A veretéshez visszatérő Skrillex időgépbe ültette a Sziget közönségét

Porból lettem s porrá leszek

– lehetett hallani hirtelen pár perccel Skrillex fellépésének hivatalos kezdete előtt a Sziget Nagyszínpadánál. Kiderült, ez már a dj szettjének a része, a Bikini Közeli helyeken című dalának ez a sora pedig eléggé passzolt a helyzethez, hiszen már mindenhol hatalmas volta a por, köszönhetően részben a koncertjének.

A fesztivál alatt eddig nem látott mennyiségű por eddig nem látott méretű tömeggel is párosult a nagyszínpad előtt, ahol a közönség visszatérhetett a 2010-es évek elejére. Skrillex ugyanis mintha időhurokba került volna, és azt hitte, a 2012-es Volt fellépésére érkezett.

Akkori fellépésének a különlegessége az volt, hogy a Volttól a szokásosnál némileg eltérően, éppen akkor robban be Skrillex, és ismertette meg mindenkivel a dubstep stílust, vagy ismertette meg a zenéjét, amire azt mondták, az dubstep. Annyi biztos, a műfaj neve, bármi is legyen a tartalma, soha nem lett volna olyan közismert, ha nincs Skrillex.

És habár Skrillex tavalyi visszatérő albumai már kevéssé azok a veretős dubstep-albumok, a koncertjén visszatért ehhez, az új dalai is ilyen feldolgozást kaptak, például a Ratata vagy a Rumble, utóbbira még visszatérünk.

Skrillex a nagyjából másfél órás koncertjén egy pici pihenést sem engedett, végig verette az egész szettet, eleinte minden látvány nélkül, az oldalsó kivetítők végig ki voltak kapcsolva, mögötte a logóját lehetett csak látni, Skrillexet azonban alig, a füstgépek füstje és a por miatt szinte ködbe borult. Aztán ahogy a műsor ment előre, a nap pedig le, egyre több látvány elem volt, a mögötte levő kivetítőn megmutatták a közönséget, lassan már Skrillex háta mögül is, a fények is bekapcsoltak, a lézer is megjelent a Laserbeam című dal alatt, a végén pedig a dj-pultra mászás sem maradt el, egy kis tűzijátékkal párosítva.

Skrillex nagyjából már tíz éve, hogy a nagy dupstep-sikereit elérte, utána a tavalyi albumai megjelenéséig kevesebbet lehetett róla hallani. De nem csak ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy összeállt a nála egy évtizeddel előbb alkotni kezdő Four Tettel és a nála egy évtizeddel később ismertté vált Fred again..-nel. (Schultz Antal)

Fred again..

Utóbbi követte őt a színpadon, aki, ha Skrillex volt a 2010-es évek, akkor ő a 2020-as. Négy éve kezdett el dolgozni ezen a szólóprojektjén, különböző rövid hangüzeneteket, közösségi oldalak videóit, más alkotók dalait gyűjtötte össze és alkotott belőle egy önálló dalt. Fred again.. első albumai (az Actual Life 1-3) nagyon erősen reflektálnak a covidra, a bezártságra, hogy a neten és üzenetekben éled az életed, és a koncerteken is visszaköszön ez. A kijelzőre kiírt szövegekkel köszön be, mintha chaten mutatkozna be a közönségének, állókamerás képekkel jelennek meg a dalok énekesei, netes videók részletei a kivetítőn, mintha most küldték volna csak át, miközben Fred againt a szintetizátoraihoz és egyéb eszközeihez szerelt GoPro-kamerák mutatják, hogy fabrikál ebből dalt. Mintha még mindig a saját hálószobájában készítené ezek a dalokat.  Mondjuk egy rendesen felszerelt hálószobára kell gondolni, mert tényleg vagy ezer kütyüje van, nem ritka, mikor egy dalon belül át kell futnia a másikhoz, és ebben a színpadon csak a magyar válogatott mezes Tony Friend (tényleg ez a neve) segíti ki. A dalok pedig egyszerre érzelmesek és bulizhatóak, az egyik jó példa rá a Sabrina Benaim Magyarázom Anyámnak a depressziómat című versének felolvasásából készült Sabrina (i am a party) című dal (a koncerten az előadásból egész sokat levetít, már a koncertnek azon a részén, mikor kezdődik a vége rész), ezzel is ráérzett Fred again.. a világjárvány alatti igényekre.

Koronavírusnak, úgy tűnik, már vége, vagyis Fred again.. dalai azóta is működnek, mg talán többen is voltak a koncertjén, mint Skrillexén, szépen beterítette a Nagyszínpad előtti részt, hogy aztán a közepére kicsit elfáradjon, de csak azért, hogy a végére, a Marea, Billie, Delilah dalhármasra a csúcson tudja befejezni, mire eldurrannak a tűzijátékok.

Fred again.. és a nagyszínpad utolsó idei koncertjét a Skrillexénél egy jóval nagyobb tűzijáték zárta, de sokan ekkor már azon tanakodtak, össze áll-e a már említett Four Tet-Skrillex-Fred again-hármas? Ez után lépett fel ugyanis Four Tet a Revolut Sátorban, és fura volt, hogy pont ők hárman, pont egymás után lépnek fel. A szervezőktől is volt korábban egy olyan mondat, hogy a három előadó egy napra kérte magát. Volt a hétfőn Sziget-nap előtt olyan gondolat is, hogy talán a nagyszínpadot osztják meg egymás között, erre nem került sor, úgyhogy talán Four Tet koncertjén állnak össze, volt a vélekedés.

Hogy ez miért olyan nagy szám? Mert elég ritka, hogy hárman együtt dj-zenek, ha viszont ez történik, akkor hatalmas helyeket töltenek meg, (Madison Square Garden, Time Square, Coachella záróbuli) és az egyik pillanatról a másikra terjednek el az erről készült videók az interneten.

Four Tet aztán egyedül lépett a dj pult mögé is így kezdett el dj-zni, 25 perc után csatlakozott hozzá Skrilllex, de Fred againre hiába várt bárki is, ő nem jelent meg. Mint kiderült, ezt már előre megírta utóbbi. Azt írta, ez már egymás után az ötödik fellépésük, és se helyük, se idejük nem lett volna a Szigeten a közös fellépésre.

Mindenesetre Skrillex kívül hagyta a dubstepet a sátron, ami tulajdonképpen teltházas volt kettejük műsora alatt. (SA)

Őket Overmono, majd Nia Archives követte, előbbi elég laposra sikeredett, nem volt rossz, de nem volt benne semmi kiugróan érdekes vagy szórakoztató, utóbbinál pedig, mikor aznap mr negyedszerre is felcsendült Fred again.. és Skrillex közös dala, a Flowdannal közös Rumble, úgy éreztük, itt az ideje a hazatérésnek.

Yard Act

Ahogy az utolsó előtti, úgy az utolsó nap sem telhetett el a Brit-szigetek felől érkező posztpunk fuvallat nélkül. Míg vasárnap a jelenleg legtrendibb dublini suttyók (Fontaines D.C.) csináltak hatalmas bulit a Revolut Színpadon, addig hétfőn már a jelenleg legtrendibb leedsi suttyókra (Yard Act) hárult ez a feladat. Az alapvetően négytagú – turnéfelállásban héttagú – Yard Act nem is olyan rég, 2022-ben robbant be a színre debütalbumával, a karcos és szatirikus The Overloaddal, aminek egyből sikerült kitörnie a szubkulturális buborékból: a lemezeladási lista második helyéig kúszott az Egyesült Királyságban, a zenei újságírók mellett pedig még Elton John tetszését is kiérdemelte (azóta egyik számuka fel is vették a brit popzene nagy öregjével).

A hirtelen jött sikert követhette volna elbizonytalanodás és elhúzódó alkotói válság, de szerencsére nem ez történt: az idén tavasszal megjelent Where’s My Utopia?-nak ugyan már a címéből is kiérződik az útkeresés, de ezzel együtt bátran és lendületesen tágítja tovább az első lemezzel megnyitott teret, mind zeneileg, mind a szövegek terén. Kevesebb rajta a szerepjáték, a dalban felskiccelt karikatúrák és a vitriolos társadalomkritika helyett nagyobb hangsúly helyeződik a frontember-szövegíró James Smith saját dilemmáira. Például arra, hogy tök jó, hogy valóra váltotta álmát, és a zenekarával turnézza keresztül-kasul Európát, de közben hetekig-hónapokig távol van a nemrég született gyerekétől, aki úgy nő föl, hogy az apja közben távoli fesztiválok illuminált közönségét szórakoztatja.

Azért nagy tépelődéstől nem kell tartania senkinek, az ízes brit kiejtéssel elővezetett humor továbbra is alapvetés, a menet funk- és diszkóelemeket is magába olvasztó zene pedig abszolút táncolhatóvá teszi a végeredményt. Ezt demonstrálták hétfőn a Szigeten is, ahol a Yard Act mindössze pár száz fős, ám annál lelkesebb közönségét igyekezett megmozgatni a pusztító koraesti kánikulában, és ez többé-kevésbé sikerült még az általános bágyadtság egyértelmű jelei ellenére is. Smith-t láthatóan lenyűgözte a tény, hogy egy fesztivál HATODIK napján, ráadásul HÉTFŐN, a sivatagi porfelhőben és hőségben ennyi ember kíváncsi rájuk.

Ti vagytok a fesztiválközönségek elitalakulata

– mondta elismerően, többször ámuldozva azon, hogy lehet ezt kibírni csaknem egy teljes héten át. Talán az embert próbáló körülményeknek volt köszönhető, hogy a koncert mégsem lett átütően katartikus, pedig a szuper vokalistákkal kiegészült zenekar tisztességesen odatette magát, és jó arányban válogatta két lemezéről a dalokat (a végére tartogatva olyan „régi, nagy slágereit”, mint a címadó The Overload, a The Tenchcoat Museum vagy a másnapos életigenlés himnusza, a 100% Endurance). A posztpunk mostani hullámának utat törő, bár a Yard Actnél agresszívabb zenét játsszó bristoli rivális, az Idles, azért ennél jóval nagyobb energiákat mozgatott meg első Szigetes koncertjén 2019-ben. Friss, forradalmi, ám teljesen irreleváns megfigyelés, hogy nemcsak a műfaji hasonlóságok kötik össze a két zenekart, de az is, hogy neurotikus energiákkal és suttyóbajusszal felszerelkezett gitárosaik – Sam Shipstone és Mark Bowen – kísértetiesen hasonlítanak egymásra. (Jankovics Márton)

Big Thief

Mire a Yard Actet követő Big Thief színpadra lépett, már nemcsak besötétedett, de a szauna-jelleg is elviselhető szintre enyhült a sátorban. Mindkét fejlemény kifejezetten jót tett a koncertélménynek: a csökkenő hőmérséklet nyilvánvaló fiziológiai okokból, a sötétség pedig azért, mert a New York-i indie folk zenekar dalai sokkal jobban érvényesülnek az éj leple alatt, ahol színpadi fények egybefonódhatnak a hol fátyol-vékony, hol vastag, szúrós pokrócra emlékeztető gitár-szőttesbe.

A Big Thief amúgy a termékeny zenekarok közé tartozik, 2015-ös alakulásuk óta már túl vannak az ötödik nagylemezükön, amelyből a legutóbbi – a két éve megjelent Dragon New Warm Mountain I Believe in You –  ráadásul duplaalbum volt, 20, azaz húsz darab dallal. A frontember, Adrienne Lenker, emellett komplett szólóalbumokat hozott már össze olyan dalokból, amik turné közben szaladtak ki belőle, és leállíthatatlan kreativitásának ezúttal is félreérthetetlen jelét adta. Egy olyan dallal nyitottak ugyanis hétfőn, amely nem egyszerűen a Szigeten debütált, de Lenker közölte, hogy előző este írta, így még nem nagyon volt idejük rendesen próbálni.

Ez a keresetlenség végig megmaradt, ami jól is áll ennek a fajta érzelmi feltárulkozásra, diszkrét szomorkodásra, merengésre és tépelődésre hangolt zenének. Lenker dalai sokféle stílust, műfajt és tempót olvasztanak magukba, de legtöbbször megmaradnak abban az andalító regiszterben, ami a Sharon Van Etten, Cat Power és hozzájuk hasonló énekesnők sajátja. Ebből most is kaptunk bőven ízelítőt, az viszont (pozitív) meglepetés volt, hogy a zenekar élőben nagy kedvvel kalandozik el az andalító hangvételtől: az éteri, fátyolos énekhang olykor hörgésbe, sikongatásba, vagy akár ugatásba vált, a lágy, folkos gitártémák pedig átcsúsznak Neil Young és Jack White idegbajos vibrálását idéző szólókba.

A váratlan és nagy amplitúdójú dinamizmus hihetetlenül jót tett a koncertnek, a zenekar pedig példás türelemmel építette fel a monotóniatűrést igénylő instrumentális szakaszokat a zenei csúcspontokig. A tagok között ránézésre teljes volt az összhang, ami különösen nagy szó annak fényében, hogy pár hete lépett ki a zenekarból a régi, meghatározó basszusgitáros, Max Oleartchik, és mindössze július vége óta koncerteznek az új felállásban (az új basszeros mellé egy plusz dobost is beszereztek, így a ritmusszekció elég jól tudott a többiek alá dolgozni). A változásokból tényleg semmi nem érződött a színpadon, a Big Thief tényleg megmutatta, milyen ereje van annak, amikor egy zenekar egyszerre vállalja fel a visszafogottságot és a tombolást, a törékenységet és a mindent elsöprő, vad energiákat. (JM)