore-i fantáziákkal az a gond, ami általában véve is a harcos antikapitalizmussal: az irigységre apellálva keltenek hangulatot, miközben megoldási javaslatokat nem tesznek, megvalósítható alternatívát nem nyújtanak.

A gazdasági és pénzügyi válság 2008 õszén elemi erõvel csapott le a nyugati világra, ennek hatásaival azóta is nap mint nap szembesülünk. Felszínre kerültek a piac önigazgatásába vetett hitre és gyakorlatára épülõ, az állam szerepét marginalizáló angolszász kapitalizmus mûködési hiányosságai, aminek következtében – nem túl meglepõ módon – az inga a másik irányba leng ki: az állami szabályozás új erõre kapott. „Most mindannyian szocialisták vagyunk” – írta bõ két évvel ezelõtt címlapján az amerikai Newsweek magazin. Ma jobb- és baloldalon – Magyarországon kiváltképp – divat a „neoliberálisozás”, pedig a végletekig vitt szabadpiaci ideológia inkább az amerikai (chicagói) kapitalizmus sajátja, nem pedig a kontinentális (neo)liberalizmusé.

A pénzügyi rendszert és a reálgazdaságot átható válság dacára a kapitalizmus képes volt és lesz is a korrekcióra. Rendszerváltás nem volt; nem is történhetett, hiszen a kapitalizmus minden más gazdasági rendszernél jobban megfelel az emberi természetnek, ez bizonyítja életképességét, szemben például az államszocialista tervgazdasággal. A válság tehát makro- és mikroszinten egyaránt a rendszeren belül jelentkezik, ami persze nem kisebbíti a problémák jelentõségét. Az elégedetlenség korát éljük, a létezõ kapitalizmusok korrekciójának igényét napjaink pénzügyi-gazdasági válsága felerõsítette.

Még békeidõben is, de válságban különösen, a nyugati világ centrumországaitól eltávolodva pedig végképp sokat halljuk azt az érvet, hogy a hatékonysághoz nincs szükség a demokráciára, sõt, ha a döntésekbe „alulról” beleszólnak, az csak hátráltatja az eredményes munkát. Ebben az álláspontban van igazság; az utasításon és az engedelmeskedésen alapuló intézményi mûködés ideig-óráig sikeres lehet, hiszen kiiktat számos súrlódási tényezõt, például a munkavállaló véleményét, mentalitását, motivációját, néha tudását is, és – látszólag legalábbis – csak a feladat elvégzésére összpontosít. Ha csak lojális végrehajtók és szorgos hangyák dolgoznak egy cégnél, lehet, hogy kevesebb lesz az ötlet, de több lehet a profit. A kérdés csak, hogy meddig.

A fenntarthatóság napjaink kapitalizmusának kulcsfogalma. És most nem a társadalmi felelõsségvállalásként (CSR) ismertté vált marketingtechnikára gondolok, hanem a pénzügyi, társadalmi, szociális és környezeti fenntarthatóságra (mindez persze belelátható a CSR-be is). A gazdasági válság óvatosságra inti a kormányzatokat és a vállalatokat egyaránt, a kétezres évek elsõ évtizedének piaci pénzbõsége után most világszerte takarékosabb évek jönnek a recessziós veszély és a felhalmozódott adóssághegyek miatt. A pénzügyi hurok szorul, a tét sokszor a puszta túlélés, a szervezetfejlesztésnek „az örülj, hogy van munkád” és a „cél szentesíti az eszközt” gondolatok jegyében egyre kisebb a szerepe. Veszélybe kerülhet a társadalmi fenntarthatóság. Eközben az Európai Unió Európa-2020 versenyképességi stratégiája az „okos, fenntartható és befogadó” növekedést tûzi ki célul. Hosszú távon nem látszik más megoldás, mint az önmagunk és környezetünk határaival számot vetõ gazdasági cselekvés.

Kína példája azt mutatja, hogy létezik kapitalizmus – mégpedig nem is akármilyen – demokrácia és emberi jogok nélkül, vagyis makroszinten is nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk, a demokrácia inkább gátja, mint elõmozdítója a gazdaság prosperitásának. A hosszú évek óta 10 százalék körüli növekedés ugyan lélegzetelállító, de nem nehéz észrevenni a kínai fejlõdés árnyoldalait: termelékenységben, innovációban messze elmarad a nyugati világ mögött. Az elkövetkezõ idõszak nagy kérdése, hogy az egypárti diktatúra meddig lesz képes biztosítani a fejlõdést Kínában, tényleg a keleti széljárás lesz-e az uralkodó a világban, és áthelyezõdik-e a világgazdaság centruma a feltörekvõ országokra.

A kapitalizmus kritikusai ritkábban emlegetik a fordított összefüggést: a demokrácia megléte kivétel nélkül feltételezi a kapitalizmust. Nem mindegy persze, hogy milyet. A fenntartható, és az emberi-vállalkozói értékeknek nagyobb jelentõséget tulajdonító társadalmak többnyire jobban is prosperálnak; a bizalomnak, az együttmûködésnek, a felelõsségvállalásnak, az innovációs hajlandóságnak a fejlõdésben betöltött szerepét igazolja a szakirodalom, mások mellett Francis Fukuyama vagy Edmund Phelps munkái. Ezért vált mára kissé idejét múlttá a piac kontra állam vita: Skandináviában a piac és az állam is hatékonyabb, mint mondjuk Magyarországon, ahol sajnos ezek a magatartásminták igencsak kevéssé elterjedtek. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy a kapitalizmus értékeirõl ne csak moralizáló vita folyjon, hiszen a gazdaságnak nincsenek morális céljai, az erkölcsi alapállások egy plurális társadalomban amúgy is különbözõek. Viszont: ha a vállalatirányítás értékalapú, az profitnövelõ tényezõ lehet, ami persze nem zárja ki, inkább feltételezi a stratégiai célokat szem elõtt tartó határozott vezetést (leadership). Ez utóbbi ugyanolyan fontos az eredményesség szempontjából, sõt, a jó vezetõ az intézményi kultúra fejlesztésében érdekelt.

Charles Handy, neves brit szervezetfejlesztõ szerint a versenyt kétféleképpen lehet értelmezni: a lóversenyhez vagy a maratonhoz hasonlítva. Az elõbbiben csak egy gyõztes van, az utóbbiban mindenki nyer, aki átszakítja a célszalagot. Úgy vélem, hogy minél több „maratoni” versenyhelyzet van egy cégben és a társadalomban, annál hatékonyabb lesz a mûködés. Annál inkább el tudjuk kerülni a hagymázas antikapitalizmus és az autoriter irányítás csapdáit, és annál élhetõbbé válik a kapitalizmus.