Éhemet, szomjamat továbbra is elvadult gyümölcsligetek termésével csillapítottam, ettem vadkörtét, almát, tengeri madarak fészkeiből elcsent tojást, egy ízben eleven pockot is. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nekiindulok északi irányba, a szárazföld belseje felé, ahol jó eséllyel találhatok emberi települést. Dacára annak, hogy szigorúan racionális, a tapasztalati tényekből kiinduló úriember volnék, nemegyszer fogott el a kísérteties érzés, hogy a Halottak Országának rónáit járom most borzongva. Éjjelente gyakran harsantak sivító hangok, lánccsörgést és torz nyöszörgést hozott a szél, mintha boszorkányok és démonok röpködnének a lapály fölött. A távolban, a negyedik nap délutánján csipkézett hegyvonulatok tűntek a szemembe, arra vettem az utam. Emberi jelenlét nyomaira továbbra sem bukkantam, de bíztam benne, hogy a hegység lábánál nagyobb szerencsével járhatok. Úgy tippeltem, talán egynapi járóföldre lehetek az előttem nyújtózkodó hegyvidék kaptatóitól, alábecsültem azonban a távolságot, mert további három napot kellett gyalogolnom, s mentem hajnaltól késő estig, csak éjszakára álltam meg pihenni, erőt gyűjteni.
A hatodik nap kora estjén pillantottam meg először olyasvalamit, ami emberi kéz munkájára vallott, s az sem volt túlságosan biztató. Tőlem nyugati irányban ugyanis egy település romjait fedeztem fel, amelynek templomtornya félig leomlott, s maga a falvacska lángokban állt, a szél pedig dörrenések, lövések pukkanásait hozta. Nem kockáztattam meg, hogy felderítsem, miféle patália zajlik ott, biztosabbnak találtam, ha messzire elkerülöm azt a környéket, ami nyilván egy háborús konfliktus színtere, martalócok uralta terület lehetett.
Hamarosan újabb település maradványaira bukkantam, amelyet a földdel tettek egyenlővé, mégpedig nem is olyan régen, talán csak pár napja, ugyanis kisebb füst- és pernyeoszlopok, orrfacsaró dögbűz, az égett hús jellegzetes szaga lengedezett, s az egész olyan benyomást keltett, mintha egy óriási szivar hamuját verték volna oda az egekből. A bajt kerülendő, egy a közelben húzódó, sűrű tölgyes felé kanyarodtam, ahol az éjt is zavartalanul eltölthetem. Hajnaltájt azonban különös neszezésre ébredtem, s meg kell valljam, rémület harapott a lelkembe, mert első hallásra is nyilvánvaló volt, nem vadállati motozást hallok, hanem emberi tevékenységre utaló zajokat, zörejeket.
Ezeknek a férfiaknak mindössze egy hevenyészett ágyékkötő takarta a testüket, s kezükben íjakat, ormótlan, hajításra készenlétben tartott, kőhegyű dárdákat vittek, lőfegyvert csupán a menet élén haladó harcos tartott a kezében. Ám ennél is rémítőbb volt, hogy, mint a szűrt holdfényben láttam, egész testük zöldre volt pingálva, ami nyilván hatásos rejtőszínként és egyben egyenruhaként szolgált. Igyekeztek minél halkabban surranni, s csak egy-két vakkantásszerű vezényszó röppent hátra az élről. Amint tőlem csupán néhány hüvelyknyire elhaladtak, még lélegzetet venni sem mertem, s a szememet is behunytam, nehogy valamiképpen felhívjam magamra a figyelmüket. Sejtettem, elég lett volna, ha megkordul a gyomrom, s valószínűleg a helyszínen felkoncolnak, miszlikbe aprítanak. Az erdőben természetesen bizonytalanabb felmérni egy hangforrás irányát és távolságát, mégis úgy becsültem, negyed mérföldnyire tőlem csaptak le ellenfeleikre. Az üvöltözés és a fegyverropogás elárulta, hogy közelemben elkeseredett küzdelem zajlik, amelyet a békéjéből felriasztott madárvilág rikácsolása kísért. Amikor minden elcsöndesedett, egy jó órán át még lapultam, akkor kíváncsiságtól hevítve nekiindultam, hogy fényt derítsek a történtekre. Hamarosan kisebb, szabálytalan alakú tisztásra bukkantam, ahol egy elhamvadt tűzrakás körül, megszámláltam, tizennégy friss holttetem hevert. Valóságos mészárlás folyhatott itt, talpam alatt véres sár cuppogott.
Ezek többsége égszínkék testfestéket viselt, elvétve akadtam néhány zöldre, amely csapat eszerint megnyerte az ütközetet. A hullarablást utálatos dolognak tartom, de akkor nem sokat gondolkodtam ezen, az egyik kék tetem övébe dugva kezdetleges tőrt fedeztem fel, ezt lecsatoltam. Ezek után nekiláttam módszeresen átvizsgálni a többi tetemet is, mondhatom, kevés használható dolgot találtam. Csak egy töltényhüvelyből átalakított öngyújtót leltem, amelyből már kifogyott a benzin, de tűrhető szikrát még adott, így segítségemre lehetett a tűzgyújtásnál. A halottak nyakán kagylócskákból fűzött amulettek lógtak, ezekkel nem sokat törődtem, viszont örömömre az egyik harcos idomtalan, de újszerű háncsbocskort viselt, ezt nyomban fel is próbáltam, pont a méretem volt. Nekiláttam keresgélni a tűzrakóhely körül, hátha akad valami ennivaló is, és nem csalódtam. Öklömnyi, félig átsült, félig nyersen maradt krumpliból legalább egy tucatot szedtem össze, némelyiken harapásnyomok látszottak, de akadt a hamuban néhány kissé elszenesedett cupák is, amelyekről nehéz lett volna megállapítani, miféle élőlény maradványai lehetnek. Ezeken a csontokon akadt még annyi hús, amennyivel jóllakhattam, s a maradékot a krumplival együtt egy szintén a helyszínen talált bőriszákba pakoltam, hogy majd magammal vigyem.
E kalandot követően megkettőzött éberséggel, a legkisebb neszre is meglapulva mentem tovább. A távolban kéklő hegycsúcsok azonban, mintha velem incselkednének, előlem iszkolnának, messzibbnek tűntek, mint akár egy napja. Innentől a sziklás, homokos talajtípust agyagos, kopár, gidres-gödrös síkvidék váltotta fel, gyümölcsfákat sem találtam. Ekkor fanyalodtam rá, hogy egy régmúltban látott túlélősorozat tanácsait követve bogarakkal, hernyókkal táplálkozzam.
A rendkívül gazdag, színpompás rovarvilág egyedei, erre is emlékeztem, fogyaszthatók, csupán fejüket kell eltávolítani, s tápértékük, fehérjetartalmuk nagyobb, mint akár a marhahúsé. Az ízüket nem ecsetelném. Állaguk nyákos kulimász, s az is előfordult, hogy egy-egy nyomorúságos étkezés után rosszul lettem, elgyengültem, s mindenféle kóros hallucinációk gyötörtek, nevetőgörcsök törtek rám, amelyekkel egyidejűleg erős hasmenés és hányás jelentkezett. Persze a legendás brit gyomor a követ is megemészti, így néhány órás pihenést követően mindig folytathattam vándorlásomat.
Pár napra rá vidáman csörgedező csermely mentén bandukoltam, amikor egy ligetes területen egy különös formájú cserje sugaras ágainak ölelésében valami fehér csillant elő, amely fehérséget nagyon furcsának éreztem. Miután a patak hűs vizével feltöltöttem a csatatéren lelt kétliteres, egykor nyilván mosószeres flakonként szolgáló butykosomat, közelebb merészkedtem. Az ágakat széthajtva egy nagyjából tizenöt gallonos űrtartalmú, tojásdad alakú, törtfehér színű zsákot fedeztem fel. Nem tudtam, mi lehet az, sosem láttam még hasonlót, nem lehetett növényi termés, színe és alakja sokkal inkább valami mesterségesen létrehozott batyunak látszott. Tapintásra langyosnak, rugalmasnak és simának bizonyult, s úgy feszült, mint egy felfújt luftballon, ugyanakkor valami keményet is tapintottam a felszíne alatt.
Riadalom nélkül rántottam elő késemet, és megböktem a valamit. Az apró szúrás eredményeként lassan táguló lyuk keletkezett, melyből sűrű, sárgás nyák csorrant alá. Eztán a ballonon pókhálószerű hasadások keletkeztek, és hamarosan egész felszínére kiterjeszkedtek, végül az alján, ami nagyjából egylábnyira lehetett a földfelszíntől, széles hasadás nyílott, s innen, nedves cuppanást hallatva kipottyant valami egészen elképesztő lény. A létforma, melynek testét habos, gélszerű folyadék lepte, felemelte fejét, és egyenesen a szemembe bámult. Újra hátráltam néhány lépést, és késemet védekezőn magam elé tartva, megbabonázottan figyeltem a kreatúra lassú eszmélkedését. Mozgása olyan gyámoltalan volt, olyan esetlen és bizonytalan, mint egy újszülötté, semmi fenyegetőt nem találtam benne mindaddig, míg szemeit továbbra is merőn rám szegezve négykézláb megindult felém. Ekkor, bevallom, mégis megriadtam, s futásban kerestem menedéket, ám ahogy vállam fölött visszanéztem, azt tapasztaltam, hogy nem követ. Kíváncsiságom ez okból legyőzte félelmemet, bizonyos távolságban megálltam, és vártam a fejleményeket. Ekkor azt tapasztaltam, hogy ez a különös szerzet felemeli egyik mellső végtagját, és bágyadtan felém int, majd mond is valamit, de hogy mit, azt nem tudtam kivenni. Ismét közelebb léptem tehát, s jóindulatom jeleként visszaintegettem, közöltem nevemet, és tájékoztattam róla, hogy brit alattvaló vagyok. Ez utóbbit megismételtem az általam ismert nyelveken, spanyolul, franciául, németül, portugálul és végül latinul is, de nem látszott, hogy ez a micsoda értene bármit is belőle. Szavaimmal csak azt a hatást értem el, hogy a gubóból előbújt csodabogár a hátsó lábaira állt, ám olyan gyöngének bizonyult, hogy kapaszkodnia kellett, el ne vágódjék.
Külseje rendkívüli benyomást tett rám, magasságát ötlábnyira becsültem, bőre, haja viaszfehér, és egyetlen öltözéke egy szorosan testére tapadó, gyöngyházszínben játszó alsó volt, melyen sem bevágást, sem különösebb kidudorodást nem lehetett megfigyelni, így nem tudhattam, fiú-e vagy lány, s erről finom metszésű arcvonásai sem árulkodtak. Hogy bizalmát elnyerjem, zsákomba nyúltam, s lába elé gurítottam utolsó szem krumplimat, amit a gubóemberke el is fogadott. Szeme elé emelte az üszkös burgonyát, szagolgatta, forgatta, mintha életében először látna ilyesmit, aztán pici, rózsaszínű nyelvecskéjét kidugva végignyalt az ennivalón. Nyilván ízlett neki, mert hamarabb eltüntette, mint ahogy pislogni tudtam volna, és arcára szívélyes mosoly ült ki. Nem szokásom emberekről pusztán a megjelenésük alapján ítéletet alkotni, s róla, hogy miféle szerzet, s mi lakik a szívében, nem is lehetett volna. Elnéztem húsos, vértelen ajkait, hosszú fehér szempilláit, alakjának arányosságát, kecses kéz- és lábujjait, betegesen sápadt, túlvilági arcát, és semmi olyasféle emberi kategóriába nem tudtam besorolni, amit valaha is ismertem. Még leginkább Arielt, a légi szellemet juttatta eszembe, annak virgoncsága nélkül, merthogy arckifejezése végtelen szomorúságot, vagy még inkább arisztokratikus közönyt sugárzott, ami akaratlanul is szíven ütött. Miközben lenyűgözve jártattam rajta a szemem, a gubóemberke beszélni kezdett hozzám, mégpedig legnagyobb meglepetésemre kristálytiszta angolsággal. Az első mondata, amit halvány mosollyal felém intve kiejtett, így hangzott:
„Barátom, itt az ideje, hogy eltedd a késedet, azzal a saját szarodat sem tudod felszeletelni, nemhogy engem.”
És valóban, ekkor eszméltem csak rá, hogy tőrömet még mindig a kezemben tartom, vissza is csúsztattam hüvelyébe, mire a gubóember barátságosan bólintott, majd így folytatta: „Hálás vagyok, amiért megmentetted az életemet! Kérlek, engedd meg, hogy hű szolgád legyek arra a néhány napra, ami az életemből még hátravan! Rendelkezz velem, ahogy jónak tartod!”
Szavaira rögtön és készségesen bólintottam. Mégiscsak jobb, ha ketten járjuk az utat, s ha nem eszik túl sokat, és a magaviseletét is megfelelőnek találom, jól ellehetünk egymással.
Így hát együtt folytattuk utunkat. Többnyire különös kísérőm haladt elöl, akinek kezdeti gyöngesége annyira elmúlt, hogy hegyek kaptatóin, meredek ösvényeken, iszalaggal benőtt horhosokon, vízmosásokon át alig bírtam tartani a tempót, amit diktált. Ő könnyedén lépdelt, vitte az iszákomat, és hátra-hátrafordulva csacsogott lágy hegedűszóra emlékeztető hangján. Például: „Több jóság kellene ezen a világon és több szeretet, mert ezek nélkül reménytelen az életünk, kedvesem.”
Vándorlásunk közben, vagy ha pihenőt tartottunk, magam is próbáltam beszélgetést kezdeményezni, érdekelt volna különös eredete, származásának titka, tervei, elméletei, ám a gubóemberkét vagy nem érdekelte, amit mondok, vagy talán meg sem hallotta. Harmadik együtt töltött napunk reggelén éppen egy hegygerincen haladtunk végig, csendes eső permetezett, s odaát, a hegy túloldalán lévő síkságon hatalmas folyam tárult a szemünk elé. A folyó középvonalában, erős sodrásban egy tutaj és egy bárka, igazi lélekvesztők közeledtek egymás felé. Az egyik fedélzeten pompás, legalább nyolcszáz font súlyú, bősz bika rostokolt megbéklyózva, a másikon rozoga bakdaru emelkedett, s a hajósok azon fáradoztak, hogy a hatalmas állatot egyik fedélzetről a másikra átemeljék. A bika már a levegőben kapálózott, hatan vagy heten is lehettek, akik húzták vonták, ám ekkor a bakdaru a nyugtalan állat súlya alatt recsegve, ropogva miszlikbe hasadt, és terhével együtt a vad folyóba zuhant. Mindketten elbűvölve néztük, amint a szerencsétlen állat próbál fennmaradni a víz felszínén, noha abból a magasságból az emberek gyufaszál nagyságúnak, a bika öngyújtóméretűnek, a hajók pedig hamutartó-terjedelműnek látszottak. (Bevallom, ekkor már nagyon gyötört a vágy, hogy egy jó töltés angol pipadohányt elpöfékeljek, s mindenről a dohányzás jutott az eszembe. A gubóember vándorlásunk során, mintha kitalálta volna ezen óhajomat, egy az úton fölszedett drótdarab és késem segítségével egy akkurátusan kiválasztott puhafaágból formás pipácskát faragott nekem, amelyből dohány híján száraz falevelek füstjét szíttam.) A szerencsétlen barom lassan ereje végére ért, tajtékosra verte maga körül a vizet, az egyik tutajos kötéllel a kezében utána vetette magát, sebesen tempózott, de az állatot közben messzire sodorta az áramlás, s végül mindkettejüket elnyelték a könyörtelen habok.
Ennek a hegynek a lábánál takaros falvacska terült el, amelynek girbegurba utcácskái a hegyoldalba is felkapaszkodtak, arrafelé vettük az irányt. Mielőtt a település határát elértük volna, szolgám értésemre adta, hogy lapuljak meg a közelben, míg ő felderíti a falvacskát. Így is történt, s amire a nap egy arasszal feljebb kapaszkodott az égen, már vissza is tért, mégpedig degeszre tömött zsákommal a hátán.
Nagy volt a csodálkozásom aztán, amikor sziklás búvóhelyünkön egy lapos kőre kipakolta a szerzeményeit.
Az éhség rémétől egy időre megszabadulva, vidám pipaszó mellett folytattuk vándorlásunkat északkeleti irányba, a kontinens belseje felé.
Elhagyott vidékeken, óriási szitakötőktől hemzsegő, mocsaras réteken, szikes, kopár földeken egyébkor is jó hasznát vettem kísérőmnek, aki ismert mindenféle ehető gombát és gyökeret, bogyókat, terméseket, vadmadarak fészkelőhelyeit, ahol tojásra tehettünk szert. Ezek latin nevét aztán közölte, s szigorú tanárként addig ismételtette velem, míg véleménye szerint helyesen nem ejtettem. Szolgám jártasnak bizonyult az erdőn-mezőn való élés minden fortélyában, óvott minden bajtól és szükségtől; tűző napon lombos ágat tartott a fejem fölé, estére tüzet rakott, és dúdolt nekem, míg el nem szenderedtem. Egy ilyen alkalommal, már félálomban hallottam, amint azt suttogja: „Mielőtt meghalok, ígérem, eléneklek neked egy szép dalt.”
Napokig, talán egy hétig tartott ez a furcsa vándorlás, egyre csak északkelet felé, amerre civilizáltabb vidékeket, s ennél a délszaki klímánál elviselhetőbb időjárási viszonyokat reméltem. Néhány ízben szolgámmal tartottam akkor is, amikor egy-egy utunkba akadó települést keresett fel, hogy a szükséges apróságokat beszerezze. Első ízben nem akaródzott vele mennem, aggódtam, hogy a lakosokban gyanút kelthet lassan ronggyá foszló viseletemen kívül szokatlan kettősünk is, ám a gubóemberke oly hevesen ráncigált és mutogatott az előttünk fekvő település irányába, hogy engedtem neki, meg aztán amúgy is kíváncsi voltam, milyen úton-módon szerzi be a nélkülözhetetlen árucikkeket. Akkor először jártam ennek a vad vidéknek egy településén, s kezdeti benyomásaim megerősítették, amit már amúgy is sejtettem, az isten háta mögötti Balkánra vetődtem, s ezek szerint legalább kétezer mérföldet tettünk meg a fantasztikus vihar varázsködében.
A falusiak, nem kis csodálkozásomra, ügyet sem vetettek furcsa párosunkra. A kanyargós utcácskákon rongyos gyerekek játszották az ősi snurrjátékot, kis pénzérméket dobáltak egy nádfedeles házikó oldalában, s amelyikük egy másik pénzdarabot eltalált, vagy egyarasznyira megközelített, az zsebre vághatta a nyereményt. Egy közeli sikátor kávéháza előtt rezgő nyakú vének üldögéltek, poharazgattak. Öltözéküket kifakult, ócska egyenruhának néztem, melyről több sorban érdemrendek, cifra kitüntetések lógtak alá. Az aggastyánok riasztóan elavult mordályokat tartottak a kezük ügyében, ezekből, talán, hogy nagyobb nyomatékot adjanak szavaiknak, olykor a környék riadalmára durrogtattak párat a levegőbe. A falucska főterén éppen kirakodóvásárt rendeztek, pezsgett az élet, fülsiketítő volt a lárma. Pergő dudaszóra jó húsban lévő hastáncosnők rázták a csípőjüket, csörgették rézpénzfüzéreiket, pápaszemes kobrák billegtek a kígyóbűvölők előtt, késdobálók demonstrálták veszedelmes művészetüket.
A legnagyobb attrakciónak viszont kétségkívül az én gubóemberkém bizonyult. Amint a vásártér közepére értünk, hirtelen elrugaszkodott a földtől néhány másodpercig, mint egy tollpihe lebegett, aztán kézen állva járkált körbe, eszeveszett pörgettyűként szaltózott a levegőben, s minden földi törvényszerűségre fittyet hányva oly akrobatikus mutatványokat produkált, hogy a közönség lélegzetét visszafojtva figyelte a tripla szaltókat és halálugrásokat. A siker nem maradt el, pengve hullottak a porba a hatszögletű ónpénzek, melyeket én gyűjtöttem össze. Már az első ilyen alkalommal, alig negyedóra leforgása alatt kisebb vagyon gyűlt össze, s aztán a műsorszám végeztével, ami bármelyik elegáns varieté színpadán is zajos tetszést aratott volna, nekiálltunk bevásárolni. A vakmerő terv, miszerint így bekóborolhatnánk a fél kontinenst, vérmes reményekkel töltött el. Mindjárt neki is láttam, hogy a kereskedőknél megfelelő ruházatot vásároljak a magam számára (szolgám elhárította, hogy részére fellépőkosztümöt szerezzünk be). Így egy széles karimájú, vérvörös nemezkalap, egy virághímes mente és egy hozzá illő pepita pantalló birtokosa lettem, vélvén, hogy cirkuszi alkalmazottaknak világszerte ez a módi dukál. Személyes használatra egy tucat batisztzsebkendőt is vásároltam, ezen gubóemberkém jót derült.
Nem számoltam, hány napig vándoroltunk együtt, olykor hatalmas, erődítményszerű épületek tűntek elénk a köves pusztaságban, környékükön lázas készülődés, élénk forgalom, özönvíz előtti tankok, teherautók, csapatszállító járművek, egyszóval intenzív katonai tevékenység zajlott, tanácsosnak láttam elkerülni az ilyen objektumokat.
Egyszer, amikor egy megáradt patakon keltünk át, oly szerencsétlenül léptem, hogy kificamodott a bokám, s jajgatva terültem el a parton. Attól féltem, talán a csontom is eltört, de a gubóember (időközben a nevét is elárulta: Atlia) vállamra helyezte a kezét, hogy megnyugtasson, aztán dagadt bokámat vette szemügyre, és intett, hogy maradjak veszteg. Ezután sebes léptekkel eltávozott valahova, s mikor visszatért, ismeretlen fűféléket pillantottam meg a kezében. Ezeket a növényeket a szájába helyezte, és addig rágta, míg sűrű pép csorgott ki ajkain, majd az így nyert gyógykrémet óvatosan a sárgadinnye-méretűre dagadt bokámra kente, végül növényi szárakkal ügyesen körbetekerte. Már ahogy ezt megcselekedte, mindjárt alábbhagyott a fájó testrész lüktetése, s a forrósága is enyhült. Másnapra a duzzanat szinte teljesen lelohadt, újra sikerült lábra állnom, s bicegve ugyan, de járni is tudtam. Hű szolgám viszont másként képzelte a továbbhaladást, s mielőtt szóhoz juthattam volna, megragadott a karjaimnál fogva, felnyalábolt, majd, mint egy üres batyut, a hátára emelt, s így indult velem fölfelé egy meredek löszoldalon (merthogy löszös vidéken jártunk már). Mondanom sem kell, hogy míg én szolgám nyakából tehetetlenül csüngtem, Atlia gubóemberke meg sem izzadt, nem fújtatott, nem lihegett, hanem mintha csak jelentéktelen kolonc fityegne a hátán, ősi, repetitív munkadalt idéző melódiát dudorászva lendületesen szedte lábait. Másnap hajnalra aztán a csodálatos borogatás hatására teljes mértékig rendbe jöttem, s akárhogy is erősködött gubóemberem, zsörtölődésével mit sem törődve saját lábamon folytattam az utat.
Láttunk lángoló városokat, egy óriás szikla fedezékéből kémleltünk egy elkeseredett csatát, melyben degenerált, félholt vagy inkább zombiszerű lények bozótvágókkal, görbe handzsárokkal aprították egymást, s a végére egyetlen túlélő sem maradt. Felléptünk búcsúkon és esküvőkön, mindenféle népünnepélyeken, s mondhatom, szép pénzt zsebeltünk be. Gigantikus porviharokat, özönvízszerű esőket, forróságot és hideget vészeltünk át, aztán egyszer egy zsombékos lapályt magunk mögött hagyva, sűrű fenyvesben ért az este. Úgy aludtam el, hogy a gubóember a tüzet őrizve melankolikus dalt dúdolt nekem, s még álmomban is hallottam szép hangját. Másnap kora reggel ébredtem, de a gubóember mozdulatlanul hevert, még a tüzet sem élesztette fel, s szomorú szemeiből könny szivárgott. Próbáltam lelkesíteni, az érzékien gyönyörű táj felé mutattam, amelyet aznap kellett volna meghódítanunk. Atlia nagy nehezen felemelte a fejét, s a szokásosnál is sápadtabban nézett az előttünk elterülő messziségbe.
Aztán bágyadtan hozzáfűzte: „Sajnos oda már nem tarthatok veled.” „De miért nem?” – kérdeztem megrökönyödve. „Azért, mert most meghalok.” Ettől kissé kétségbeestem, próbáltam serkenteni, hogy induljunk és menjünk. Eszembe jutott, hogy talán tréfál az imposztor, de olyan ünnepélyesen nézett vissza rám, hogy láttam, nem mókázik, s ettől meghűlt ereimben a vér. „Ne felejts el engem, álmaidban visszatérek hozzád” – mondta még, s hogy: „Boldog voltam veled.” Ezután a következő kérést intézte hozzám: „Szeretném, ha, mielőtt meghalok, megcsókolnál!” Ekkor már szemei lecsukódtak, vértelen ajka puhán résnyire nyílt, és görcsös, vágyakozó mozdulattal felém emelte karját. Aztán, mintha csak egy álomban történne, meghatottan mellé térdeltem, ráhajoltam erre a valószínűtlen arcra, és szájammal érintettem halovány, hideg ajkait. Mielőtt vonásai végleg elernyedtek, még egyszer, utoljára elmosolyodott. Nem tudtam róla levenni a szememet, láttam, hogy már nem él, és ekkor, szívből, mint egy gyermek, felzokogtam, és egyre csak a nevét ismételgettem, Atlia, Atlia, én gubóemberkém, miért hagytál magamra?
Mindenütt teremhetnek angyalok, nem erre a földre való lelkek, gondoltam, miután késemmel sírgödröt vájtam a laza erdei talajba, s gyengéden belehelyeztem barátom, hűséges szolgám porhüvelyét. Aztán szívemben mély keserűséggel megindultam a magyarok birodalma felé.
A dombhát kanyargós ösvényén lefelé botorkálva könnyeimen át alig láttam, hova lépek, amikor is, mintha a semmiből, olyan vihar kerekedett, amilyet életemben nem láttam. Mintha a természet így fejezné ki elemi dühét és fájdalmát, s osztozna gyászomban. Amikor azonban a vad fellegek magukkal vitték sistergő villámaikat, s a nap újból kisütött, szinte azonnal megcsapott az alattam elterülő dús rétek illata, a magyar föld mézédes lehelete.
Ménes Attila: A bolt
Cser Kiadó, 2023
