„Borongó” kezdte – Syme hívta így –, Borongó a Nyilvántartási Osztályról, bár amilyen kimért, mogorva, fensőséges, ógondoló káder volt, ezt maga sem vette észre.
Julia látásból ismerte. A Prózaellátó, a Nyilvántartási és a Kutatási Osztály dolgozói egy időben, tizenhárom órakor ebédeltek – mindig ugyanazok az arcok, könnyen megjegyzi az ember. De addig a bizonyos napig Julia csak Borongót látta Borongóban; úgy festett, mint aki lenyelt egy legyet, amúgy meg többet köhögött, mint beszélt. Smith volt a becsületes neve, Smith elvtárs, bár az „elvtárs” valahogy nem állt jól neki. Persze ha az ember hülyén érzi magát, amikor elvtársnak szólít valakit, akkor jobb, ha nem szólítja sehogy.
Törékeny testalkatú, világosszőke ember volt Smith. Jóképű – vagy az lehetett volna, ha nem vág mindig olyan savanyú képet. Soha senki nem látta mosolyogni, hacsak nem a párt iránti színlelt áhítatból. Julia egyszer elkövette azt a hibát, hogy rámosolygott, de Smith olyan pillantással viszonozta, mint aki véletlenül ecetet ivott. Kitűnő szakembernek tartották, de a pletyka szerint nem számíthatott előmenetelre, mert a szülei seszemélyek voltak. Feltehetően ettől keseredett meg annyira.
Syme-tól mégsem volt szép, hogy állandóan gyötörte. Syme az Igazságminisztérium Kutatási Osztályán dolgozott, ahol az újnyelv szavait kitalálták.
A legtöbben azért elboldogultak valahogy újnyelven, de Borongó még a „sejó” szót is úgy ejtette ki, mintha égetné a száját. Syme ebből merítette az ihletet, hogy a legjobb barát szerepében sündörögjön körülötte, és beszédét újnyelvi szavakkal fűszerezve figyelje áldozata kínos feszengését.
Rendszeresen beszámolt Smithnek az akasztásokról, utánozta a fulladozó emberek által kibocsátott hangokat, és sosem felejtette el hozzátenni, hogy legjobban az akasztottak kilógó nyelve bűvölte el. Ilyenkor Smith határozottan elzöldült. Syme nagyon élvezte ezt.
Julia csak egyszer beszélgetett a mogorva emberrel, amikor véletlenül ugyanahhoz az asztalhoz kerültek a kantinban. Régóta remélte, hogy egyszer csak összejönnek. Kevés vonzó férfi dolgozott az Igazságminisztériumban, és Julia úgy vélte, Smith megfelelő szerelmi partner lehetne, akivel egy unalmas nap után jól elüthetné az időt. Ezért csacsogott melegebb hangnemben, mint amilyet az új Hároméves Terv indokolt volna; hála a Nagy Testvérnek, új munkásokat kapott a Prózaellátó, hát a Nyilvántartás hogy bírja a gyűrődést?
Smith nem válaszolt, hanem – kerülve Julia pillantását – ő is kérdezett.
– Szóval az egyik regényírógépen dolgozol?
– Nem csak egyetlen gépen, elvtárs! – nevetett Julia. – Az összes gépet én javítom, ha elromlik. Micsoda gép lenne az, amit egy álló nap kell javítani!
– Mindig villáskulccsal látlak.
Nem volt értelme tovább erőltetni a beszélgetést. Némán fejezték be az ebédjüket.
A fordulópont egy kellemetlenül csípős, áprilisi délelőttön következett be – London recsegett-ropogott, nyögött az erős szélben, mintha mindjárt összedőlne. A Prózaellátóban pedig váratlanul megjelent O’Brien, az osztály felbolydult, mindenki meg akarta mutatni, milyen keményen dolgozik; csak valahogy Julia számára nem akadt feladat. Egész délelőtt a szerelőhídról leste, mikor emelkedik föl egy sárga zászló, jelezve, hogy valakinél elromlott valami. Máskor egymást érték a zászlók, és Julia egész nap ide-oda szaladgált, hogy orvosolja a szokásos panaszokat: „Elvtársnő, hallod, hogy kattog…? Tessék, erre most nem kattog! Azért megnéznéd?” A szervizt igénylők sokszor csak azért hívták, hogy kiosonhassanak egy kis beszélgetésre meg egy korty ginre, amihez Julia mindig partner volt; leállította a gépet, és úgy tett, mintha buzgón keresné a nem létező meghibásodás okát.
Aznap egyetlen gép sem kattogott. Mindenki félt – nehogy O’Brien szabotázst szimatoljon. Julia egész délelőtt a szerelőhidat rótta, és majd meghalt egy slukkért, de nem mert rágyújtani – néha ennyi is elég volt ahhoz, hogy valakit a semmittevés bűnével vádoljanak.
A teret a nyolc óriási, csillogó fémdobozba zárt cselekménygyártó gépezet uralta. Belsejük elképesztő számú és fajtájú érzékelőt és fogaskereket rejtett. Csak Julia és kollégája, Essie tudta, hogyan lehet a sérülés veszélye nélkül kúszni-mászni benne. A kaleidoszkóp volt a szerkezet lelke. Tizenhat, karomban végződő karjával cselekményelemeket választott ki és helyezett át; kiszedett szövegrészek százait mozgatta meg és vetette el, míg össze nem állt egy olyan kombináció, amelynek alkotórészei illeszkedtek egymáshoz. A szerkezet kigyűjtötte a sikeres válogatást egy mágneses nyomólemezre. Ezt festékestálcába mártotta, majd kiemelte, elforgatta, és rányomta a papírtekercsre. Levágta a tekercsről a nyomtatott papírrészt, a gyártásvezetőnek pedig annyi dolga maradt, hogy kivegye a gépből.
Az eredmény – egy tréfásan „bingószelvénynek” nevezett négyzethálós ábra – a készítendő könyv meghatározó elemeit: műfaját, fontosabb szereplőit, döntő jeleneteit tartalmazta kódolva. Valaki az átíróbrigádból egyszer megpróbálta elmagyarázni Juliának, hogyan kell értelmezni a kódot, de kudarcot vallott. Hiába töltött el Julia öt évet a Prózaellátó gyártósora mellett, tőle akár keletázsiai képírásos irkafirka is lehetett volna.
A gyártásvezető buzgón lengetett egy nyomtatott lapot, hogy megszáradjon rajta a festék. Majd összetekerte, belecsúsztatta egy zöld hengerbe, amelyet elhelyezett a sűrített levegővel működő csőpostarendszer nyílásában. Julia magasabban állt, így jól láthatta a henger útját, amint átsuhan a mennyezetre erősített, egymást kuszán keresztező, áttetsző műanyag csővezetékeken, és belepottyan a csarnok déli végében álló gyűjtőtartályba.
De ebben a munkafázisban már nem vettek részt gépek, így Juliának sem volt semmi keresnivalója ott.
A cselekménygyártó gépezet azonban lenyűgözte – nemcsak működésével, hanem meghibásodásának módozataival is. Tudta, hogyan készül a nyomdafesték, és élvezettel magyarázta, miért a kék komponens okozza a legtöbb bajt. Tudta, mi tartja helyén, mi gyűri föl vagy össze a papírt. Tévedhetetlenül érzékelte, mintha neki magának fájna, mikor érett meg a cserére egy alkatrész, és tudta, hogyan kell kérvényezni az újat, hogy az Állóeszköz-bizottság ne utasítsa el. De hogy mi van a kész termékként kikerülő könyvekben, arról fogalma sem volt, és ezt a legkevésbé sem bánta.
Ami Juliát illeti, rá nem volt egészen érvényes a mondás. Aggályoskodás nélkül készített és evett kolbászt. Fogadásból egyszer még nyersen is. De igaz volt, ha a kolbászt behelyettesítette a Győz a forradalom – mindent a Nagy Testvérért vagy a Nővérkék a háborúban VII: Larissa című regénnyel.
Miközben így tűnődött, azon kapta magát, hogy O’Brient figyeli. A csarnokot módszeresen bejárva O’Brien megállt itt-ott, kis szónoklatokat rögtönzött, érdeklődő kérdéseket tett föl, és mindenkit részesített nyájas mosolyából. A tőle távolabb álló munkások fejüket leszegve, üres arckifejezéssel dolgoztak. Igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha gépek lennének, és ez némelyiküknek meglepően jól sikerült. De ahol O’Brien járt, ott minden arc őfelé fordult, megélénkült, eltelt tétova reménnyel – mint a nap felé forduló virágok. Többen abbahagyták a munkát, hogy körülállják, és elragadtatottan igyák a szavait. Elvégre minden munkánál előbbre való, hogy mit mond egy belsőpárttag.
Juliának feltűnt, mennyire kirí O’Brien a hallgatóságából. Belsőpárttagokat megillető koromfekete kezeslábasa vastag amerikai pamutszövetből készült, és tökéletesen rá volt szabva; nyilván méretre készült. Az osztályon dolgozók mind külsőpárttagok voltak, és ennek megfelelően műszálas anyagú kék kezeslábast viseltek, amely vagy túl szűk, vagy nevetségesen bő volt rájuk. A kék overall már egyetlen használat után kitérdesedett, és mire hússzor felvette az ember, már jó párszor meg kellett stoppolni. Mosásban eresztette a színét, így mindegyik más árnyalatot mutatott, és foltosan fakult. O’Brien magas, erőteljes alkatú férfi volt, míg a prózaellátósok vagy szánalmasan cingárak, vagy pocakosak. Görnyedt, alázatos testtartást vettek föl, míg a bivalyerős O’Brien feszesen kihúzta magát. Az ember szinte odaképzelte a nagy lapátkezekre az ujjízületeken átszántó sebhelyet, tömpe orrára a törést, pedig O’Brient semmiféle sérülés nem csúfította el.
Juliának egy film jutott eszébe róla, jobban mondva a film belsőpárttag főhőse, aki a Második Mezőgazdasági Körzetben megmenti a termést. Csak ő veszi észre ugyanis, hogy a gabona betegségét egy aprócska rovar okozza, amely belülről falja föl a szemeket. Éleslátását rendkívüli intellektusának köszönheti – amit az orra hegyén viselt csinos szemüveg jelképez. Ám amikor eljön az aratás ideje, elteszi a szemüveget a zsebébe, és hatalmas testi erejével kápráztatja el a parasztokat. Lányok ábrándoznak róla sóhajtozva, aratómunkások hahotáznak ízes viccein. O’Brien éppen ilyen az aranykeretes szemüvegével meg a sóhajtozó lányokkal. Most is ott áll mellette Margaret – Julia a szállóból ismerte –, és vörösesszőke hajába túrva, kipirult arccal kacag mindenen, amit O’Brien mond. Pedig Margaret nem itt dolgozik, aligha tudná megmagyarázni, mit keres a Prózaellátó Osztályon. Mögötte Syme és Ampleforth; akárcsak Margaret, ők is a tizedikről jöttek. Fülest kaphattak, hogy ha látni akarják O’Brient, itt lehet.
Julia bosszúsan elfordult, hiszen ő is szívesen cseverészett volna O’Briennel – no, nem a kék szeméért, hanem egy kis mellékes reményében: hátha elromlott nála valami, amit megjavíthatna. Belsőpártiak gyakran hívtak privát szerelőt; a hivatalos karbantartókra sokat kellett várni, és szinte sosem volt alkatrészük. Julia szakmai kihívásnak tekintette az otthoni javításokat, de természetesen számított arra az ötven dollárra is, amit a megrendelők ilyenkor általában a zsebébe csúsztattak.
Márpedig ő nem egy esetről tud, amikor efféle barátságok jóvoltából kapott valaki rendes állást vagy lakást.
O’Brien eszményi „barát” lenne. Julia mégis a szerelőhídon maradt, arcán a kötelességtudó éberség maszkjával. Egész testén zsibbadtság vett erőt arra a gondolatra, hogy odamegy hozzá. O’Brien ugyanis a Szeretetminisztériumban dolgozott.
Ebben a pillanatban elsötétült a csarnok. Áram híján surrogva lassultak, majd nyögve leálltak a gépek – mintha fenevadak eresztették volna a földre hatalmas testüket. Süket csönd lett – mint amikor fájdalmasan bevágjuk a könyökünket vagy bomba csapódik be mellettünk –,
A Prózaellátó és még vagy egy tucat másik osztály mindennap a Nyilvántartási Osztályon gyűlt össze a Kétperces Gyűlöletre. Ott volt hozzá elég hely; a ’79-es Kis Korrekció idején az iroda felét kipakolták. Az ablaktalan mélységben dolgozó prózaellátókra üdítően hatott a Nyilvántartás, amely a tizediken volt, mind a négy falán ablaksorokkal. Liftet azonban nem használhattak – a testmozgás egészséges, elvtársak! A távot „kísértetemeletek” növelték – egykor forgalmas irodák álltak évek óta üresen –, vagyis a tizedik emelet valójában tizenhárom emelet volt. Nemcsak a háromemeletnyi pluszlépcsővel, hanem ugyanennyi holtak házával is meg kellett küzdeniük.
Minden lépcsőfordulót televideó-képernyő felügyelt. A lépcsőmászással küszködő Syme és Ampleforth mindegyiken megpihent; elragadtatott megjegyzésekkel kísérték a televideóban éppen futó híreket, miközben kifulladva törölgették a verejtéket a homlokukról. Julia szokása szerint rámosolygott a televideóra, azt képzelve, hogy felbukkanása üdítően hat a rendszer túlsó végén unatkozó fürkészre. Egyáltalán nem fárasztotta a lépcsőzés. Huszonhat évesen erősebbnek érezte magát, mint valaha – milyen jó, hogy rendesen táplálkozhat. Aznap különösen jó formában volt a tétlenül töltött unalmas órák után; fürgén nyargalt fölfelé, csacsogva üdvözölte társait, hol ennek, hol annak szorította meg a kezét, tréfás megjegyzéseken nevetett. Syme Julia helyett „Szeress”-nek hívta, amin egy pillanatig fennakadt, de aztán elhessentette a dolgot azzal, hogy sokkal rosszabb nevet is kaphatott volna tőle.
Azonnal kiszúrta Borongót. Smith székeket rakott sorba nagy műgonddal, és eközben meglepően szerethetőnek látszott. Sovány, negyven körüli, világosszőke, szürke szemű – Juliát a „Becsüld meg értelmiségi dolgozóinkat!” jelmondatú plakát férfialakjára emlékeztette, csak távcső nélkül. És mintha valami hideg, de szépséges dologra gondolna álmodozva. Talán zenére. Enyhe sántítása ellenére nyilvánvaló élvezettel mozgott, láthatóan jólesett neki, hogy használhatja az izmait.
Kis híján fölnevetett, mert ez – természetesen – igaz volt. Smith igazi problémája nem az, hogy seszemélyek a felmenői, nem is az, hogy képtelen magáévá tenni a párt doktrínáit vagy hogy csúnyán köhög. Borongónak azért ilyen savanyú a szőlő, mert nincs rendes szex az életében. És persze ki mást hibáztathatna ezért, ha nem a nőket?
Smith leült, Julia pedig, szinte bele sem gondolva, a mögötte lévő széken foglalt helyet. Mert így közvetlenül az ablak mellett ül, érvelt magában. De amikor látta, hogy Smith megdermed a fizikai közelségétől, határtalan örömöt érzett. Széke mellett alacsony könyvespolc állt, rajta egyetlen könyvvel, az újnyelv 1981-es kiadású, kissé porlepte szótárával. Julia elképzelte, hogy végighúzza rajta az ujját, és a porral Smith tarkójára ír valamit – talán egy J-t, neve kezdőbetűjét –, bár tudta, soha nem tenné meg.
Csakhogy, mivel mögötte ült, orra felfogta Smith testszagát. Nem csodálkozott volna, ha penészszagot érez, de ő férfiverejtéket érzett, annak rendje-módja szerint. Aztán szemügyre vette Smith haját: sűrű, vékony szálú haj, biztos kellemes a tapintása. Disznóság, hogy a Párt a jóképűeket is megnyomorítja. Vigyék az Ampleforthokat és Syme-okat, de a Smitheket hagyják meg neki.
Aztán úgy alakult, hogy Margaret leült Smith mellé, O’Brien pedig Margaret mellé. Margaret és Smith úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. A nyilvántartósok már csak ilyenek. Egész nap ógondolós dolgokat olvasni alattomos munka, ezért távolságtartóan kezelik egymást. De ennél sokkal érdekesebb, hogy O’Brien miért ült Margaret mellé. Csak nem azért, mert élvezi, hogy a szürke kis Margaret epekedik érte?
Julia elfordult – legbiztonságosabb nem odafigyelni, ha valaki valami furcsát csinál –, és inkább kinézett az ablakon. Újságfoszlány vitorlázott el az ablaksor előtt, izgatottan meg-megpördülve a levegőben, majd hirtelen kisimulva, aztán zuhanásba kezdve a sokkal alacsonyabb háztetők felé.
A foghíjakat megtalálni is eltartott egy darabig, pedig az utcán járva szinte mást se látott maga körül – mintha Londonban több lett volna a bombatölcsér, mint az épület. A nappali órákban magánszemélyek nem használhattak fűtőanyagot, így az itt-ott fölszálló füst kizárólag az A1-es központi ebédlők helyét mutatta meg. Villamosenergia-korlátozás volt érvényben; a rendszeres áramszünetek alatt az irodaépületek piszkos, kivilágítatlan ablakai tompán derengtek, mint borús ég alatt a tenger.
A kilátás egy darabkáját a közeli Közlekedési Minisztérium tetején álló óriási televideó foglalta el; a rajta átvonuló mozgóképek miatt reszketni és mindig leheletnyit változni látszott a nappali fény. Végtelenítve ismétlődtek ugyanazok az egyszerű képsorok. Először kipirult arcú, ártatlan gyerekek játszottak egy játszótéren. Aztán megjelent a láthatáron egy fenyegető csoport – romlott hajlamú emberek, eurázsiaiak és kapitalisták nyújtogatták csúf kezüket a gyerekek felé, miközben egyre nagyobbra nőttek. Ám a döntő pillanatban odamontírozódott a Nagy Testvér, és egyszerűen letörölte a gonosztevőket a képernyőről, majd hálás jelmondat írta magát az égboltra: köszönet a nagy testvérnek biztonságos gyermekkorunkért! Ezután visszatértek ugyanazok a gyerekek, de most szervezetük, a Kiskémek egyenruhájában: szürke rövidnadrágot, kék inget, piros nyakkendőt viseltek. Vidáman masíroztak, kezükben az Angszoc zászlajával, és a jelmondat csatlakozz a kiskémekhez!-re változott. Majd elhalványult minden, és kezdődött az egész elölről.
Aztán az alacsonyabban cirkáló kis helikoptereket is észrevette az ember – mintha fiókái lettek volna a nagyoknak. A minikopterek legénység nélkül, távirányítással működtek. Csak megfigyelésre és külsőpárttagok lakta kerületekben használták őket; gyakran előfordult, hogy az elfoglaltságából felpillantó külsőpárttag minikoptert látott lebegni az ablaka előtt – mint egy kíváncsi madár.
A kilátás legmegkapóbb része azonban a Szeretetminisztérium volt. Úgy emelkedett ki a romok és alacsony házak tömegéből, mint fehér uszony a zavaros, barna vízből. Csillogó felszínén csipkés mintázat és apró alakok – vékony biztosítókábelen függeszkedő munkások – látszottak, amint a kísértetiesen hófehér falakat sikálják. Ezeket a pirinyó emberkéket nem számítva olyan fehér volt az épület, hogy inkább hiánynak tetszett: semmibe vezető kapunak, melyet az elhanyagolt városon és a felhős égbolton vágtak.
Kapitális marhaság, gondolta. A négy nagy minisztériumban az áramszünetek alatt is biztosítják a világítást. A képzeletbeli vak egerek mégis nyugtalanították. Mert valódi szörnyűségeket jelképeztek, azt, ami a falak mögött folyik, de senki sem láthatja; szörnyűségeket, amelyeket csak elképzelni lehet.
A Szeretetminisztériumon túl délnyugatra magasodott a Bőségminisztérium valamivel szerényebb, fényben sziporkázó üvegtornya. Messzebb, még délebbre állt a Békeminisztérium – innen nézve nem több, mint ragyogó fényfolt a ködben. Még ezen is túl Julia zöld fátyolszerűséget látott – talán a London határában elterülő földeket. Úgy hitte, az a fátyolos zöld tartomány Kent lehet – helyesebben szólva az 5. Félautonóm Körzet –, ahol felnőtt.
Az igazságminisztériumi dolgozók többsége a városban született, és úgy ment el naponta többször az ablakok mellett, hogy egyszer sem nézett ki rajtuk, de Julia nem tudott betelni Londonnal. Még agyonbombázott roskatagságát is szerette, meg a vadságát, amit ő a pártnegyedekből el-elkószálva tapasztalt meg. London az Első Légikikötő legnagyobb városa, és egész Óceániában, a Shetlandi Félautonóm Körzettől az Argentin Gazdasági Régióig, a legnépesebb. Julia, aki egy FK-ban, tehenek és táborok közé született, szerencsésnek érezte magát, amiért Londonban élhet.
Míg kifelé bámult, megtelt a terem, és Smith szaga feloldódott az általános áporodottságban, elkoszolódott ruhák kipárolgásával, szájszagokkal és olcsó szappan szagával keveredve. Néhány arcon már látszott a Gyűlöletre odakészített felháborodás.
Julia, mint mindig, szorongva gondolt arra, hogy mi lesz, ha ezúttal nem sikerül, ha hiába hergelik magukat, a végén szégyenben maradnak és felsülnek, vagy egyszerűen kipukkad belőlük a nevetés. Valahányszor elképzelte ezt, látta magát, amint föláll, és igaza tudatában jól összeszidja a csúfolódókat. Pedig a valóságban ő lett volna az első, aki nevet.
Aztán elkezdődött. Előbb lehetett érezni, mint hallani a mennydörgésszerű rezgést, amely bántóan erős, csikorgó férfihanggá alakult át. Zúgott a székek fémvázában, migrénes zubogással forrt a villanyfényben. Emmanuel Goldstein jól ismert, utálatos arca betöltötte a televideó képernyőjét – és a nézők haragos kiáltozásban törtek ki.
Sovány értelmiségiarc, csak első pillantásra nyájas – valójában álnok és hamis. A szemüveg mögött gyermeki, ugyanakkor kéjsóvár szemek. A vastag ajkú száj mindig nedves. Julia védekezőn keresztbe tette a lábát. A gyapjas ősz haj és a húsos orr miatt Goldstein arca egyre inkább birkapofára emlékeztetett. De még a hangja is olyan volt, mint valami panaszos bégetés. Úgy vezette be a mondanivalóját, ahogy bármely belsőpárti szónok tette volna. A hosszú újnyelvi passzusoktól sem riadt vissza: a kórgondol utolérte az igazharcosokat. Nagyon kellett figyelni, hogy az ember észrevegye: valójában minden szavával Óceániát, társadalmi berendezkedését és a Pártot támadja.
Rosszindulatától senki sem lehet biztonságban. Ha nem sikerül a Párt ellen fordítania az állampolgárokat, akkor az ivóvízkészletet mérgezi meg. Ha nem képes kisgyerekeket megrontani, akkor lebombázza az iskolákat. Megvet mindent, ami tiszta vagy bátor, mert belőle hiányoznak ezek az erények, és ugyanezért gyűlöli züllött, kártékony szíve minden dobbanásával a Nagy Testvért. Noha beszédeiben hemzsegnek az olyan nyilvánvaló hazugságok és értelmetlen halandzsaszavak, mint a „szólásszabadság” vagy az „emberi jogok”, a mai napig képes megnyerni magának hiszékeny embereket. Tanítványai felelnek mindazért, ami Óceániában rossz: ők szabotálják például az élelmiszer-ellátást, hogy éhesek maradjanak az emberek, és ők ássák alá a katonai morált, hogy Óceánia ne nyerhesse meg a háborút.
Természetesen tudták, hogy ez nem lehet mind igaz. Annyi bűnt varrtak Goldstein nyakába, amennyi elkövetéséhez egy évezred sem lett volna elég. Noha Londonban állítólag hemzsegtek a terroristák, soha senki nem látott egyet sem. Goldstein meneküléseiről különösen túlzó mesék szóltak, tele izgalmas fordulatokkal; vagy a Feketeruhás Fiúk tanúsítottak rendkívüli bátorságot, vagy Goldstein került megalázó helyzetbe, például fenékre esett vagy siránkozva könyörgött az életéért, míg az utolsó pillanatban meg nem mentette valami gazember – rendszerint egy magas rangú párttag, aki épp kegyvesztett lett.
Aznap Goldstein a háború ellen ágált, bután és fölhevülten, mintha kizárólag Óceánia lenne felelős a háborúért. A reggeli rakétatámadás áldozatait meg sem említette. Nehogy valaki mégis bedőljön neki, a feje mögött végtelen sorokban menetelő eurázsiai katonák jelentek meg – durva arcú férfiak végeérhetetlen tömegben. A Gyűlölet tetőpontjára hágott: zihált, ordítozott az egész terem. Margaret kipirult, a szinte kéjes düh szélesre húzta a száját, O’Brien pedig férfiasan fölpattant, mintegy szembeszállva a gyűlölt ellenséggel. Még Smith is meglepően nekibőszülve üvöltött, és görcsösen rugdosta a széke lábát. Julia egy kockázatos pillanatig elfeledkezett magáról, és szigorú tárgyilagossággal próbálta fölmérni, vajon színlel-e Smith.
Mentő ötlete támadt, fölkapta az újnyelvi szótárt a polcról, és nagy levegőt vett. „Disznó! Disznó! Disznó!”, kiabálta, és elhajította a súlyos kötetet az előtte lévők feje fölött. A könyv bukdácsolt a levegőben, majd hangos dörrenéssel a képernyőbe csapódott. Mindenki meghökkent egy pillanatra, Juliát kételyek rohanták meg. Eljárása a televideó elleni támadásnak is értelmezhető. A televideó kemény anyagból készül, egy könyv nem tehet benne kárt – de vajon O’Brien tudja ezt? Vélekedhet úgy, hogy Julia szabotázsakciót hajtott végre?
De O’Brien önfeledten ordított tovább, míg mások dobálni kezdték a képernyőt – bármivel, ami a kezük ügyébe akadt. Volt, aki egy csomag cigarettát vágott hozzá, volt, aki a cipőjét. Juliát kiverte a hideg veríték, de lám, sikerült. Legyőzte az álnok ásítási ingert.
A televideón változni kezdett a kép. Goldstein arca igazi birkapofává, hangja elnyújtott, átható bégetéssé alakult át. A nézők csúfondárosan nevettek, de nem sokáig, mert máris egy tagbaszakadt eurázsiai katona foglalta el a birka helyét, géppisztolyával sebesen csörtetve a nézők felé. Néhányan az első sorban ösztönösen hátrahőköltek.
De ez a kép is hamar áttűnt egy másikba: a Nagy Testvér bizalomgerjesztő arcába, ebbe a negyvenöt körüli, sűrű fekete hajjal keretezett, fekete bajszos férfiarcba. Az itt ábrázolt Nagy Testvér hasonlított is, meg nem is a toborzóplakátokon szereplő fiatal, meztelen karú Nagy Testvérre és a Kiskémek jelvényén látható gyermek Nagy Testvérre.
Olyasvalaki, aki évtizedeken át harcolt a népéért, és megadatott neki, hogy lássa valóra válni az általa megálmodott jövőt. A küzdelem során számtalanszor elárulták olyanok, akiket igaz elvtársainak hitt, a kapitalisták pedig több tucatszor kis híján meggyilkolták, de ő mindig rendületlenül állt az árral szemben. A Nagy Testvér megértette a kisembert, mélyen átérezte problémáit. Nemcsak nagy, hanem jóságos is volt. A Nagy Testvér egyszerűen szerethető volt; mindenki tudta, hogy – történjék bármi – az iránta való szeretetbe mindig kapaszkodni lehet.
Míg a Nagy Testvér beszélt, az emberek közelebb húzódtak a televideóhoz, mintegy sütkérezve a fényében. „Összetartunk”, mondta a vezér. „Miénk az igazság.” További egyszerű, de magasztos szavak következtek, amelyeket Julia épp csak meghallott, már el is felejtett. Margaret rádőlt az előtte lévő üres szék támlájára: „Megváltóm!”, suttogta arcát kezébe rejtve. Smith is előrehajolt, szőke fejét feszesen fölszegve.
Az utolsó másodpercekben a Nagy Testvér arca elhalványult, vörösre váltott a háttér, és vastag fekete betűkkel kirajzolódott rajta a Párt három legfontosabb jelmondata:
A HÁBORÚ BÉKE. A SZABADSÁG SZOLGASÁG. A TUDATLANSÁG ERŐ.
Aztán kihunyt a televideó, a nézők magukra maradtak homályos gondolataikkal. És ekkor kántálni kezdtek: „Nagy-nagy Test-vér!… Nagy-nagy Test-vér!” Összevissza, rendetlenül indult, de hamar rátaláltak a lassú, biztos lüktetésre. Akik eddig ültek, most felálltak; néhányan lábukkal verték a ritmust, mások széktámlán doboltak. A szertartásnak ez a része mindig felszabadítóan hatott rájuk. Ellazultak, mosolyogtak. Mert megint helyesen gondoltak egy gondolatot, megint megfelelően éreztek egy érzést. Hisz milyen keveset kér tőlük a Párt, igazán! Nem kell ismerned az újnyelv legújabb szavait, és nem kell küzdened, hogy el tudj hinni homlokegyenest ellentétes dolgokat.
Most már csak azt az apróságot kellett eldönteni, hogy mikor hagyják abba a kántálást. Julia nem akart az első lenni, de utoljára abbahagyni sem lett volna jó. Elhatározta, hogy O’Brient fogja utánozni, de a következő pillanatban, ahogy odanézett, ijedten látta, hogy O’Brien már abbahagyta. És hogy különös arckifejezéssel – nem örömmel, hanem derűs érdeklődéssel – néz valakire. Julia először szexuális vonzalomként értelmezte ezt, és meglepődve állapította meg, hogy a jelentéktelen kis Margaret, úgy látszik, fölkeltette O’Brien figyelmét.
De O’Brien nem Margaretet nézte. Képtelenség, de pillantása Smithével kapcsolódott össze. Smith arca pedig ellágyult és megnyílt – valamiféle talányos és nyugalmas ragyogás ömlött el rajta. Olyan volt, mint egy fényárban fürdő, napsütötte rét.
Julia ösztönösen elfordult, és ebben a pillanatban abbamaradt a kántálás. Az utolsó, fölösleges „nagy”-ot már nem ejtette ki, és amikor újra fölemelte a fejét, O’Brien és Smith is komor arccal nézett maga elé. Senki meg nem mondta volna, hogy az imént gondolatban közöltek valamit egymással.
Julia hirtelen nem volt benne biztos, hogy azt látta, amit.
Mi lehet egy pillantás jelentősége? Smith rajongó arckifejezése nem különbözött lényegesen a kántáló többiekétől. És miért lenne meglepő, hogy O’Brien higgadt derűvel néz Borongóra? Hiszen Syme is így tesz mindennap.
Lassan kiürültek a széksorok. Ampleforth odament O’Brienhez, és alázatos modorban ejtett néhány szót az új verskvótákról. O’Brien bólogatva és érdeklődő arccal hallgatta, egészen őszintének tűnt. Smith viszont elgyötört, savanyú képpel látott neki, hogy egymásba rakja a székeket, vagyis újra önmaga volt.
Nem, végül is nem történt semmi. Julia nem gondolt rá többet, és megkezdte a hosszú ereszkedést a Prózaellátóba.
Sandra Newman: Julia
Fordította: Lukács Laura
Helikon, 2024
