Ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik
– mondja rendíthetetlen optimizmussal Sztojka, polgári nevén Ökrös Zoltán, aki nyolc éve zenél Budapest utcáin. Az utóbbi években a város számos pontján találkozhattunk vele, például a Széll Kálmán téren, a Jászai villamosmegálló csúcsán vagy a Corvin-negyedben. A zenéje körbelengi a nyitott tereket, és amint eléri a fület, már közelebb is invitál. Jellegzetes hangszere egy erősítőre van kötve, a dallamok pedig, mint egy filmzene festik alá az utca nyüzsgését.
Egy pár hónapja viszont alig látni őt. A megszokott helyein már egyáltalán nem játszik, ugyanis 2023 őszén két hét alatt háromszor is feljelentették csendháborításért. Meg is bírságolták őt. A zenész a Facebook-oldalán jelentette be október végén, hogy a következő évtől külföldi nagyvárosokban tervezi folytatni az utcazenélést. Ez azután történt, hogy az érte indított petícióra – amit az egyik követője kezdeményezett, és több százan írtak alá – egy sablonválasz érkezett, amiből a fővárosi közterületek rendeltetésszerű használatáról kaptak tájékoztatást. Az aláírásgyűjtés tehát eredménytelen volt.
Sztojka 2016 óta a főváros villanyciterása és hivatásos hangulatjavítója. Régen heti négy, de inkább hat napot játszott. Télen főleg napközben, nyáron pedig éjszaka. „Egy kollégától hallottam, hogy mentálisan teljesen ki van cserélve a délelőtti és délutáni társadalom. Vannak ezek a koradélelőtti rohangálós emberek, akik mindig sietnek valahová. Aztán vannak, akik délben fölkelnek, és nem nagyon köti őket semmi munka, hanem csak így nyitott szemmel járnak-kelnek a városban.”
Egyik tanítványa ajánlotta neki, hogy próbálja ki az utcazenélést, és ő így is tett, amint felköltözött Pestre. Hónapokba telt, míg kikísérletezte, hogy mit, mikor és hol érdemes játszani. A kitartásának meg is lett az eredménye: sokakkal ellentétben – akik visszacsatolás és sikerélmény hiányában nem jutnak túl a kezdeti nehézségeken – Sztojka hamar olyan szinten művelte az utcai zenélést, hogy meg tudott élni belőle. Egészen mostanáig.
Magyarországon az utcazenélés büntetendő dolog, ha az embernek nincs papírja. De a jogszabály eléggé életidegen, úgyhogy én személy szerint nem is váltok ki ilyen jellegű engedélyt
– mondja a fiatal zenész.
Valóban gyakran megeshet, hogy hónapokkal előre kell kiváltani egy engedélyt egy párórás idősávra, ami egy olyan kötetlen műfajban, mint az utcazenélés – amit ráadásul az időjárás is komolyan befolyásol – nem igazán életszerű. Emellett Sztojka erősítőt használ, anélkül a citera hangja nem jutna túl messzire. Elmondása alapján a fővárosi önkormányzat nem engedélyezi az erősítő használatát a lakosságra és a közterek erős forgalmára hivatkozva.
Egy téli napon találkoztunk Sztojkával a napsütéses Etele téren. A zeneforráshoz közeledve feltűnik a piros sapkája és a piros erősítője, amin a zenész ülve játszik. Nincsenek sokan, de az arra járó, legkülönbözőbb embereket térben és időben összeköti a zene, ami egy szokatlan kinézetű zeneszerszámból jön. „Mi ez a hangszer?”, kérdezik sokan két szám között. Elektromos citera. „Az meg mi?”
Ráadásul a klasszikus citerán a mai napig csak népzenét játszanak. Ezzel szemben az elektromos citera egy fejlettebb forma, amivel a játszó teljes műfaji kötetlenséget élvezhet. „Ha lovas szekérrel járnánk és mezítláb, akkor jó lenne a népi citera is, de így az elektromosnak van érvénye” – magyarázza Sztojka, aki először billentyűs hangszeren kezdett zenélni egy tiszafüredi zeneiskolában. Hétévesen a szintetizátort választotta első hangszerének, mert annak a neve tetszett meg neki a leginkább. Elmondása alapján az volt a szerencséje, hogy a szintetizátor szaktanár (Erős László) már akkor is készített elektromos citerákat. A tanárát ugyanis zavarta, hogy amikor hangversenyt adnak, a citera elé mindig oda kell állítani egy mikrofont, amibe meg „belesír a gyerek, belezümmög a légy”. Gitárból is van elektromos, citerából miért ne lehetne? Például Japánban is megvan a kultúrája, ott több zenésznek is készítenek ilyen hangszert. Viszont a térségben csak Magyarországon készülnek igazán minőségi darabok, meséli Sztojka. Ezek is mind Erős László és fia műhelyében.
A fiatal zenész a pénzkeresésen túl a hangszer népszerűsítése céljából kezdett utcán zenélni. És csakugyan, a legtöbben nála látnak először elektromos citerát. Van, aki megáll, és fél órát is eltölt a napjából csak azzal, hogy hallgatja a játékát. Jórészt feldolgozásokat játszik, de a zenéjét nehéz lenne bármilyen műfajba is besorolni.
Ha valamit kategorizálni szeretnél, akkor valójában csak a felsőbb értékéből veszel el. Én nem aszerint hallgatok zenét, hogy ez popzene vagy rockzene, hanem hogy valami megfog-e benne vagy nem. Játszáskor is figyelembe kell venni, hogy mit és hogyan szeret a közönség hallani, ez nem lehet lényegtelen szempont. A helyszín, az emberek, a hangulat, ezek mind-mind befolyásolják a repertoárt.
Van pár darab, amit gyakran kivisz az utcára, mert a tapasztalatai alapján szeretik az emberek. Ezeket az adott szituációhoz mérten mindig improvizatív jelleggel játssza, mivel a rögtönzést tartja igazán értékteremtő folyamatnak. „Az improvizált zene az, ami annak a pillanatnak a lenyomata, és igazán hatással tud lenni a jelenlévőkre.”
Sokféle visszajelzést kap a hüvelykujj felmutatásától, az apródobáson keresztül az általános értetlenségig minden megtalálható a reakciók skáláján. Egy gyors hangolás után megszólal egy, az eddigiektől kicsit eltérő dallam, és a tér átalakul egy latin-amerikai tengerparti városkává. A kutyák hirtelen fürgébben szedik a lábukat, a görnyedt vállakon a szatyrok egy pár kilóval könnyebbnek érződnek, és a gyerekek megbabonázva figyelnek. Egy kis rolleres vagány hátracsapott fejjel nézi a zenészt, miután túlhaladt rajta, egy kényelmesebb kultúrafogyasztó pedig babakocsipáholyból kutatja a hang forrását. Amikor ezekre felhívom a figyelmét, szerényen csak ennyit mond: „A gyerekeket minden elbűvöli, rájuk mindenféle zene hatással van, mert ők tisztább lények, nekik még nincsen átmosva az agyuk, mint az idősebb társaiknak. Érzékenyebbek, de nem csak a zenére. Mindenféle olyan dologra is, amire mi felnőttek már nem nagyon figyelünk oda.”
Sztojkát egy kilencéves kislány és egy hároméves kisfiú várja otthon. Ők hallgatják, amikor otthon gyakorol vagy új darabokat szerez. A lánya már harmadik osztályos, számára inkább fura, mint klassz az, amit az apukája csinál. Édesapja elmondása szerint őt nem annyira mozgatják meg a hangszerek, mert az iskolában, tévében, rádióban is inkább olyat hall, aminek semmi köze sincs a élőhangszeres zenéhez. A kisfia viszont, aki még oviba se jár, nagyon is vevő arra, hogy hangszerekkel ismerkedjen, talán később zenész is lesz belőle.
Kíváncsi vagyok, hogy miután bekerül az iskolarendszerbe, mennyiben fog változni a véleménye erről. A fiatal gyerekeket nagyon be tudja határolni, hogy milyen jellegű dolgokkal találkoznak – most már telefonon keresztül is, ugye –, mert ha azt látja, hogy négy fiú énekel, és semmi hangszer nincs a zenében, csak ugrabugra, akkor neki az lesz a fless.
Ezért tartja fontosnak, hogy a gyerekeket más hatások is érjék, és többféle műfajjal megismerkedhessenek. Citerás hangszereléssel például nehezen találkoznak a gyerekek, az ugyanis nem tartozik a könnyen eladható műfajba. Sztojkának régebben több színpadi felkérése, kollaborációja is volt, például olyan alkotókkal zenélt közösen, mint Müller Péter Sziámi, Szakcsi Lakatos Béla vagy éppen a Fran Palermo zenekar tagjai. „Szükség van egy kísérletező kedvre vagy személyiségre ahhoz, hogy valaki bevállalja, hogy bevesz a kis csapatába. Ez egy nagyon új történet. Hiába készül ilyen hangszer már a kilencvenes évek közepétől, Magyarországon még mindig baromi kevesen ismerik. A hazai zeneiparban meg minden nagyon átgondolt és programozott, és az újdonság nem mindig hat pozitívan.” Henri Gonzót emeli ki mint bátor alkotót, akivel közös zenélt a Fran Palermo egyik koncertjén. Még egy-két hasonszőrű zenészt ismer, de – elmondása alapján – ők elhanyagolható számban tevékenykednek azokhoz képest, akik a felszínen vannak.
Sztojkában láthatólag nincsen semmilyen megfelelési kényszer. Átlátja és elutasítja a zeneiparnak azt a részét, ami kihasználja az alkotókat. A vetítés is távol áll tőle, illetve – úgy tűnik – neki nincs szüksége színpadra ahhoz, hogy értékesnek érezze a saját előadó-művészeti tevékenységét.
A színpadhoz kapcsolat kell meg tőke. Nem arról szól, hogy jó vagy-e a zenében, hanem hogy eladható vagy-e, illetve hogy kötsz-e olyan kompromisszumokat bizonyos emberekkel, amiket a szakma megkövetel. Hajlandó vagy-e olyan dolgokra, amik alapján te benne lehetsz abban a bizonyos kalapban, amiből, mint egy nyuszit, néha kihúz valaki. Vagy ez, vagy inkább szabadon dolgozol és nem adod el magad. De akinek ezzel újdonságot mondtam, az nem tudom hány éves kisgyerek lehet.
Az utcazenére úgy gondol, mint egy folyamatos gyakorlásra, aminek következtében a zenéje vagy éppen ez a különleges hangszer eljuthat másokhoz is. Értékeli azokat az előadókat, akik hozzá hasonlóan nem eladni akarják magukat, hanem valamilyen értéket akarnak közvetíteni. Ezért a munkájában folyamatosan keresi is, hogy mi fogja meg az embereket, mi az, ami izgalmas és inspiráló. Amikor először játszott az utcán, még volt benne egy kis félelem azzal kapcsolatban, hogyan fogadják majd az emberek, de ez hamar megváltozott. „Időközben jön rá az ember, hogyha kimegy és attól fél, hogy, jaj, mi lesz, akkor nem lesz semmi. De ha nem fél és szabadon játszik, akkor jó lesz minden, mert lesznek, akik ezt érzékelik, és ugyanúgy pozitívan állnak hozzá. Egy felszabadult állapotodból tudsz jó dolgokat adni, és az emberek erre tudnak rezonálni.”
Mostanában kevesebb felkérés érkezik, és több vendégszereplése ellenére Sztojka ma már többnyire egyedül zenél. Az mai utcai körülményeknek meg nem akar másokat kitenni, így már nem kezdeményez közös zenéléseket. „Azt nem lehet elvárni senkitől, hogy benne legyen egy olyan folyamatban, amiben kívülről szemlélve nem biztos hogy benne szeretne lenni” – utal az utcazenélésre vonatkozó jogszabályokra és a közterület-felügyelőkre, akik a szabályozás értelmében megbírságolhatják, kihívhatják rá a rendőröket, sőt, még a hangszerét is elvehetik, ha nincsen engedélye. „Volt időszak, amikor jobban mertem én is játszani, de most bármikor megbüntethetnek. Úgyhogy most alig játszom, mert úgy kiülni, hogy mindjárt itt vannak értem a rendőrök, nem annyira happy.” 2019 és 2023 között volt egy pár év, amikor kvázi zavartalanul lehetett az utcán zenélni. A rendőrök elmentek mellette, a közteresek is. Tavaly októbertől kezdve viszont zsinórban többször megbírságolták, és ekkor kezdte komolyan fontolóra venni, hogy szerencsét próbál a környező országokban.
A magyarországi hozzáállás konkrétan az, hogyha utcán zenélsz, az azt jelenti, hogy közveszélyes munkakerülő vagy. Egy kéregető. A hivatali szervek, az önkormányzatok, a rendőrség mind így tekintenek rám, holott egy szóval sem mondom senkinek, hogy adjon nekem. Szerintem ezen a hozzáálláson változtatni kell.
Ezzel szemben viszont az emberekkel kapcsolatban azt tapasztalta, amikor egy jobb utcazenésszel találkoznak, akkor nem koldusnak nézik, hanem megköszönik, hogy kapnak egy élményt. Akkor és ott a zenét támogatják pénzzel, a zenéért dobják az aprót. Szerinte, ha hatóságilag nem történnek változások, akkor az utcazenészek továbbra is csak nagyon szűk korlátok között tudnak mozogni. „Igazából engem az életem során ebben a országban elég sok atrocitás ért. Szóval nem vagyok meglepve, hogy így alakult, várható volt. Az volt a meglepő inkább, amikor hagytak.”
Budapest után most nyugatabbra vinné azt a bizonyos villanyciterát, hogy ott is megismerhessék. Van pár célváros a fejében, például Bécs, ahol van kultúrája az utcazenélésnek, vagy Brno, ahol tudomása szerint teljesen zavartalanul zenélhetne, nem kellene tartania semmiféle megtorlástól. „De ez úgyis alakulni fog közben, mint ahogy, ha Budapesten elmész egy térre, és nem érzed jól magad, akkor továbbmész, és találsz egy olyat, ahol jobban érzed magad.”
