A brókercégek piacán alapvetően nincs dominóhatás. Ha az egyik cég bedől, nem kell a másiknál lévő pénzünkért aggódni, a cégek nem kapcsolódnak össze. A kivételes eset az, ha valami rendkívüli piaci esemény van, amely minden céget egyformán érint, és így többen is egyszerre szenvednek el jelentős veszteséget. Ha ez lett volna a helyzet a Buda-Cash bukásakor, ha rendszerszintű katasztrófa fenyegetett volna, ha valóban a szektor egésze lett volna veszélyben, akkor az MNB úgynevezett makroprudenciális, azaz a pénzügyi rendszer egészéért is felelős szabályozóként maga lett volna köteles erre figyelmeztetni, és felfüggeszteni a szektor egészének tevékenységét. Piaci összeomlásnak, rendszerszintű problémának azonban – mint ezt maga az MNB is megerősítette – sem a Buda-Cash bukásakor nem volt, se jelenleg nincs semmi jele: „A brókercégek ügyei nem veszélyeztetik a magyar pénzügyi rendszer stabilitását, a magyar pénzügyi rendszer stabil és tőkeerős”.
Ha tehát nincs rendszerszintű probléma, akkor az egyik cég összeomlásából nem következik, hogy egy másik is bajba kerül. Miniszterelnökünk tehát feleslegesen aggódott a dominóhatás miatt: a Buda-Cash összeomlásából egyáltalán nem következett, hogy az egyik állami szervezet a Quaestornál értékpapírszámlán elhelyezett állampapírokkal bármi probléma lehetne.
Fotó: Thinkstock
Miniszterelnökünk azonban egy másféle dominóhatást vizionált. „Brókercégnél pénzt tartani egyenlő rendkívüli kockázat” – foglalta össze brókerellenes hangulatot kelteni egyáltalán nem óhajtón azt a tanulságot, ami szerinte ma már minden háztartás legutolsó sarkába is eljutott. A három ominózus brókercég esetében – Buda-Cash, Quaestor, Hungária Értékpapír – azonban a nyomozás nem a brókertevékenység különösen kockázatos volta miatt folyik, hanem mert mind a háromnál a szabályok (törvények) súlyos megszegése, bűncselekmény történt. Miniszterelnökünk állítása – noha, mint tudjuk, a legkevésbé sem állt szándékában brókerellenes hangulatot kelteni – így azzal ekvivalens, hogy a „brókercégek esetében különösen nagy a kockázata annak, hogy bűncselekményt fognak elkövetni”. A dominóhatás tehát azt jelenti, hogy ha az egyikről kiderül, hogy az ügyfél pénzéhez nyúlt (magyarul: lopott), akkor a többiről is ki fog derülni, csak idő kérdése. Tehát „addig kell visszavenni az adófizetők nehéz munkával megszerzett forintjait a brókerektől, amíg még lehet!”. Különben ellopják.
Ez a kormány magatartásában is manifesztálódó következtetés éppen elégséges ahhoz, hogy a pénzügyi rendszerbe vetett, a válság és a politika által szívesen alkalmazott demagógia által már amúgyis erősen megtépázott bizalmunkat végleg lenullázza.
Ki bízna egy olyan szektorban, ahol a kormány szerint a bűncselekmények elkövetésének kockázata sokkal nagyobb, mint bárhol máshol? Bár, ha ez így van, akkor mégiscsak lenne tennivalója az MNB-nek, akkor valóban fel kellene függeszteni minden befektetési szolgáltatást Magyarországon, hiszen itt különösen nagy a kockázata annak, hogy a befektetési szolgáltatók valójában nem is szolgáltatnak, csak lopnak. Ijesztő, brutális következtetés, amit semmilyen tény, elemzés nem támaszt alá. Kizárólag a felelőtlen, mindent összemosó, az éppen vesztes kisbefektetők rémült felháborodására építő állami demagógia. Ahogy Várhegyi Éva fogalmazott az ÉS-ben: “Az anyagi károknál is súlyosabb következménnyel járhat a pénzügyi szektor intézményeibe és a hatóságokba vetett bizalom megrendülése, mivel ennek a visszaszerzése a legnehezebb. Az ügyet felelőtlenül kommunikálók felelőssége is leginkább emiatt vethető fel.”
A magyarországi brókerszakma közel 20 éven keresztül nagyobb szerencsétlenség nélkül, a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően, a befektetők többségének megelégedésére működött. A korszak legnagyobb „brókerbotrányában”, Kulcsár Attila 2003-as lebukásában viszonylag kevesen voltak az érintettek, kisbefektetőket az ügy nem érintett. A kilencvenes évek számos kisbefektetőt érintő ügyeire – a Lupis-történetre, a Globex-ügyre, a Reálcsoportra (Reálbank, Reálbróker, Reállízing) avagy a „VW lízing kötvényre” – ma már egyre kevesebben emlékeznek. Nagyjából ezek voltak az utolsó jelentős, a szabályok megszegésével, nem egy esetben bűncselekménnyel összefüggő jelentős „brókerbotrányok”. A mostani „brókerbotrány” kapcsán több internetes portál is összegyűjtötte a múlt hordalékát – de a fentebb említetteken kívül jelentősebb ügyre nem nagyon talált. Talán akkor mégse állíthatjuk teljes magabiztossággal, hogy ha van egy tisztességtelen brókercég, akkor ez a „brókervilág” egészére így igaz. Ez esetben miniszterelnökünk sürgős pénzkivonási akciója semmivel sem igazolható. Miért is ne tarthatná akár egy állami szervezet is biztonságos állampapírjait egy befektetési szolgáltatónál? Vagy tán mégsem biztonságos állampapírokról volt szó? Esetleg mégis Quaestor kötvényeket vett az ominózus állami szervezet?
Ha Quaestor kötvényt vett az állami szervezet az adófizetők pénzéből az egy másik helyzet.
Ma már tudjuk, hogy Quaestor kötvény kétféle volt: az „igazi” és a „fiktív”. Szabad szemmel ezek nem feltétlenül megkülönböztethetők, egy kisbefektető számára különösen nem – hiszen a fiktív kötvényre sem az volt írva, hogy FIKTÍV KÖTVÉNY. De a részleteket ma még nem tudjuk. Egyet azonban tudunk: bármilyen befektetés, így a kötvénybefektetés is kockázatos ügylet. Nem azért mert esetleg „ellopják a pénzünk”, hanem mert kockázatmentes hozam nincs. A kockázatmentes hozam a nulla (de néha még az sem…). Ezt nem könnyű elfogadni, főleg akkor nem, amikor éppen vesztünk – olyankor mindig azt érezzük, hogy igazságtalanság történt velünk, de azért nem kiáltunk egyből „tolvajt”, hacsak a politikai demagógia szirénéneke el nem kábít bennünket. Számos kisbefektető veszített 1998-ban az orosz válság következményeként, még többen a nagy pénzügyi válság alatt 2008-2009-ben, de hangos „tolvajt” mégsem kiáltottak. Pedig akkor is brókercégek szolgáltak ki bennünket: értékpapír számlán tartottuk kötvényeinket, részvényeinket, befektetési alapjegyeinket, származékos termékeinket.
A befektetés kockázatát mégis vállaljuk, mert a pénzünket szeretjük fialtatni. Akár nagyobb kockázatot is hajlandók vagyunk vállalni a nagyobb hozam reményében. Az irracionálisan magas hozam sokszor elhomályosítja a józan veszélyérzetet. A Quaestor kötvényre, az MNB által engedélyezettre nem is annyira kicsi betűkkel rá is volt írva, hogy az „átlagostól eltérő kockázatú” (értsd nagykockázatú) „ügylet”. Mint a kiszamolo.hu már 2 éve megírta: „A kibocsátó nem a Quaestor cég, hanem egy direkt erre a célra létrehozott Kft., amelyik továbbadja a kötvényekből befolyt pénzt a csoport tagjainak. Te ezzel a Kft-vel vagy jogi kapcsolatban. A Kft. saját tőkéje kerekítés után 0,0%-a a teljes forrásnak, vagyis nagyon finoman szólva is nem tűnik túl tőkeerősnek. Ezért fogalmaznak úgy, hogy “az átlagostól eltérő kockázatú”. A kötvényre sem az OBA, sem a BEVA védelme nem vonatkozik a prospektus szerint. Ha a kötvényből idő előtt ki akarsz szállni, nem biztos, hogy találsz rá vevőt, ha mégis, nem biztos, hogy tetszeni fog az ár, amit kapsz érte… Ne ess abba a hibába, hogy a 9% több mint a 4%, ezért ezt választom.”
Fotó: Thinkstock
A Quaestor cégcsoportnak ez a meglévő kockázata lehet, hogy minden szabálytalanság nélkül is jelentős veszteséget okozott volna a befektetőknek.
Valószínűleg, a cég hibás üzleti modellje vezetett el ahhoz a már szabályokat megszegő bűnös piramisjátékhoz, aminek a mélységét és kiterjedését egyelőre nem látjuk. Ahogy egy blogon olvastuk:
„Ez nem brókerbotrány, hanem országbotrány. Kiborult a trágya a főtéren, a magyar politikusok, akik még a lakásaikkal sem tudnak elszámolni, nyakig ülnek benne. Ömlik a szar.”
