A folytatások, remake-ek és rebootok örök átka, hogy ezeket soha nem fogják önmagukban értelmezni, a néző mindig viszonyít. Ez ezerszeresen igaz egy olyan, szent és sérthetetlennek hitt alkotás esetében, mint amilyen A holló. Ha rossz lesz, megcsúfolja Brandon Lee emlékét, ha jó lesz, akkor elhomályosítja azt – sehogy sem az igazi.
1994-ben Alex Proyas adaptálta James O’Barr elsőként 1989-ben megjelent képregényét. Utóbbinak volt honnan merítenie a végtelenül sötét és keserű szerelmi történethez: saját gyászát írta bele a menyasszonya miatt bosszúhadjáratot indító összetört férfi történetébe, de egy, a gyűrűik miatt meggyilkolt jegyespár tragédiája is inspirálta a munkában. O’Barr ugyanis mindössze tizennyolc volt, amikor menyasszonyát halálra gázolta egy ittas sofőr, fájdalmát a művészetébe forgatta bele. Később azt nyilatkozta, hogy bár terápiának szánta A holló megírását, úgy véli, kudarcot vallott, a lapokról ugyanis csak a dühöt és a reménytelenséget látta viszont. Ugyanez a zabolázatlan düh köszönt vissza a filmből is, és a A holló szinte azonnal kultfilm lett, gótikus rémmese, az „örökké nem eshet” pedig felkúszott a legismertebb filmes idézetek közé. Ahhoz azonban, hogy Proyas filmje ilyen helyet foglaljon el a filmtörténetben, sajnálatos módon kellett egy forgatási haláleset is.
Brandon Lee balesete talán az egyik leghírhedtebb tragédia a filmezés történetében – nem véletlenül emlegették annyit Halyna Hutchins operatőr halálát követően. Abban a jelenetben, amikor a Michael Massee által alakított Mókás rálő Ericre, valóban elsült a fegyver, Lee-t a forgó kamerák előtt lőtték hasba, a 28 éves feltörekvő színész pedig belehalt a sérüléseibe. A hollót emiatt körbelengték a mítoszok, attól kezdve, hogy mi történhetett a baleset pillanatairól készített felvételekkel, azon át, hogy édesapja, Bruce Lee is fiatalon és gyanús körülmények közt halt meg, egészen addig, hogy éles lőszer került a fegyverbe. Mindezek azonban nem változtattak a tényen: még mielőtt igazán beindulhatott volna a karrierje, meghalt egy feltörekvő filmcsillag, A hollót pedig mindenki ebben a tudatban nézte, és nézi a mai napig.
2008-ban a Pengét rendező Stephen Norrington rukkolt elő azzal a merész ötlettel, hogy a három pusztítóan rossz folytatás után ő bizony újraálmodná A holló-mítoszt. Ő mindezt Mark Wahlberggel a főszerepben képzelte el, ám azt, hogy Marky Mark végül miként lényegült volna át gót lidérccé, sosem derült ki: a projekt ugyanis nem valósult meg, igaz, el sem engedték. Több mint egy évtized alatt egy sor rendező és egy sor világsztárt szerződtettek le Eric Draven szerepére: Bradley Coopert, Luke Evanst, Jack Houstont, legutóbb pedig Jason Momoát, aki már hollónak sminkelve írt érzelmes posztot arról, hogy álomszerepét el kell engednie. A több mint tizenöt éves kallódás közben jóformán nem volt olyan rendező és színész, akit ne kapcsoltak volna a projekthez, egy ponton még a szerep végső birtokosának testvére, Alexander Skarsgård neve is felmerült, igaz, ő cáfolta az értesüléseket. Úgy tűnt, hogy Hollywood foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy felélessze Eric Dravent, pedig ennek nem örült mindenki: köztük az 1994-es film rendezője, Alex Proyas sem, aki több platformon is hangot adott csalódottságának.
Az a karakter nem a képregényből jött, ez Brandon volt maga. És Brandon Lee meghalt a film készítése közben, a létező legszörnyűbb árat fizette ezért, és ez az ő öröksége. Óriási sztárt csinált volna belőle, de már nem volt erre lehetősége. Szóval ezt jelenti A holló. Ez nem egy olyan film, amit csak úgy újragyárthatnak. Ez egy ember öröksége. És ezt tiszteletben kéne tartani.
Hogy ez mennyiben sikerült, az kiderül a kritika végére, ám végül a Lionsgate a szentimentális okok ellenére sem engedte el a projektet, így alakult ki végül a végső felállás: Rupert Sanders ült a rendezői székbe, Bill Skarsgård arcát mázolták fehérre, és az eredetileg tervezett Budapest helyett Prága lett a forgatás fő helyszíne. A rendező nemrég azt nyilatkozta, hogy hiába dobta meg a produkció költségeit, minden éles lőfegyvert kitiltott a forgatásról – Airsoft fegyverekkel forgattak, és digitális utómunkával oldották meg a füstöt és a villanást.
Sanders törekvése legalább annyiban becsülendő, hogy nem kezdte kockáról kockára másolni az 1994-es filmet, hanem bátran mert eltérni attól, csak épp ezzel együtt zuhant át a ló túloldalára. Ennek első, legszembetűnőbb jeléért elég a plakátra tekintenünk: nem Eric Draven bosszúfilmje ez, hanem Ericé és Shelley-é. És bár a halott menyasszonynak kardinális szerepe van a sztoriban, az 1994-es változatban szinte kizárólag visszaemlékezésekben jelenik meg, mégis rettentő erős a jelenléte Eric bosszújának szempontjából – annak ellenére, hogy alig látjuk. Épp ezért sem véletlen, hogy valószínűleg nem sok ember vágná rá, ki alakította Shelley-t (Sofia Shinas), így az, hogy egy ismert sztárt választottak a szerepre, ráadásul a plakátra helyezve egyenrangú főszereplővé tették, máris nyilvánvaló fókuszbeli különbségekről árulkodott.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="782" width="1173" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Többek közt arról, hogy valamilyen formában egy eredettörténetet látunk, és A holló első fele valóban erről mesél: kissé felületesen, elnagyolva, mintegy kötelező jelleggel kipipálva, de mindkettejükről megtudjuk, hogy borzasztó családi háttérből jönnek, nem véletlen, hogy az elvonón köt ki mindkettő. Az sem, hogy ott törvényszerűen egyetlen pillanat alatt őrülten egymásba esnek, és az elkövetkező legalább háromnegyed óra arról szól, hogy a film a fejünkbe verje: ezek itt ketten a modern kor Rómeó és Júliája, ezért zokognod kell, amikor mindketten meghalnak majd. A mindent elsöprő szenvedélyt azonban meglehetősen szegényes eszköztárral mutatja be a film: Eric és Shelley felváltva drogoznak, esnek egymásnak, bohóckodnak és csókolóznak érzékien mindezt legalább egy tucat montázsba zsúfolva, amelyet néha megszakítanak meghitt beszélgetésekkel, amelyekben olyan mondatok hangzanak el, hogy „ha nehéz szeretned, akkor szeress erősebben.”
A film tehát őrült didaktikusan próbál érzelmi hátteret felvázolni a tragédia előtt, ám pont ezért kudarcot is vall: sem a kémia nincs meg a két színész közt, sem a megfelelő párbeszédek, kicsit olyan, mintha egy pár Insta-pozitívvá csiszolt, filterezett lenyomatát néznénk arról, hogy is mutat kívülről egy tökéletes szerelmespár. A felületes megvalósítás miatt a néző már-már várja egy kicsit, hogy történjen meg az a bizonyos halálos éjszaka, amikor gonosztevők megölik mindkettejüket, majd Eric Draven a sírból visszatérve véres bosszút esküszik gyilkosaik ellen. Skarsgård Ericje nem is állhatna távolabb a Brandon-féle Erictől, ám vélhetően ez is a koncepció része volt. Utóbbi a sírból visszatérve azonnal tudta, mit kell tennie, az új Eric viszont hosszasan tipródik, vergődik, bénázik, míg a film utolsó harmadában végre kitör belőle a szamurájkarddal hadonászó, habzó szájú őrült. Itt el is szabadul a gyengébb lelkületűek számára vélhetően nehezen befogadható brutalitás: A holló egészen megdöbbentően véres, premier plánban törnek a csontok, szakadnak a karok, egyes jeleneteiben egyenesen a Kill Billre hajaz az erőszaktánc.
A nagy fináléig azonban elmegy az idő azzal, hogy Sanders sokkal többel akarta megtölteni a filmet, mint az egyszerű, zsigeri, mégis az 1994-es változatban működő kenőanyag, azaz a bosszú. Purgatóriummal, ördögi alkuval, csavarokkal, szerelem által befolyásolt szupererőkkel és mindenekelőtt zavaros és sokszor logikátlan szálakkal béleli ki a sztorit, amely ezzel együtt végleg a varázsát veszti. A végkifejletről szintén csak annyit lehet elmondani, hogy legalább tökös: mindenképpen meglepő, cserébe egyáltalán nem passzol a történethez. A befejezéssel maga Skarsgård sem volt egyébként elégedett, az pedig mindenképpen sokatmondó, ha egy színész már a bemutatás előtt bírálja a filmet. Az Esquire-nek azt nyilatkozta, hogy másféle, sokkal konkrétabb végkifejletet képzelt el a filmnek, és ezzel nem lehet nem egyetérteni. Cserébe viszont olyan befejezés ez, amely szinte kötelezően hordozza magában a folytatás, a franchise-építés ígéretét is.
Bár nyilvánvalóan őrült nehéz megítélni, A holló valószínűleg önmagában sem lenne egy túl jó film, így viszont, hogy irreálisan nagy elvárások nyugodtak az alkotók vállán, egyenesen pusztulásra van ítélve. A dicsérendő vonások nem túl népes listáján ott a már emlegetett bátorság, hogy Sanders el mert rugaszkodni az alapanyagtól – igaz rossz irányba, és túlságosan is. Egyúttal a Z generációnak is megpróbálta megadni a saját Eric Dravenjét: Skarsgårdot bármelyik berlini rave-buliból kirángathatták volna, de a Shelley-t alakító FKA twigset is simán el lehet képzelni bármelyik mai popsztár klipjében. Ezzel azonban ki is fújtak a pozitívumok, A holló végső soron egy túlgondolt és érdektelen reboot lett, amelyből mindent kilúgoztak, ami miatt az 1994-es változatért rajongani lehetett: a gót vagányságot, az elevenséget, a melankóliát és a szenvedélyt.
A holló (The Crow), 2024, 111 perc. 24.hu: 4/10.