A budai és a pesti oldal különböző méretű, sokszor minden nap tömegek által látott villái tele vannak titkokkal: korábban meséltünk már évtizedeken át a falban rejtőző Nagy-Magyarország-térképről, bemutattuk Bartók Béla kevesek által ismert egykori otthonát, elbicikliztünk a Süllyedő kastélyhoz, Ismeretlen Budapest sorozatunk eddigi epizódjaiban pedig a város szinte minden kerületébe eljutottunk, hogy feltárjuk a falak mögött lapuló történeteket.
A Sas-hegy lejtőin húzódó Vas Gereben utca barátságos székelykapuját, illetve növényzettel benőtt kerítését nézve talán úgy érezhetjük, hogy a mögötte lévő fatornyos ház mindig is a béke szigete volt, ez azonban távolról sincs így, hiszen a szobáiban az elmúlt száz évben
A középkorban még a nemesek itt húzódó szőlőbirtokai miatt Nemes-hegyként (Adelsberg) emlegetett – majd egy rossz fordítás miatt Sas-heggyé (Adlersberg) változott – hegy tövében, az egykori szántóföldek és szőlők helyén az európai bortermelés jó részét elsöprő filoxéravészt követően, a XIX. század végén jelentek meg az első nagyobb villaépületek.
A méretes földek feldarabolása után a Pálos család csapott le a mai épületnek is helyet adó telekre, arra azonban jó eséllyel csak egy kis házat építettek. A helyzetet a családfő egyik lányával kötött házassága miatt a színen feltűnt Gottermayer Nándor változtatta meg, aki 1896-ban bővítette a már meglévő hétvégi vagy nyári lakot, 1902-ben pedig annak helyén felépítette az oromzati díszei, illetve tornya miatt ma is különlegesnek számító villát.
Az 1879-ben alapított könyvkötőgyárával a századfordulóra tehetős vállalkozóvá vált, számos állami megrendelés mellett a Révai nagy lexikonán is dolgozó Gottermayer az első világháború kitörése előtt kétszázötven embert alkalmazott a Királyi Pál utcai üzemben, munkásságát pedig Ferenc József-rend mellett a Francia Becsületrenddel, a pápai lovagrenddel, illetve az olasz koronarenddel ismerték el, sőt, kétszer a pápa is fogadta – talán köszönetképpen azután, hogy a vatikáni könyvtár számos értékes darabja is a pesti gyárban kapta meg az időtálló ruháját.
Mindez persze nyilvánvalóan nem óvta meg attól, hogy az üzlet a trianoni döntés után egyre nehezebben menjen, így a dicső múltnak a húszas évek hajnalára már nyoma sem maradt. A legsötétebb éveket az alapító már nem élte meg: 1924-ben bekövetkezett halála után fia vitte tovább a párizsi világkiállításon aranyéremmel is kitüntetett céget, öt évvel később azonban végleg le kellett húznia a rolót.
A már akkor is kétlakásos ház egyik felét néhány hónappal korábban Szántó (Sonnenschein) Samu és felesége vásárolta meg, akik nemcsak otthonként, de rövid ideig a férj tejipari vállalata, a Magyar Tej- és Tejtermékforgalmi Rt. irodájaként, illetve egyik telepeként is tekintettek az ingatlanra. A Gottermayeréknél maradt házrészt az építtetők bérbeadták, rövidesen azonban megváltak a háztól. A zsidó háztulajdonosok és bérlők felmérését célzó, 1944 júniusában született adatszolgáltatási ívek szerint Szántóék akkor már kizárólagos tulajdonosok voltak, de csak két szobát használtak: négyet az I. számú Honvédhadtest Parancsnokság irodája foglalt el, sőt, még a házmesternek is szorítottak helyet.
A vészkorszakot követően helyükre egy rendőralezredes, dr. Gyuris Aladár költözött. Az ő neve keveseknek lehet ismerős, pedig a harmincas évek derekán ő állt a sorozatos kerékpárlopásoknak keresztbe tenni akaró, kis híján az egész országra kiterjesztett ötlet mögött: rendszámtáblát szereltetett volna minden biciklire, a tulajdonosaikat pedig fényképes igazolvánnyal akarta ellátni, hogy egy rutinellenőrzésnél könnyen kiderüljön, ki hajt lopott kétkerekűt. Alig néhány évvel később már a Szent-Györgyi Albert-féle politikai mozgalomban, illetve az ellenállási csoportban vállalt szerepet, így 1944-ben, a német megszállás után számos ismert személlyel – köztük gróf Esterházy Móric volt miniszterelnökkel, az író Zilahy Lajossal, illetve Jávor Pállal – együtt előbb a sopronkőhidai fegyházba, majd a németországi Simbachba hurcolták, ahol hosszú hónapokon át fogva tartották.
Röviddel 1945 januári hazatérése után máris a politikai rendészetnél találta magát, majd villámgyorsan kapaszkodott fel a ranglétrán: novemberben még csak rendőr alezredessé nevezték ki, az angol titkosszolgálat egy jelentése szerint a következő év júliusában már Péter Gábor egyik helyetteseként működött. Ezt a szerepét pedig a politikai rendőrség önálló szervezetté válása (ez lett a rettegett ÁVO) 1946 októberi megszületése után is megtartotta – tárta fel Palásik Mária a Beszélőben. A kisgazda Gyuris a három helyettes közül utolsóként kérte a nyugdíjazását: végül 1948. december 30-án köszönt el a szervtől, rövidesen pedig a Vas Gereben utcát is elhagyta.
Helyére közel egy évtizeddel később a nagy mesemondóként tisztelt író-újságíró, a szabadkőműves Benedek Elek (1859-1929) unokája, Benedek István (1915-1996), illetve Karinthy Frigyes legidősebb fia, Gábor (1914-1974) költözött, akik közösen vették meg a házat.
A pszichiáterként, íróként, illetve művelődéstörténészként egyaránt jelentős Benedek nagyapjához és apjához – az irodalomkritikus-író-műfordító Marcellhez, aki egyenesen a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nagymestere volt – hasonlóan szorosan kötődött a titkos társasághoz, 1950-ben pedig az épp megszülető Kossuth páholy vezetőjévé nevezték ki. Helyét elfoglalta ugyan, néhány hónappal később azonban betiltották a szabadkőművességet, így a munkát már nem igazán kezdhette meg. A szocializmus évtizedeiben sokan végig nagymesterként tekintettek rá, sőt, túl a nyolcvanon ő maga is reménykedett benne, hogy hamarosan újra egy legálisan működő páholy tagja lehet. Erre talán sosem került sor.
Benedek életének középpontjában persze nem a valójában teljesen veszélytelen, sőt, számos fontos ügyet képviselő társaság, hanem a gyógyítás állt: kezében 1940-ben megszerzett orvosi diplomájával egy csepeli kórházban kezdett dolgozni, rövidesen azonban ráébredt, hogy a pszichológia, illetve a pszichiátria az igazi asztala. Ebben végül kiteljesedett, sőt, Magyarországon az elsők közt adaptálta az élete jó részét Svájcban töltő Szondi Lipót (1893-1986) évtizedeken át a szakma teljes egésze által elfogadott személyiségtesztjét, amiben a vizsgált személynek negyvennyolc, pszichiátriai kezelés alatt álló beteg fotójából kellett kiválasztania a számára legszimpatikusabb, illetve legellenszenvesebb arcokat.
A háború után két éven át Kolozsváron tanított, majd 1947-ben visszatért Budapestre, ahol az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa lett. A sikeres elmeorvosi szakvizsgát ennek ellenére csak 1951-ben tette le, majd azonnal fejest ugrott a szakma sűrűjébe: az intaházai (ma a vasi Mesteri része) Batthyány-Strattmann-kastélyban született munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatója lett, aminek – természetesen hathatós közbenjárására – rövidesen gyerekkori barátja, Karinthy Gábor is a lakójává vált.
Azt ekkor még egyikük sem hitte volna, hogy az életük ettől a ponttól kezdve végleg összekapcsolódik: az orvost 1957-ben ugyan internálták, a következő évben azonban mindketten visszatérhettek Budapestre, ahol közösen megvásárolták a Vas Gereben utcai villát, amin Benedek, annak felesége, illetve a Karinthy egészen utóbbi 1974 novemberében bekövetkezett haláláig osztoztak.
A pszichiáter a Budára való költözés után tíz éven át (1958-1968) a XI. kerületi pszichoterápiás szakrendelő fejeként dolgozott, majd a XII. kerületi Tanács művelődési osztályát segítette tanácsadóként (1968-1971), mielőtt még meglepően aktív nyugdíjassá vált volna. Az orvosi pálya sosem töltötte be egészen a mindennapjait, hiszen már Intapusztán ismert szak- és szépíró volt, hatvanas éveitől kezdve pedig orvos- és művelődéstörténeti tévéműsorok egész sorát készítette el a Magyar Televízióban.
Az 1992-ben Szent-Györgyi Albert- és Széchenyi-díjjal is elismert polihisztor munkái számtalan témát öleltek fel: a negyvenes években az ösztönök világát kutatta, az ötvenes és hatvanas években legfőbb érdeklődési köréhez, a pszichiátriához kapcsolódó regényeket jegyzett (ezek közül a legismertebb az Intapusztán töltött éveket feldolgozó, 1957-ben megjelent Aranyketrec), de hegymászóként (erről 1958-ban Csavargás az Alpokban címmel könyvet is írt), Semmelweis Ignác és Ady Endre életművének egyik legfontosabb kutatójaként, orvostörténészként, valamint a francia kultúrtörténet szakértőjeként is ismert volt.
Mindeközben a házra és a kertre is jutott ideje: 1978-ban, talán nagyapja emléke előtt adózva székelykaput állított, a ma a telken álló fák egy részét pedig nyilvánvalóan ő ültette – köztük a kertre nyíló ablakból látható, két növény összefonódásából született Szerelemfát, ami a Látogatóban Benedek Istvánnál (1976) című dokumentumfilmben is jól látszik.
Ez a helyzet 2010-ben aztán örökre megváltozott:
így ma egészen más arccal néz az utca felé.
Benedek István végül nyolcvanegy évesen, 1996 júniusában, a gondolákkal teli Velencében hunyt el.
A Fájdalomherceg
Ennyire azonban ne szaladjunk előre, a 2019-ben megjelent, jórészt korabeli újságokban és folyóiratokban rejtőző munkákat, illetve kéziratként fennmaradt darabokat bemutató Összegyűjtött versek című kötete – ennek megjelenése óta újabb elfeledett munkák is előkerültek – miatt az elmúlt években újra felfedezett Karinthy Gábor kevesek által ismert élete ugyanis igazán megérdemli a figyelmet.
A legendás apa árnyékából hirtelen kiemelkedő költőt rövid szárnyalás után legyőzte ugyan a betegség, munkái pedig szinte azonnal feledésbe merültek, pedig
amit Juhász Gyula jelentett Babits és Kosztolányi mellett, azt jelenti Karinthy Gábor egy korosztállyal később József Attila és Radnóti Miklós mellett. A klasszikus magyar líra egyik utolsó csillogása, szívszorító érzésvilággal, drámai erejű szóképzéssel, felejthetetlen sorokkal.
– írta róla 1974 elején Benedek István az Egészségügyi Dolgozó című szakmai lap hasábjain.
A Karinthy első, Judik Etel színésznővel való házasságából 1914. december 17-én született fiú tehetségére már gyerekkorában fény derült, a Színházi Élet ugyanis apjának köszönhetően szinte már születésétől fogva foglalkozott vele.
1918 őszén például egy rövid történet tűnt fel róla a lapban: eszerint a negyedik születésnapja előtt álló Gábor az Újságíró Egyesület éttermében azzal mentette ki magát a felnőttekkel való beszélgetés alól, hogy
A hat-hét évesen már verseket író, rövidesen Heine– és Rilke-fordításokon dolgozó (ezek számos fiatalkori munkájával együtt elvesztek) fiú tizenegy évesen egy talán mindössze egyetlen számot megélt folyóiratot indított Vakáció címmel, aminek egy tiszteletpéldányát a Színházi Élet szerkesztőségének is elküldte. Az újság az ígéretes ötlet rövid bemutatása mellett egy kitűnő viccet is közölt belőle:
1928 végén, a művészgyerekek által összeállított Kis Színházi Élet című karácsonyi mellékletben aztán egy kitűnő Kassák-parafrázisát is közölték:
A tizennegyedik születésnapját épp betöltő Gábor későbbi visszaemlékezése szerint ekkor már nagyon rosszul tanult, egy-egy tárgyból pótvizsgázni kényszerült, sőt, visszahúzódó volt, igazán pedig csak akkor érezte magát elemében, ha a vele egyidős Szendrő József – a későbbi Jászai Mari-díjas színész, rendező, műfordító, színházigazgató –, majd Benedek által szerkesztett, Devecseri Gábor első szárnypróbálgatásait is rejtő diáklapba, a Hangszóróba írt.
Az osztálytársaktól elkülönültem. Egy időben sehogy se tudtam fölkelni, mindennap elkéstem az iskolából. Eleinte szidtak, korholtak, kinevettek, de semmi sem segített – aztán megszokták
– emlékezett vissza a halála előtt, ez azonban nem jelentette a gátját annak, hogy mégis kössön néhány szoros, élethosszig tartó barátságot.
Ennek volt köszönhető, hogy tizenhét évesen Devecserivel közös kötete jelent meg – az átkozott költőként emlegetett Somlyó Zoltán előszavát rejtő könyvben mindkettejüktől nyolc-nyolc költemény kapott helyet –, amit az előszót is jegyző Sárközi György rövidesen a Nyugatban (1932/12.) méltatott.
A kötet versei közt vannak ingadozóbbak is, kialakulatlanabbak is: a két kis költő még nagyot fog nőni, vonásaik megkeményednek, kezük fogása biztosabb lesz, mutáló hangjuk megkapja végleges színét.
Készülő emberek és készülő költők: s első jelentkezésük után kíváncsian várjuk, milyen lesz majd a kész ember és a kész költő?
– írta akkor a kritikusként is fontos, később Szerb Antallal együtt Balfon odavesző Sárközi, akinek jóslata rövidesen beigazolódott.
Gábor rövidesen ugyanis leérettségizett, és egyszerre indult el a színészet és a bölcsészettudományok felé. Végül sem a színiiskolát, sem a bölcsészkart nem végezte el, így minden idejét az írásnak szentelhette: költeményeit rövidesen már a legfontosabb irodalmi lapok, azaz a Szép Szó és a Nyugat közölték – a fiatal költőt az utókor utóbbinak a harmadik generációjához sorolja, épp úgy, mint Weöres Sándort, Radnótit vagy épp Vas Istvánt.
Karinthy mindössze huszonhárom éves volt, mikor megjelent az első és egyetlen önálló kötete, az Étel és ital (1937), amit az olvasók mellett a kritikusok is nagy örömmel fogadtak, Szerb Antal pedig a Nyugatban (1938/5.) kijelentette, hogy a saját sötét mélységeitől való félelmet középpontjába helyező költő
ma még egyenetlen […], vannak versei, amelyek keveset mondanak, de itt-ott, és nem ritkán, az igaz költészet borzongatja az ember hátgerincét kötetének olvasása közben.
Ezzel azonnal a csúcsra ért, ahonnan aztán viharos sebességgel került mélypontra: előbb élete egyetlen nagy szerelme, a nála húsz évvel idősebb, elvált Meitner Margit távolodott el tőle egészen, majd 1938 augusztusában a világa középpontjának tekintett apja is meghalt.
A Pesti Napló (1938. aug. 30.) riportere így írt az apa végső óráiról:
Utolsó napja szép volt, békés és szellemi emberhez méltó. Esett az eső, nem kellett felöltöznie, nem kellett lemennie a fürdőélet kötelességeit teljesíteni, ágyban maradhatott és olvashatott, kedvelt könyvvel a kezében, hiszen ez volt életének egyik fele. Aztán később, délben mégis felöltözött, karonfogta fiát, Karinthy Gábort, a »kollégát«, a költőtársat és kar-karban mentek a egyik kis siófoki kocsmába beszélgetni.
A szokásos nagy beszélgetés után, a hosszú évek óta látogatott Vitéz Panzióba (aminek gazdái Gábor keresztszülei, Vitéz Miklós és első felesége voltak) visszatérve apja lefeküdt olvasni, majd mikor felébredt, fej- és vállfájásról panaszkodott. Gyorsan aszpirint szerzett, majd miután második felesége, az orvos Böhm Aranka unszolására rávette magát, hogy felöltözzön, és este visszatérjenek Budapestre, felállt, és épp cipőjét kötötte, mikor agyvérzést kapott és összeesett. A különböző források egybehangzó véleménye szerint Gábor látta először az eszméletlen testet, amit a panzió inasával ketten az ágyra fektettek. Rövidesen Böhm is megérkezett, aki már tudta, hogy elérkezett a vég.
Talán ez volt az a pont, ami sokat rontott az állapotán, így a szorongó, érzékeny költő mindennapjait fóbiák és hallucinációk kezdték megnehezíteni, amik a második világháború éveiben csak tovább súlyosbodtak. Az általa csak
emlegetett, valójában a skizofrénia és a depresszió együttese jelentette állapotban aztán egyre mélyebbre merült.
A honvédség csak rövid ideig tartott igényt rá:
Összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm. (…) Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok.
– emlékezett vissza később.
A háború következő évei csak rontottak az állapotán, hiszen a német megszállás és a nyilas rémuralom időszaka, illetve Budapest ostroma mind-mind súlyos sebet ejtettek rajta:
Utcai razzián többször elfogtak, mert sohasem hordtam igazoló iratot magamnál. ’44 decemberében a nyilasok felcipeltek a Svábhegyre, két hétig gyötörtek a Majestic Szállóban. (…) Ezekben az években keveset írtam, sokat éheztem. Sokszor szorongtam, kényszerek kínoztak, hallucináltam is. A nyilas üldözők még évek múltán is fel-feltűntek rémlátásaimban
– írta az Utószóban (1972).
A még mindig csak harmincéves költő röviddel a fegyverzaj elülte után, 1945 novemberében a Székesfővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa lett. Papíron közel négy évet töltött ott, ennek az időszaknak azonban csak egy részét töltötte valódi munkával – derül ki a könyvtár igazgatója által a fővárosi közgyűlés elé beküldött előterjesztésből, ami nyugdíjat pótló ellátás megítélését kérte.
A Fővárosi Közlönyben (1949. máj. 28.) feltűnt részletek szerint
kinevezése óta betegsége miatt csupán néhány hónapig teljesített szolgálatot. Nevezett a tiszti orvosi megállapítás szerint súlyos öröklött idegbajban szenved s szolgálatképességére belátható időn belül kilátás nincs. Karinthy Gábor néhai Karinthy Frigyes nagynevű magyar írónak egyenes leszármazottja. Édesapjának a haladó szellemű modern magyar irodalomban elért érdemeire, valamint súlyos betegségére való tekintettel, azzal az előterjesztéssel fordulok a t. Közgyűléshez, hogy […] a kormányhatósági jóváhagyást követő hó 1-től kezdve, életfogytiglan havi 300 forint […] nyugdíjat pótló ellátást engedélyezni szíveskedjék.
Benedek Beszélgetés ideges emberekről című könyvében a nyugdíjazás közvetlen okát is elmesélte:
Könyvtárakban mindig sok sérült lélek talál menedéket, gondolták: fel se tűnik ott a fájdalomherceg különcsége. De feltűnt. Tétlensége nem, egyre fokozódó bizarrériája szemet szúrt. Amikor egy könyv kölcsönzése helyett a sarokba térdelt imádkozni, mégis jobbnak látták nyugdíjazni.
Az 1946-ban apja első teljes életrajzát könyvként kiadó Gábor ekkoriban egészen visszavonultan élt – csak féltestvérét, a Ciniként ismertté vált Ferencet (1921-1992) engedte közel magához –, otthonát pedig Benedek szerint kizárólag a munka miatt hagyta el.
1948-ban egy költeményéért a Rádió nagydíját kapta, rövidesen azonban kiderült, hogy nem is ő, hanem Benedek küldte be a pályázatra. Ennek fényében talán még meglepőbb, hogy a visszahúzódó költő személyesen is elment a díjkiosztóra, ahol a nem sokkal korábban vallás- és közoktatásügyi miniszterré vált néprajzkutató, Ortutay Gyula épp a beszédét tartotta.
A meglepő jelenetre Devecseri később az Élet és Irodalom hasábjain (1965. jan. 2.) így emlékezett:
Gabi belépett, leült mellé, és megrángatta a kabátját:
– Hogy kerülsz ide? – Beszédet tartok, Gabikám – nézett le a szónok, és folytatta mondatát. De Gabi nem hagyta: – Úgy örülök, hogy itt látlak. – Körülnézett. – Mert nem mindenki rokonszenves – tette hozzá. – Te mi vagy itt? – kérdezte meg. – Elnök voltam – csitítgatta Gabit suttogva Ortutay Gyula. – És most mi vagy? –Miniszter. – Ortutay befejezte a beszédet. – Most pedig – mondta –, átadom a díjakat. – Hát akkor én angolosantávozom — harsogott az első díj nyertese immár az ajtóból és elhagyta a termet.
A Fájdalomherceg ugyanebben az évben Badacsonyba költözött, ahol négy évet töltött. 1949-ben még aktívan foglalkoztak vele a lapok – akkor mutatták be ugyanis Szellemidézés a Newyork kávéházban című, apja munkáiból összeállított rádiójátékát – majd szinte nyom nélkül eltűnt a művészeti életből.
Állapota csakhamar rosszabbodni kezdett, egyre gyakoribbá váló hallucinációi, fóbiái, valamint kényszerképzetei miatt előbb egy budapesti intézménybe, majd 1952-ben, Benedek segítségével a lakóit többek közt mezőgazdasági munkákkal, illetve állattenyésztéssel lefoglaló intaházai kastélyba költözött, ahol életeik végleg összeforrtak, hiszen az orvos innentől nemcsak legközelebbi barátja, de orvosa és gondozója is volt.
Ezek az egykori főnemesi otthonban töltött évek hívták életre a már említett Aranyketrecet (1957), amiben talán a legjobb mondatot találjuk arra vonatkozóan, hogy az egymást követő fejezetekben
emlegetett költő mit is érzett ebben az időszakban – a könyv szerint Karinthy egyszer ugyanis kijelentette:
Amíg az ember lelkén ott ül az ördög, addig nem tud sem alkotni, sem szeretni, sem szabadon élni.
Élete utolsó másfél évtizedében már nem igazán írt – összesen két vers került ki a keze alól –, és az utcára is alig lépett ki. A szintén a saját apja legendájának árnyékában élő Kosztolányi Ádám (1915-1980) szerint
álomvilágban élt, ami talán nem lett volna baj, ha álmai szépek lettek volna. De többnyire lidércesek voltak
– idézte Kovács M. Dávid az Indexen.
Karinthy Gábornak élete során számtalan verse tűnt el nyomtalanul, állapota pedig nem tette lehetővé azt, hogy újra belevesse magát a rendszeres írásba. Halála előtt egy évvel, 1973-ban, hosszú próbálkozás után Benedek azonban sajtó alá rendezhette a Bánat című kötetet, amiben a legjobb versek mellett két esszé, illetve néhány műfordítás is helyet kapott.
Az élete során kötetben megjelent kilencvenkét vers jó része itt jutott el a szélesebb közönséghez, így az életmű fontos mérföldkövének számított, bár ezt maga Karinthy talán már nem értette, és nem is adott neki lökést a folytatáshoz.
Benedek a következő év elején, az Egészségügyi Dolgozóban (márc. 1.) így írt erről:
A kötet megjelenése már régen aktuális volt, de a költő — éppen betegsége miatt — hallani sem akart arról, hogy versei megjelenjenek. Most sem ő szorgalmazta a megjelenést, de közömbössége a világ dolgaival szemben már oly fokú, hogy amikor öccse indítványára ismételten kértük hozzájárulását, nem állt ellene. Az a reménységünk, hogy régi verseinek felelevenítése, a kötettel kapcsolatos munkálkodás, a megjelenés öröme és a »sikerélmény« kissé kiemelt fásult közönyéből — hiú reménynek bizonyult.
Eltűrte, hogy kiadják verseit, de még arra sem volt hajlandó, hogy újra átolvassa őket; udvariasan örömet mutatott és konvencionálisan megköszönte a gratulációkat, de csak jó modora gátolta abban, hogy ránkripakodjék: »Mit háborgattok? Takarodjatok innen…«,
majd az egészségi állapotával kapcsolatban kijelentette:
Felköltözött velünk együtt Budára, itt jól érzi magát, korábbi gyötrő hallucinációi megszűntek. Nem csinál semmit. Ismerősei, akik időnként találkoznak vele a kertben vagy a lakásban, nem értik ezt, ha szóba elegyednek, kedvesen és konvencionálisan elbeszélget velük, mindenre pontosan emlékszik, régi költőkről, versekről okosan beszél, klasszikus verseket fejből hibátlanul idéz… miért nem csinál semmit? Ideje van, írhatna, olvashatna — nem teszi. Csak sétál, magába merülten. Ha nem térhet ki a találkozás elől, illően viselkedik, de lehetőleg elkerüli a találkozást, csak öccsét és családját látja szívesen. Egyszer nekidarálta magát és írt egy kissé zavaros verset a tavaszról, sok szép sorral és költői gondolattal, de helyenként érthetetlen asszociációkkal. Aztán kipréseltünk még belőle öt szép sort. Mint Nizsinszkij, a balett-táncos, aki A rózsa lelkével meghódította a világot, aztán mintha megbénult volna, sohasem táncolt többé, de mondják, hogy egyszer felpattant és kivágott egy piruettet – azóta ismét semmi… ilyen ez az öt sor. Karinthy Gábor ma hatvan éves, testileg egészséges, lelkileg – a maga bezárt módján – kiegyensúlyozott, orvosi nyelven szólva „panaszmentes”. Elvben nem volna lehetetlen, hogy egyszercsak fogja magát és folytatja a versírást. De nem hiszem, hogy erre sor kerül.
A Bánatnak nem igazán volt már nagy sajtóvisszhangja, bár ennek ellenkezője sem változtatott volna azon, ami alig öt héttel Karinthy a hatvanadik születésnapja előtt történt: apjához hasonlóan
A mentők november 10-én agyvérzéssel szállították kórházba, ahol szerdára virradóra elhunyt. Hamvasztását a Farkasréti temetőben tartották.
Neve az életművet összefoglaló kötet 2019-es megjelenéséig csak két történésnek köszönhetően maradt a köztudatban: jórészt róla szólt ugyanis Karinthy Márton épp húsz éve megjelent Ördöggörcs című kötete, 2016-ban pedig a család és barátai emléktáblát állíttattak az egykori családi otthon falán.
Ez az Összegyűjtött verseknek köszönhetően a közelmúltban változni látszik, arra azonban nem igazán látszik esély, hogy Karinthy Gábort végre mindenki a helyén kezelje a magyar irodalomban.
