Hét részlet a Hévíz folyóirat „Eső után köpönyeg” című antológiájából
Nádas Péter[1]
Egy érintőleges hullafolt anatómiája
Thomas von Gutentag önmagához képest szinte heves, ugyanakkor nem minden kellem híján való mozdulatokkal tisztogatta Andreas Raiffeisen szokott állagú spermafoltját a nagypolgári életformát visszhangzó berlini kerület nagyravágyón odakent homlokzatával tüntető épületegyüttesének nyugati szárnyában, egy fotelről, míg fél szemmel, titkon az eget kémlelte, mintha abból bármilyen biztos következtetés levonható lenne a mai, kinti hőmérsékletre vonatkozóan; a férfitest melegéből alig is szabadulva, az apró fanszőrszálak még ott kísértettek a szoba szálló porában, az eldöntetlen kérdés pedig ott billegett, hisz számításba kellett itt venni, hogy az északi-sarkköri változások és az olvadó tengeri jég a világ más részeinek éghajlatára is hatással lesz az úgynevezett futóáramlások miatt, amelyek nagy sebességű, vízszintes légáramlási zónák, szerepük van a hőmérséklet szabályozásában, egyrészt, másrészt, hogy az óceánok magas vízhőmérséklete rendkívüli korallfehéredést és a vízi élőlények pusztulását okozza sok trópusi tengerben, amelynek jelentős hatása lesz a tengeri élelmiszerláncra és a halászatra; Andreas szép testének geometriája erről persze mit sem tudóan pusztul, duzzad, merevedik és elernyed, de ha ezt akkor ki is zárta kavargó gondolataiból, a kérdés még kérdés maradt, ahogy egy pillanatnyi örökkévalóság-morzsát pöckölgetve, habár, ámbár, de talán mégse, szinte felismerésszerűen, majdhogynem némán konstatálva, eldöntetlenségben tipegve feltette a kérdést: kell a kabát is, vagy elég a pulóver?
Bereményi Géza[2]
Mi a bóni?
Nagyapám üzletember volt. Így az időjárás is csak azért érdekelte, mert úgy érezte, van benne bóni. Így mondta. Nagyanyám jeleket látott az égen. Jelenéseket. Az álmai súgták meg neki az éves csapadék mennyiségét, a napsütéses órák számát. Nagyanyám felhői nem e világból valók voltak, nagyapám viszont pénz akart csinálni a hidegfrontból.
Gyerek vagyok. A piacon a halas akváriumában úszkálok. Egy széplány kirúzsozza magát a tükröződő üvegben. Szukics Magda. Lázam van. Minden túl fényes. Még a nagyszüleimnél élek. Rajnákot később ismerem meg. Anyám ritkán látogat. Nagyapám nem akarja. A tavasznak vége van. A világnak nincs vége. Véget érnek a záporok. Nagyapám a segédeivel tanácskozik:
– Mész, térülsz-fordulsz, szerzel harmatot!
– Igenis, Sanyi bácsi!
– Aztán visszajössz, és itt maradsz.
– Ismer, Sanyi bácsi. Nem vagyok olyan.
– Milyen?
– Olyan.
– Tudom.
Aztán engem egy utcazenész hegedűtokjába fektetnek. Mindenki elfoglalt, nem érnek rá velem foglalkozni. Az üzletnek mennie kell. A nagyszüleim veszekszenek.
– Megbüntet az Isten, Sanyi, meglásd!
– Bolond vagy te, Rózsi!
– Gonosz ember, aki a más hőérzetéből akar meggazdagodni.
– A naptej az új esernyő!
– Nektek semmi se szent!
– Most a strandpapucs jön. Itt a nyár! Törülközni fognak! Fagyi kell!
– Lát minket az Úr!
– Igen. Téged lát.
– Téged is lát, Sanyi.
– Igen?
– Igen!
– Hát nem fog belenyúlni a kasszába, Rózsi! Nem engedem.
– Nem jutsz a mennyországba, nem engedi!
– Én nem engedem, hogy ő engedje! – kiabált Sándor.
Végül az a nyár a sokéves átlaghőmérséklet alatti időt hozott. Sok áru „ránk száradt” – ahogy nagyapám mondta. Engem elvittek. Új nevet kaptam. Aztán egy régit. A negyedik nevem újra az első lett. Azóta, ötven éve, nem kellett új törülközőt vennem. És még a naptejből is akad. Nagyapai örökségem ez.
Parti Nagy Lajos[3]
Hőmérő lárpurlár
Ráálltam az időjárás-jelentésre. Magamnak csinálom, magamért. Lárpurlározgatok a hőmérővel. Táblázatok, statisztika, csapadékgyűjtő flakonok, barométer légnyomásilag, rekordok, átlagok, füzetek, stószok, réjning and szánsájn. Az ipari zsírszalonna-színű hajnali ködben én már csoszogok kémlelni, csak úgy bukdácsol a líra defektes biciklije a buja, langy tócsában, ajkamon albatroszként botladozik a szó, mosolyom csehszlovák import, ágyő, édes hadnagyom – recsegi a Sokol rábefőttesgumizott laposelemmel a farzsebemben. A táj szélén Isten kínálgatja ribizliborát Leninnek, eccóval hajnallik. Jaj, de rég volt, s távoli az a bivalyuszodai gyerekkor, és zsenánt fullba. Game over a KISZ-tábornak, és zápor, zivatar, ezen vagyok rajta ezerrel, izomból, pitbullként, póverba. Eleinte változóan, aztán jellemzően erősen felhős lesz az ég – többfelé fordulhat elő eső, éneklem, míg etetem a kacsákat a romlott Haribóval. Keleten időnként erősebben gomolyfelhős lehet az ég, de csapadékra sehol nem kell számítani – súgom Marilynnek, a kocának, míg Niveával kenegetem a hátát, mert hétvégén mangalica-aerobikversenyre megyünk a hajdúszoboszlói Klebelsberg Kuno Aqua Hotelba.
Závada Pál[4]
Baszdüh
(Ondris)
Naplóm kezdém ’15 évben április havában, midőn a legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet 2 és 8, a legmagasabb nappali hőmérséklet pedig 12 és 17 fok között valószínű. Jadvigám nem adja magát. Ellettem én már tehenet eleget, nyúztam nyulat, heréltem sertést, e nővel mégsem bírok. Slovensko, dlhý tvar Slovenská republika, je vnútrozemský štát v strednej Európe. Má rozlohu 49 036 km² a žije tu približne 5 430 000 obyvateľov. Hraničí s Českom (251,8 km), Rakúskom (107,1 km), Poľskom (541,1 km), Ukrajinou (97,8 km) a Maďarskom (654,8 km). Hlavným a najľudnatejším mestom je Bratislava.
(Jadviga beleír)
Szegénykém, rosszul írja a hőmérsékletet is, és a többi se stimmel, persze. Paraszt! Édes paraszt!
(Ondris folytatja, kesergőn)
Új nap, régi gondok. Többórás napsütésre lehet számítani a fátyol- és gomolyfelhők mellett, délután elszórtan záporok alakulhatnak ki. Nem először ülök ide ilyen pálinkaszagún. Több ízben jártam már így. Ziháltam, ő szűkölt, mamlasz én, ölén szöszölék, hörögtem, ő nyüszíte, erre rámorogtam, ő ciccegett csak. Lapockáját simítottam, aztán véknyát dörzsölgettem, karaját szántottam nyelvemmel, tarjáját döfködtem. Semmi. Legutóbb, mivel coitusom újfent elmaradt, kimentem, megetettem a kacsákat. Serényen törekedék a szerelem ösvényén, de mikor Jadvigám harmadszor taszított el az első este, dühömben learattam a félig beért rozsot, miért Mamovkám megátkozott. Most már mit tegyek? Nőstény bárányokba rejtem merevedéseimet. Americký veľkovýrobca sladkostí Mars v utorok 23. februára oznámil, že v 56 krajinách, najmä v Európe, sťahuje z obchodov produkty značiek Mars, Snickers, Milky Way a Celebration. Lavórban mosogatta micsodáját, de összepiszkítani nem engedé később sem, ezért inkább levágtam a kakasokat, és vérüket hagymával sütöttem haragomban, aztán hajnalig rendezgettem a véres hurkát a tekenőben zavartan. Azt hittem, megőrülök, a Nyugat-Dunántúlon azonban kis időre kisüthetett a nap.
(Jadviga beleír)
Csórikám!
Hazai Attila[5]
Feri megfejti, de nem biztos
Feri elővett a sárga Pall Mall-os dobozból egy szál kék Multifiltert, és rágyújtott. Évek óta nem szánkózott, de ez most eszébe se jutott. Jutka plüssállatokat rendezgetett a kanapén a nappaliban. Nem beszéltek egymással mostanában a miatt a homályos aranyhörcsög-ügy miatt. Régen hajnalig tudtak dumálni. Mindenről. Akármiről. Például, hogy az Eskimo jobb-e, vagy a Schöller? Jutka a pleisztocén korszak kutatásának üdvöskéjeként indult. Ehhez képest most használt ruhákat árult a Blahán. Feri nem indult semminek. Volt. Létezett. Néha a felhőket nézte. Máskor nem. Jutka kijött a konyhába. Szó nélkül szájába vette Ferit. A kommunikációjuk azonban ettől sem tért vissza a régi kerékvágásba. Talán, ha egy másik, napfényesebb éghajlaton adatott volna élnünk – gondolta Feri. Elképzelte Jutkát fűszoknyás beduin asszonykának. A sivatagban élnek. Nem nagy igényekkel, valamint ehhez mért lehetőségekkel. Némi víz, egy kevéske kecskehús. Boldogság.
– Tudod, mi a mi bajunk, Jutka? Ez a kiszámíthatatlanság. Az, hogy az országunk a 45°45’ és a 48°35’ északi szélességek között fekszik, nagyjából középen az Egyenlítő és az Északi-sark között, a szoláris éghajlati felosztás szerint a mérsékelt övben, és az éghajlatunk nagyon változékony. A változékonyság egyik fő oka az, hogy éghajlatunkra a kiegyenlítettebb hőmérsékletjárású, csapadékos óceáni, a szélsőséges hőmérsékletű, kevés csapadékú kontinentális, illetve a nyáron száraz, télen csapadékos mediterrán éghajlat egyaránt hatással van, ezen klímatípusok közül bármelyik hosszabb-rövidebb időre uralkodóvá válhat. Az országon belül az időjárásban ezért jelentős különbségek fordulhatnak elő az ország viszonylag kis területe és sík felszíne ellenére. Tudod?
– Lehet, de szerintem az is simán elképzelhető, hogy egyszerűen nem illünk össze, Feri.
Kapd be a faszomat, Jutka, gondolta Feri, de nem mondta ki, mert kezdődött a Petőfi rádióban a vízállásjelentés, és Ferinek mindig merevedése támadt attól, mikor a bemondó azt mondta: „hajóvonták találkozása tilos”.
Cserna-Szabó András[6]
Boldogság, pacallal
Egy októberi reggelen Ajvár Szépike, sokunk menedéke, ringatózva haladt a Tokányi Ignác Körúton. Fostalicska egy idő volt. Hiába volt Szépike a legtündökletesebb geciputtony a kisvárosban, az átmenetileg viharossá fokozódó északi–északkeleti szél szájbakúrta a boldogságát. Torontál Medve bácsihoz tartott, pacalozni. A kupleráj spalettái még zárva voltak, de az ő szíve már kitárva. Csak ne fordult volna ilyen változékonyra ez a szarmadzag időjárás. Ez még Szókratészt is felbaszta volna. Nemcsak a brazil futbalistát, hanem a görög, bölcs buzit is, gondolta a mindentudó elbeszélői ÉN. Hallotta Szépike, persze hogy hallotta, fél füllel, míg egy kuncsaft sertepertélt rajta tegnap, hogy „a hét második felében egy hidegfront érkezik hazánk fölé”, de mintha ezt az információt is kiköpte volna műszak végén cseresznyeajki közül. Útközben találkozott Kecsöp Jánossal a lángosos bódénál, aki Sikonda Juditnak csapta a megélénkülő, helyenként meg is erősödő nyugati szelet, de hogy kúrtak-e, onnét az nem látszott tisztán. Hazug disznó, hogy vinnék el ezt is inkább húgykővájárnak Tapolcára, mérgelődött a bánatos örömlány. Aztán végre megérkezett. Az erős széllökések elől Torontál Medve Úr Házias Büféjébe húzódott, ahogy tervezte, és pacalt rendelt, véres hurka körettel, kocsonyában, birkafejjel, ahogy azt már Emma asszony is feljegyezte, hogy Dumas gigantikus vállalkozásáról e helyt most szót se ejtsünk. Érezte már, hogy a cudar záporok dacára, bizony, nincs a teremtésben győztes, csak ő! Mondhat bármit Schopenhauer, meg a többi okostojás! Az életet nem kell túlbonyolítani: fazék, tűz, hagyma, kockára, paprikát bele: kész! Szépike evett, de úgy, hogy beleremegett a bulája. Na, jó, meg az a batár nagy pinája.
Jászberényi Sándor[7]
Antifront
Tripperem van, de a kolera miatt nem vettem eddig észre. Konyakot iszok. Aztán kávét. Utána konyakot. Meg egy kávét. Musztafa egy széken ül. Ali egy másikon. Mindketten kukásautón vannak itt Zürichben. Kezükben slusszkulcs. Audival járnak. Caffè lattéznak. Nincs homokvihar, és MIG-ek sem firkálják össze az eget perceként. Hogy lehet így élni? Kibírhatatlan csokiillat mindenütt. Ez a fajta évszázados béke elviselhetetlen. Ennek soha nem lesz vége. Lenyelek egy „kurvaanyját”. Csinálnék egy spanglit, de nincs papírom. Egy arra járó palesztin származású rendőr kisegít.
„Papír kell?”
„Az.”
„Tessék.”
„Köszi.”
„Nincs mit.”
„Oké.”
„Szívesen.”
„Viszlát!”
„Jóvanmá.”
Kezdek megőrülni. Éjszakánként nem tudok aludni. Őrületbe kerget ez a csend. Mit írjak egy országról, ahol a várható élettartam 394 év, és senkinek nincsen pulzusa. Iráni fiúk bicikliznek el a kávézó terasza előtt. A Steril Vagina nevű kupleráj tulajdonosa szerint már Allah is tuti itt él valahol Svájcban. A levegő jó, a közlekedés kiszámítható. Itt még a sár is olyan tiszta, mint Snoop Dogg kokainja. A páratartalom megfelelő. Az ég makulátlan. Bassza meg! Csinálok még egy spanglit. Aztán konyakot iszok. Elviselhetetlen ez az ország! Sehol egy kibaszott, AIDS-es, százhatvan kilós, szudáni kurva…
[1] A gombosszegi Thomas Mann Tribute Band, aki Proust-slágereket játszik.
[2] A Teleki téri Don Corleone unokája, Mándy Iván fia.
[3] A magyar nyelv Szalacsiba oltott Paganinije.
[4] A tót Bovaryné Flaubert-je.
[5] A Liszt Ferenc-hajú Bret Easton Ellis.
[6] A lösz Jókaija, a szentesi Bukowski.
[7] A Közel-Kelet Szepesi Györgye.
Bödőcs Tibor: Addig se iszik
Helikon, 2017
