A celebkínzás a kereskedelmi tévézés nagy hagyománnyal bíró rítusai közé tartozik, nem véletlenül. Mint minden ősi tradíció, ez is primer emberi igényekben gyökeredzik, hiszen ki ne szeretné látni, ahogy a piedesztálra emelt hírességek szenvednek, csúfosan elbuknak, vagy épp nevetség tárgyává válnak? A műfajnak sokféle leágazása van: létezik a keményvonalas iskola, amelynek fő képviselői a gusztustalan kihívásokkal bélelt túlélő realityk, ám ezek mellett bőven elférnek a palettán a szelídebb vetélkedő műsorok is, melyekben a celebeknek nem kell a dzsungel mélyén hernyót enniük, tarantulát simogatniuk, vagy másképp szembe nézniük a legmélyebb félelmeikkel. Bőven elég, ha kényelmes stúdiókörülmények között szerencsétlenkednek egy kicsit, és a szent képernyőidő – na meg a szabad szemmel látható méretű gázsi – kedvéért vállalják az örökké eladható mutatványt:
Álszentség lenne tagadni, hogy ebben van valami megunhatatlan és zsigerien szórakoztató. Különben nyilván nem lehetne a YouTube egyik legnépszerűbb interjúműsora – és személyes kedvencünk – az amerikai Hot Ones sem, ahol hétről-hétre azt nézhetjük, hogy A-listás hollywoodi sztárok és világhírű élsportolók rettegve nyúlnak az extrém csípős csirkeszárnyak után, majd taknyuk-nyáluk összefolyik, miközben próbálnak a kérdésekre válaszolni. Ott persze éppen az a lényeg, hogy a készítők nem elégszenek meg a puszta hírességkínzással, a szívatás eszköz számukra, nem végcél. Az idióta alapkoncepció ugyanis kiváló beszélgetéssel párosul, így a műsor nem ragad meg az alapját adó trashben, csak emberibbé teszi az alanyokat azáltal, hogy a chilivel kizökkenti őket a komfortzónájukat jelentő pózaikból.
Az RTL-re 15 év után visszatérő Kalandra fal!-nak nincsenek ilyen nagyra törő ambíciói. Már csak azért sem, mert az ebben részt vevő hírességek mélyinterjúi nem különösebben lennének érdekesek, de ilyesmivel szerencsére nem is próbálkozik a műsor. A japán tévéképernyőkről induló, majd a fél világot meghódító vetélkedőnek épp az egyszerűség adja a báját. Tényleg nincsenek túlbonyolítva a dolgok: a versenyzőknek a sötétből előbukkanó, kerekeken mozgó falba vájt alakzatokat kell testtartásukkal megformázni, különben a hátuk mögött tátongó medencében végzik. Van persze több kör, és olykor csavarnak egyet-egyet a szabályon, de ezek valójában teljesen lényegtelenek, akárcsak a műsorvezetők által hasraütés-szerűen kiosztott pontok. Egyetlen dolog számít, hogy a néző felhőtlenül röhöghessen a kétségbeesetten eső-kelő celebeken, s ezt a célt tökéletesen szolgálják a minden alkalommal gondosan visszalassított felvételek is. Tagadhatatlan, hogy a szekunder szégyen mellett van valami megejtő esendőség abban, ahogy például a maximalista Rácz Jenő szembe találja magát egy hatalmas, feléje száguldó sajttal, aminek a lyukán próbál egy delfinugrással átjutni, ám majdnem fennakad.
Gyerekek, a gátizmom, a medencecsontom az gatya
– nyugtázza a világlátott séf a kűr egészségügyi következményeit, mire az örökké jó kedélyű Sebestyén Balázs csak annyit felel:
Majdnem csigolyára vágtad magad, de jó volt egyébként. Egy nyaktöréssel indultunk volna.
Ez a hatás nemcsak Rácznál, de a többi – általam kevésbé ismert – versenyzőnél is érvényesül (az első epizódban a séf mellett párja, Gyuricza Dóra, Dobos Evelin, valamint Megyeri Csilla, Molnár Zsolt és Hajmásy Péter Hagyma). A tanulság: még a legmesterkéltebb/érdektelenebb/irritálóbb celeb is őszintének tűnik abban a pillanatban, amikor képen törli egy hatalmas hungarocell fal.
Ebben a tekintetben a jelenség hasonlít a Zombie Apocalypse Ghost vagy a Da’ Bomb Beyond Insanity fantázianevű chiliszószok által kiváltott könnycseppekhez, még ha itt nem is épül aztán semmi ezekre a másodpercekre felvillanó hiteles gesztusokra. Ami marad: a káröröm kollektív és mélyen emberi közösségélménye, de ez itt szerencsére nem lép át a toxikus tartományba (ahogy az amúgy gyakran megesik a kertévés szórakoztatásban), mivel a műsor végig őrzi alapvetően ártalmatlan és bárgyú játékosságát.
Ezt a fajta mainstream, felszabadult trash-burleszket én például sokkal kevésbé érzem kínosnak, mint a párkapcsolati realityk erőltetett, izzadságszagú és nyilvánvalóan szkriptelt konflikusait, ahol a szereplőknek sokszor egymás „spontán” alázásával kell kivívniuk hétről-hétre nézettséget. A világ és a szórakoztatóipar is sokat alakult 15 év alatt, de ebben a tekintetben nem igazán: megalapozottan feltételezhető, hogy még mindig ugyanúgy szeretünk vízbe zuhanó celebeket nézni, mint 2009-ben, amikor a műsor először került az RTL képernyőjére. A különbség, hogy Balázs oldalán immár nem Vadon Jani áll, hanem Istenes Bence, ők vezetik a műsor 2024-es évadát váltásban az RTL-hez frissen átigazolt Majka–Pápai Joci kettőssel. Kivéve a nyitóepizódban, amelynek különlegességeként éppen azt harangozták be, hogy kivételesen Balázs és Majka kerül párba, először a magyar kereskedelmi tévézés – sőt az emberiség és az univerzum – történetében. Megnézve a szűk egy órás ökörködést, azért nyugtázhatjuk, hogy a nagy találkozás nem hasította meg a tér-idő kontinuumot, de tény, hogy a két veterán tévés reflexből hozza a kötelezőt, és egyik sem tud igazán a másik fölé kerekedni. Olykor kóstolgatják egymást, de anélkül, hogy egy percre olyan arcpirítóan kellemetlen Hacsek és Sajó-hakniba fordulnának át, mint Balázs és Kabát Péter kettőse a Nyerő Párosban.
Ahogy utaltam rá, azért a Kalandra fal! műsorvezetői gárdáján túl is beállt pár apró változás a világban 2009 óta, még ha nem is bír akkora jelentőséggel mint a Balázs-Majka csúcstalálkozó: a hidegháború utáni optimizmus és a globalizáció megtorpanásával például tanúi lehettünk, ahogy a falak egyre nagyobb szerephez jutnak a politikában. Ám ennek természetesen semmi köze ahhoz a csetlés-botláshoz, amit a képernyőn látunk: a celebeket elkaszáló színes falaknak ugyanis véletlenül sem az a feladatuk, hogy emlékeztessenek a körülöttünk zajló szorongáskeltő folyamatokra, ellenkezőleg: az a küldetésük, hogy elfeledtessenek velünk mindent, ami a stúdió harsány színekkel és kacagással teli világán kívül zajlik.
A Kalandra fal! szeptember 2-től hétköznap esténként látható az RTL-en.
