Elrettentőnek gondolt példából született meg az RTL műemléket feltámasztó új székháza

Ötévnyi tervezés, illetve átépítés végére került pont nemrég az RTL életében, hiszen a csatorna néhány héttel ezelőtt beköltözött a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán álló egykori MÉMOSZ-székház épületegyüttesébe, amit a TIBA Építész Stúdió szabott a cég igényeire. A szeptember 9-i hivatalos megnyitóra lapunk is meghívást kapott, az ehhez kapcsolt bejáráson pedig számos meglepetés várt bennünket.

Az ingatlan történetének rövid áttekintése után most ezekről számolunk be, és választ adunk két nagy kérdésre: megmenthető-e egy több mint harminc éven át kihasználatlanul pusztuló kultúrház – ma inkább úgy mondanánk, hogy konferenciaközpont –, és hogy nagy kompromisszumok nélkül is használható-e egy több mint hetven éves irodaház, aminél a műemléki védettség nehezíti meg az építész dolgát? A válasz mindkét kérdésre igen, de ne szaladjunk ennyire előre.

A kezdetek

A két világháború közti modern építészet kissé megkésett, de annál nagyobb hatású egyik fő művét az idén épp százhúsz éve alapított MÉMOSZ, azaz a Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetsége építtette, ami azért jött létre, hogy az építőmunkások jogaiért mint szakszervezet küzdhessen, szükség esetén pedig sztrájkokkal érje el a céljait.

Ez maximálisan sikerült is, hiszen az építőipari szakmák mindegyikét összefogó szövetség már röviddel alapítása után a legnagyobb létszámú, illetve a legerősebb szakszervezetek egyikének számított, tagjai közül pedig számos meghatározó politikus, illetve miniszter is kinőtte magát. A tanfolyamokat, képzéseket, kulturális rendezvényeket, illetve szabadidős tevékenységeket is szervező, a megalakulásától kezdve nyilvánvalóan a politikai baloldalhoz kötődő MÉMOSZ első otthona az egykori Trieszti nőhöz címzett vendéglő kerthelyisége volt (a hely ma is étterem), erre azonban nyilvánvalóan csak ideiglenes állomásként tekintettek, hiszen 1909-ben átadták a mai Dembinszky és a Dózsa György út sarkán álló, a vidéki tagoknak átmeneti szállást is adó székházukat – Messinger (Medgyes) Alajos munkája ma is áll –, amit egészen a második világháborút követő átrendeződésekig használtak.

A sarokház a kommunista hatalomátvétel után már idejétmúltnak bizonyult, így a vezetők a romba dőlt ország a helyzet rendeződésébe vetett hitét, illetve az újjáépítés erejét bizonyítandó eldöntötték, hogy új, a korábbinál nagyobb és fejlettebb központot építenek. A célra a közeli Vilma királynő útja (később Gorkij, ma Városligeti fasor), illetve a frissen átnevezett Dózsa György (korábban Aréna) út sarkán lévő területet szemelték ki, ahol korábban egy kertmozi, a századfordulón pedig előbb a Gárdonyi Géza közreműködésével múlandó látványossággá vált Pokol-körképet, majd a magyar kerékpározás és autózás egyik bölcsőjét találhattuk volna.

Az 1946-ban kiírt tervpályázaton számtalan ismert építész képviseltette magát, köztük Kozma Lajos és Preisich Gábor, de a később generációjuk legismertebb tagjaivá vált fiatalabb tervezők, Gádoros Lajos, Szrogh György, a Moszkvából épp visszatérő Perényi Imre, valamint a Párizsból a romos magyar fővárosba jobb híján hazagyalogló Perczel Károly is mind saját pályaművel próbálta elnyerni a megbízást.

Egyetlen győztest végül nem hirdettek, hiszen a megbízást 1948-ban hosszú gondolkodás után végül több korábbi versenytársnak adták: Preisich, Gádoros, Perczel, Perényi, illetve Szrogh az időközben megalapított ÉTI, azaz az Építéstudományi és Tervező Intézet munkatársaiként közösen álltak elő a végleges tervekkel, amik a Rajk László általi alapkőletételt követően két éven belül, 1950 júniusára váltak valósággá.

A magyar építőmunkások béreiből lecsippentett – hivatalosan általuk felajánlott – 3%-os szeletekből megvalósult munkákkal foglalkozó könyvek, tanulmányok, valamint online anyagok közül Perczel nevét csak néhány említi, ennek pedig nyomós oka van: az illegális baloldali mozgalomban való szerepe miatt a biatorbágyi merénylet (1931) után letartóztatott, az egyetemről eltanácsolt, Brnóban, majd Zürichben építésszé vált fiatal mérnököt 1949-ben ugyanis letartóztatták, majd a Rajk-perben koholt vádakkal életfogytiglanra ítélték.

Az öt évvel később, 1954-ben szabaduló, majd rövidesen a hazai építészeti közélet, illetve műemlékvédelem egyik kulcsfigurájává vált Perczel neve épp ezért a Dózsa György úti bejáratnál lévő méretes emléktáblán sem szerepel, pedig a budapesti Gyűjtőfogházban, valamint a váci börtönben is volt lehetősége a tervezésre: a Közérdekű Munkák Igazgatósága 401. Vállalat Általános Épület és Géptervező Irodájában dolgozott.

A projekttel nem csak ez volt a hatalom problémája, hiszen a székház a főleg a Bauhausból táplálkozó magyar modernizmus utolsó nagy középülete volt, a munkálatok derekán pedig már megindult a Moszkvából lassan a teljes szovjet blokkba exportált szocialista realizmus – ez az itthon ma sokszor szitokszóként használt szocreál – térhódítása.

Az új stílus mélyen megvetett mindent, ami funkcionalista és modern, ez pedig a nagy építészeti vitaként emlegetett hazai események során a következő gondolatmenetre ragadtatta el a Rákosi-kor négyesfogatának tagját, a rendszer főideológusának tartott Révai Józsefet:

Ezt a vitát, ami most építészetünk kérdéseiről folyik, az élet vetette fel. Elégedetlenek vagyunk házaink, épületeink jelentős részével. A kormány elégedetlen, a párt elégedetlen és elégedetlen ezekkel az építkezésekkel népünk is. Egyszerűen arról van szó, hogy drágán építünk és csúnyán építünk. Skatulyákat, kacsalábon forgó kastélyokat építünk és elnevezzük őket például MÉMOSZ-székháznak. […] Nem érzi senki, hogy ezek az épületek célszerűek, funkcióikat betöltik és azt sem érzi senki, hogy ezek az épületek kifejezik azt az új világot, azt az új társadalmat, amelyet népünk épít. […] Egy szakszervezeti házban egyik legfontosabb rész a nagy előadóterem, amelyet előadások, gyűlések, kulturális rendezvények tartására lehet használni. Ebből az is következik, hogy a funkció szempontjából legcélszerűbb az ilyen termet nem emeletre, hanem a földszintre helyezni. Nézzük meg a MÉMOSZ-székház nagytermét. Felvitték az első emeletre, teret pazaroltak vele, és nem törődtek azzal sem, hogy milyen lesz a terem akusztikája. Mikor utólag kiderült, hogy nem jó az akusztikája, rárakták azokat a terem funkciójából egyáltalán nem következő farácsokat, amelyek se nem szépek, se nem funkcionálisak, se nem olcsók. Nem tudom, hogy a MÉMOSZ-székháznak előbb az alaprajzát csinálták-e vagy a homlokzatát, és miből adódott ez a hiba. De hogy hiba, az bizonyos. A székháznak széles nagy folyosói vannak, mintha úri kaszinó lenne, vagy mintha a parlamenti folyosókat akarták volna utánozni, ennélfogva a munkaszobák, olvasószobák, sakk-szobák, tárgyalószobák, értekezleti helyiségek szűkek és kicsik. Rosszul használták ki a teret a tervezők, nem úgy, mint ahogy egy szakszervezeti székház funkciói alapján kellett volna

– hangzott el az 1951. április 24-i vitán, később pedig állítólag maga Rákosi is elmondta a véleményét:

a betonba öntött szindikalizmus építészeti példájának nevezte azt.

A Le Corbusier életműve mellett Alvar Aalto az oroszországi Vijborgban (akkor Viipuri, Finnország) álló könyvtárának (1927-1935) auditóriumát is idéző együttes az év őszén újra negatív példaként került a figyelem kereszttüzébe: a budapesti Országos Épitőművészeti Kongresszus és Kiállításon a dekadens nyugati építészet elrettentő példájaként emlegették.

Ezek a vádak persze nem voltak igazak, hiszen a Dózsa György útra néző ötemeletes irodaház irodatereivel, illetve csőliftjeivel (hasonlót például a háború kitörése előtt röviddel átadott Margit körúti Dugattyús házban láthatunk) a lehető legegyszerűbb módon tette lehetővé a MÉMOSZ működését, az ezerháromszáz főt befogadó, a Városligeti fasor felé néző kongresszusi termet pedig kisebb tanácstermekkel teletömött nyaktag kapcsolta össze a főépülettel.

A figyelmet látványos oszlopsorával és tizennégy tartópillérével, illetve a tetőterasz fölé nyúló lyukacsos előtetővel magára irányító Dózsa György úti óriás mellett a csodaszép Kőrössy-villát néző egykori kultúrházat is érdemes szemügyre venni, hiszen az első emeleti erkély beugrasztása, valamint a Tar (Theisz) István (1910-1971) munkájaként született, mezítlábas asszonyokat és csizmás férfiakat mutató Építőmunkások mélydomborműként való megvalósítása mind-mind bőven meghaladták saját koruk színvonalát.

A belső értékeket az ország jó része sosem láthatta, hiszen az építőmunkások szakszervezetének tagjai mellett csak a legismertebb politikusok fordultak meg az épületekben, az eleinte Építők Rózsa Ferenc Kultúrotthona feliratot kapuja felett hordó rendezvénytérben pedig az épületet eleinte még hangosan gyűlölő Magyar Dolgozók Pártja, majd az 1956-os forradalom napjaiban létrehozott utódja, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tartotta országos értekezleteit és más eseményeit.

A szocializmus évtizedeiben Kádár János és Rákosi Mátyás mellett Nyikita Hruscsovot, Leonyid Brezsnyevet, illetve a gerillavezérből lett kubai ipari minisztert, Che Guevarát is látott tanácsterem falai közt divatbemutatókat, illetve színi- és cirkuszi előadásokat is tartottak, a nyolcvanas években azonban hirtelen bezárultak a kapuk.

Huszonöt év kellett a teljes megújuláshoz

Az irodaépületnek egy fokkal jobb sors jutott, hiszen a kilencvenes évek derekán feltűnt a színen az ING bank, ami eldöntötte, hogy a lehető legtöbb érték megmentését szem előtt tartva oda költözteti a közép-európai központját. Ez végül így is lett, hiszen a szomszédjával együtt 1999-ben műemléki védettséget kapott épület 1998-2002 között újjászületett, a szomszédban keletkező foghíjon pedig 2001-2004 közt felépült az ezredforduló legmerészebb, ma is megosztó irodatömbje. A tervek megszületéséből mindkét esetben kivette a részét a holland kortárs építészet egyik legnagyobb alakja, Erick van Egeraat, aki a MÉMOSZ-épületnél Dr. Komjáthy Attilával (MÉRTÉK Építészeti Stúdió), illetve az általa összeállított csapattal dolgozott együtt.

A célt nem csak elérni, de túlteljesíteni is sikerült, hiszen a kortárs megoldások – így többek közt az átszellőztetett üvegfelületek, a kettős homlokzat, a szükségszerűségből lecserélt hengerliftek, illetve a mobil falak – szépen egészítették ki a negyvenes évek végén született, fél évszázadot túlélő belső és külső értékeket: ezt 2002-ben Budapest Építészeti Nívódíjával ismerték el.

A népes akkori tervezőcsapatban egy olyan építésznek – a TIBA Építész Stúdiót erősítő Király Zoltánnak – is jutott hely, aki a most véget ért munkákból Bozsik Zoltánnal együtt vezető tervezőként vette ki a részét, így a megnyitót követő épületsétán mutatta be a változásokat, illetve a megmaradó eredeti belső térrészeket.

A kongresszusi terek közel tíz évvel ezelőtt tervezett, engedélyig azonban sosem jutó munkálataihoz kapcsolódó bontások során ezek közül sok nyomtalanul eltűnt, a háború utáni évek két fontos belsőépítésze, Gábriel Frigyes és Vass Antal tervasztalán született termek és részletek közül azonban így is meglepően sok megmaradt, a szakemberek pedig ezeket méltó módon mentették át, illetve hasznosították.

A nehézséget egyértelműen a műemléki védettség, illetve a Városligeti fasor felőli szárny több mint harminc éven át tartó elhagyatottsága okozta, így miután 2019-ben elindították a projektet, majd lassan körvonalazódni kezdtek az RTL vágyai, számos nehézségen, valamint technológiai korláton kellett magukat átverekedniük.

A hazai ingatlanfejlesztő cégek egyik legnagyobbja, a WING tulajdonában lévő együttes munkálatai nyilvánvalóan ezért, illetve a koronavírus-járvány okozta nehézségek miatt húzódtak el igazán, a várakozásnak azonban az eredményt látva tényleg minden pillanata megérte.

A Tar István-dombormű mögött kapott helyet például a Híradó, a Fókusz, illetve az időjárás-jelentés felvételét szolgáló, Baló György nevét viselő stúdió. Ezt további kisebb stúdiók és vágószobák veszik körbe, amik mind a kapun belépve látható védett lépcsőházon át, a rövidesen bárki számára szabadon megtekinthető földszinti látványvezérlő mellett elhaladva érhetők el.

A legnagyobb átalakulás egyértelműen az egykori konferenciatérben történt, hiszen az épület több pontján is feltűnő kubai náddal burkolt hullámos mennyezet, valamint a tetőszerkezet egy része is eltűnt, hogy a helyét egy óriási üvegfelületnek, valamint az akusztikai szempontból szükséges hangterelőket megidéző utódnak adhassa át.

Ezzel egyidőben az egykori szónoki emelvény, illetve a nézőtér székei is eltűntek, helyükre pedig tucatnyi munkaállomás került, amikből az adásszünet jól ismert hangyafoci inspirálta szőnyegpadlón pillanatok alatt el lehet érni a kisebb tárgyalóként, vagy épp a csendes elvonulást lehetővé tévő szobákként használható egykori tolmácsfülkéket.

Ez a változás talán a projekt legvitathatóbb része, de ha a mérleg egyik serpenyőjébe a több mint három évtizedes teljes elhanyagoltságot – az eredeti cél további fenntarthatatlanságának legfőbb bizonyítékát –, a másikba pedig az irodatérként való továbbélést tesszük, akkor a helyzet azonnal egyértelművé válik.

A fasori szárny termei közül egyértelműen kiemelkedik a régi-új büfé, ott ugyanis a banánlépcsők, a hajlított üvegburkolat, illetve a műkő padlólapok mind a hetvenöt évvel ezelőtti állapotokat tükrözik, ezeket pedig szuperül egészítik ki a láthatóvá tett tartószerkezeti elemek.

További pozitívumot jelent a homlokzat képét uraló Tar-munka eredeti mészkő elemeinek megőrzése is, amik a következő évtizedekben várhatóan teljesen elkopnak majd, de így legalább a lehető legtovább eredeti arcukkal figyelhetik a járókelőket.

A Dózsa György úti oldalon a legkülönbözőbb módokon, így sokszor csak egy függöny elhúzásával variálható méretű irodaterek kaptak helyet, az egymás mellett sorakozó színes felületek, kisebb-nagyobb konyhák, pihenősarkak, valamint a nagy, összefüggő terek pedig az építészek szerint a minél hatékonyabb munkavégzést teszik majd lehetővé. Ez jól láthatóan így is lesz, a gördülékenységhez, illetve jó térélményhez azonban arra is szükség volt, hogy a gépészetet ügyesen rejtsék el – mondta el Király, aki arról beszélt, hogy álmennyezet helyett álpadlót használtak, így a harmadik emeleti padló alatt például a második emeleti rendszerek finomhangolhatók vagy javíthatók.

A legnagyobb durranást a dolgozók számára persze nem ez, hanem a tetőterasz jelenti majd, ami nemcsak a Néprajzi Múzeumra, de a teljes Városligetre, illetve a Hősök tere egy részére is kilátást nyújt, pihenőszékeivel, kanapéival, illetve grillezőjével pedig ideális partihelyszínnek tűnik.

A Csányi Zita, Jobbágy Ágnes és Szenes Georgina közreműködésével folyó munkák során a tervezők a műemléki előírásoknak megfelelve az összes eredeti burkolatot megőrizték, a kubai nádburkolatok egy részét pedig még ezen felül is felhasználták, hiszen a LAB5 belsőépítészeinek köszönhetően az új RTL-székház több pontján is visszaköszönnek, egy esetben épp a textúrájukat idéző kortárs kerámiafelületek mellett.

A költözéssel az RTL nem hagyta el egyébként a budafoki bázisát: a máris belakott műemlékben csak a PR- és HR-osztály, a jogi szakértők, a híradórészleg, illetve a legfontosabb stúdiók kaptak helyet, míg a többi osztály, valamint a műsorkészítők továbbra is Dél-Budán maradnak – mondta el a sajtóeseményt megnyitó beszélgetésen Vidus Gabriella, az RTL Magyarország vezérigazgatója, aki szerint a legnagyobb pozitívumot valóban az egymásba fűzött terek adják, így ugyanis bárki pillanatok alatt elérheti a kollégáit, a várost, vagy akár az országot gyakran átkelő híradósoknak pedig szintén sokkal könnyebb dolga lesz, hiszen a Városliget mellől sokkal könnyebben elérhetik a szükséges helyszíneket.

Ezekhez a pozitívumokhoz az örökölt építészeti minőség, valamint a TIBA Stúdió és a LAB5 közös munkája újabb pluszt adott, ezzel megszületett az ország egyik első olyan irodaháza, ami a ma sokszor már csak elvben létező műemléki védettség határait tiszteletben tartva ad XXI. századi megoldásokat.