Big Thief
Délután négykor kezdődött napjaink egyik legfelkapottabb kritikuskedvenc folk indie-zenekarának a koncertje a nagyszínpadon. És ezzel elég sok mindent elmondunk. Ugyanis a Big Thief lehet bármennyire jó zenekar, akár élőben is (erről most nem tudtunk megbizonyosodni), egyáltalán nem való délután négyre, majdnem 40 fokos melegben a nagyszínpadra. Egyszerűen egy Szigeten, ami nem éppen a zeneőrültek fesztiválja, nem lehet sok embert kimozdítani a hőségbe ezzel a zenével, ez a zenekar nem való ebben az időpontban oda. Sokkal jobb megoldás lehetett volna, ha a lejjebb szóba kerülő Boy Pablóval cseréltek volna helyet.
Bár vannak gyorsabb dalaik is, középtempónál most nemigen lépnek feljebb, azaz nehezen lehet ezzel megmozgatni bárkit is. Dalaik szomorkásak, meghittek és lassúak, ilyen hőségben négykor ez nem való nagyszínpadra, akármennyire is írnak tényleg nagyon szép számokat, mint a – hogy csak a koncerten is elhangzó utolsó albumról való zenéket említsünk – UFOF vagy a Cattails. Az énekesnő Adrianne Lenker is megjegyezte a koncert vége felé, remélik, még visszatérnek Magyarországra, csak akkor már egy kisebb terembe. Az tényleg sokkal jobb lenne.
Boy Pablo
Nem tudom, mennyivel ismertebbek vagy sem a Big Thiefnél. Lehet a jobb, két és fél órával későbbi kezdésnek köszönhető, de sokkal többen voltak rájuk kíváncsi. A norvég, de chilei származású frontemberrel, Nicolás Muñozzal felálló zenekar jóval jobb megoldás lett volna délután négyre a nagyszínpadra. Ők is indie-t játszanak, de a szórakoztató, aranyos és táncolható fajtáját. Nem túlzottan különlegesek, szemben valamelyest azért az előző zenekarral, olyanok, mint Mac DeMarco még mikor lazábbak és esetlenebbek voltak, szemben utóbbi most már szétdrogozott, vagy legalábbis szétesett jelenével.
A Boy Pablo mindenesetre imádja, amit csinál, ez minden egyes pillanatban érezhető, nem görcsölnek rá az egészre, mintha öt – a koncert közben félmeztelenre vetkőző – puhány srác egyszerűen még mindig imádna gimis zenekarnak lenni. És ezzel nincs semmi baj, ez így őszinte, és minden energiájukat belefektetik, hogy a közönség is szeresse, amit csinálnak, míg a Big Thief azért kicsit magának játszott. Ha úgy van, az énekes a színpad szélén ülve, a banda többi tagja egy mikrofonba vokálozva énekelt, vagy éppen Backstreet Boyst meghazudtoló koreográfiával ugrálnak a vicc kedvéért. Egyszerűen szórakoztató volt, és ez a felszabadultság nagyon jól jön ki egy fesztiválon, akár ülve nézi az ember, akár táncolgatva, bólogatva. Az ő zenéjük – akár csak a koncertet záró Dance, Baby!-t vagy a Feeling Lonelyt vesszük – norvégságuk ellenére, tényleg valami floridai tengerpartról szól, nem a Big Thief szemerkélő esős őszéről.
Superorganism
A brit Superorganism járt már Budapesten, a tavaly megjelent, azonos című debütáló albumuk után az A38 hajón. Most szintén az A38-on, csak a sátorban léptek fel a Szigeten. Tavaly is elég jó koncertet adtak, de akkor nagyon kevesen voltak kíváncsiak rájuk, most azért jóval többen, és – ahogy a Boy Pablo – ők sem okoztak csalódást, furcsa barkácspopjuk remekül működött. Vannak annyira bolondosak, mint a Boy Pablo, ha nem jobban, legyen szó a saját dalaikról, akár a feldolgozott, tegnapi főfellépő Post Malone Congratulationséről van szó.
Szemben a Boy Pablóval, azért ők többet gondolkoznak a megjelenésükön (például a kezdő Superorganism című számuk alatt a hőtartó plédekhez vagy alufóliaszerű parkában jelentek meg), vagy ha a klipjeiket idéző, gifes, 80-as éveket idéző LED-falra gondolunk. Ők is kissé őrültek voltak, nekik sem túl bonyolult a zenéjük, de jól működik, ráadásul – bár ez nem feltétlen jó dolog – a tavalyi hajós koncertjükhöz képest jóval profibbakká váltak.
Florence + the Machine
Előre leszögezem, a hétfői főfellépő koncertjével alapvetően nem sok probléma volt. Az áttetsző neglizsészerű ruha alatt egy bugyit és melltartó viselő Florence Welch gyönyörű hangú énekes, betáncolja a színpadot, sőt, a kifutóról alig-alig lép le, ha mégis, akkor a közönség előtt rohangál. A tavalyi High as Hope című albuma számaival (June, Hunger, Patricia) túlsúlyban – és mellette a 2015-ös How Big, How Blue, How Beautiful (Ship to Wreck, Delilah) a korábbi slágereket is lejátszott Florence és zenekara, de egy valami nagyon szöget ütött a fejemben, amin nem tudtam túllendülni. Miért suttog?
Erős hangja van, és erős személyiségnek is tűnik Welch. Valahogy az volt az érezésem, mint Ed Sheeran koncertje alatt, aki noha valamiért egy cuki vörösnek van eladva, egy egészen profi iparos. Welch pedig, néha suttog és fura, mindenkit szeretek hippi, máskor viszont az énekhangjához sokkal közelebb álló hanggal szövegel. Valahogy a suttogós, éteri – bár lehet ez az eredeti hangja – annyira mesterkéltnek tűnik, hogy nem enged ettől a gondolattól szabadulni az egész koncert alatt. Pedig tényleg vérprofi volt, és – ha már Ed Sheeran – sokkal kevésbé tűnt pillanatra pontosan megtervezettnek: táncolt, energikus volt, de – tudom, hogy ez apróságnak tűnik – ez a suttogás…
És egyébként úgy tűnik, nem csak annyit sikerült megjegyeztetni vele, hogy Budapesten (és nem Bukarestben) lép fel, hanem mintha valamennyire tisztában is lenne azzal, hol is van. A You’ve Got The Love című slágere előtt, minden magyar LMBTQ személyt üdvözölt és támogatásáról biztosított. Florence koncertje azért mondható még különlegesnek – legalábbis azok közül, amiket én idén a Szigeten láttam –, mert ő, illetve zenekara volt az első, akik ráadást is adtak. Na, nem azért, mert annyira hálásak a közönségnek (aminek egyébként lehettek, nagyon szerették őket), hanem előre be volt tervezve, amit sokak örömére a Shake It Outtal fejeztek be.
Kiemelt kép: Sziget Festival Official
